Apró-színház nagyban előadva

A szeptember 22-i Magyar Nemzetből megtudhattuk, hogy Gyurcsányék 1995-ben mintegy 30 millió forintért építtettek úszómedencét a villájuk alá, amely mai értéken nem kevesebb mint 65,6 milliós beruházást takar (lásd A szemlőhegyi villa titkai cikksorozatot).
Ne foglalkozzunk azonban most azokkal a jogosan felvethető kérdésekkel, amelyeket a lap ebből a tényből kiindulva megfogalmazott, gondoljunk mindössze egy nem sokkal korábbi hírre, amelyben Dobrev Klára és e különleges család egyik gyermeke – úgymond – veszélyben volt a Komjádi uszodánál. Igaz, annyira műíze volt annak az esetnek, hogy – emlékezetem szerint – még a bulvártévék híradóiban sem lett vezető hír, és a szervilizmusban lassan alulmúlhatatlan közszolgálati MTV-ben is talán csak kétszer ment le ez a – finoman szólva is – megrendezettnek tűnő összeállítás. Arról a képsorról beszélek, amikor Klára asszonyék mintegy tanúi voltak az uszodánál végződött lövöldözéssel fűszerezett autós üldözésnek.
Ne foglalkozzunk ezen írás szűk keretei között ez utóbbi történet kivesézésével sem, pusztán elégedjünk meg a két hír egymás mellé állításával, és gondolkozzunk józan paraszti ésszel. Ha a kedves olvasónak a saját villájában volna egy több mint 60 milliót érő uszoda, lemenne-e úszni a Komjádiba reggelenként? Valószínűleg minden normális, hétköznapi ember azt válaszolná erre, hogy természetesen nem. Nem hétköznapi családunkban a válasz viszont így hangozhatna erre: „Mi az hogy! Nagyon is!”
A Magyar Nemzet másnapi számából aztán számomra is összeállt az addig érthetetlen kép. Kiderült ugyanis, hogy időközben ez a talpig becsületes fickó bizony lízingbe vette a saját maga által képviselt saját cégétől a saját lakásában található, a saját felesége és a saját anyósa tulajdonában álló uszodát. Az újság szerint így a lízingszerződés értelmében az Apró Piroska és Dobrev Klára tulajdonában lévő lakás alatti medence kizárólagos használója Gyurcsány Ferenc lett.
No de drága Miniszterelnök Úr! Hát szép dolog ez? Kisajátítani az egész luxususzodát, a családtagok meg bolyonghatnak a chicagói maffia fénykorát idéző Budapesten hajnalok hajnalán, ha egy kicsit lubickolni támad kedvük?
Színház az egész világ, mondta valaki. Hát igen, egyre többen vagyunk viszont ebben az országban olyanok, akiknek különösen visszataszító ez az Apró-színház. Valahogy nem veszi be a gyomrunk.

Regyep János, Vác

Lapjukban összeállítás jelent meg a Gyurcsány-kormány egy évéről (Magyar Nemzet, szeptember 29., 5–6. oldal). Ezt szeretném kiegészíteni, ha megengedik. Lehet, hogy csak figyelmetlenül olvastam, de nem láttam cikket arról, hogy Gyurcsány Ferenc még az üzleti életben leste el a reklámmarketing, a PR használatát. Felismerhette, hogy nem a valóság a lényeg, hanem annak látszata, hogy megfelelő csomagolásban az öszszes silányságot el lehet adni.
Azt hiszi, a politikában ugyanezt tovább csinálhatja. Ezért a giccses családi mese az elveszett vidéki kislány csodálatos megtalálásáról, a halálos anyajegy megható története („Meggyógyultam!”), a félelem a békáktól (Szulák-show), ezért a reggeli futkosás a Margit hídon, az önfeledt fagylaltozás az Oktogonon (kamerák kereszttüzében), és ezért Dobrev aszszony kéretlen, ám precízen tervezett médianyomulása. Továbbá ezért a kampánykörutak, a telefonos és sms-es kampányok, a milliószám nyomott direct mailek. S ezért a hivatalos kormánypolitika totális elbulvárosodása. Ide tartozik az úgynevezett Gyurcsány-könyv hetek óta tartó, ellenszenves módon, szinte erőszakosan előtérbe hozott médiatálalása is, minek kapcsán a szervilis ünneplők közül még véletlenül sem jegyezték meg: igazi államférfiak évekkel leköszönésük után fognak bele könyvírásba, nem pedig a választási kampány kezdetén. De nekünk itt, a fél-Balkánon egy Gyurcsány is kitűnően megfelel.
És hogy ne legyen hiányérzete az embernek, mindezt az egyébként terjengős és olcsó ripacsériát a miniszterelnök megfejeli elhíresült szóbeli teljesítményével: kijelentései a nőkről, a papokról, a szaúdi focistákról, a gazdákról, a pápáról, a kínaiaknak adandó vízumról vagy éppen a didergő és szegény sorsú édesanyjáról joggal váltak köznevetség tárgyává. Akárcsak az a fénykép, amin görnyedt háttal, előrenyújtott nyakkal, nadrágzsebei belsőjét kihúzva bizonygatja, őneki aztán egyetlen fillérje sincsen. Ez a kép és ez a pózolás már tényleg a pojácaság netovábbja. Gyurcsányon mosolygunk, van, amikor kinevetjük. De tartok tőle, hogy inkább szégyenkeznünk kellene rajta, jobboldalon-baloldalon egyaránt. Azért, hogy egy miniszterelnöktől csupán ennyire futja. Hogy ennyivel beéri. Hogy azt hiszi, őrá van szüksége a nemzetnek.
Kár, hogy Magyarország kormányából Fővárosi Nagycirkuszt csinált. Meglátjuk, meddig még.

Fazekas Balázs, e-mail, Budapest