Az alsónemű színe

A piros, először is, a féklámpa színe. De kampányidőben majdnem mindegy, amikor a Párt lemezt ad ki, és öv alatti támadással pucérmagazinokba fűzeti azt. A meztelen farok és hátak aranyifjúságának A buli színe című lézerlemez, a far-hátak nyugalmazott népének a lejárt szavatosságú katonatészta. Komoly pénzt áldoztam a hírlaposnál, ráadásul blazírt pofát kellett vágnom öt percen át (miért? magyarázkodjak?), míg megtalálta végre a lapot, amelynek borítója nem dicsekszik ám nóvum belbecsével, csak sok csecsével! Odahaza aztán e boldogtalan férfimagazinba s a tucatnyi iszamósra kent, bikinis csaj közt feszítő fizetett hirdetésig süllyedek. „Közös értékeink” – miniatürizálta a mellek mellé, s ezzel vajh’ kikre is dobott lasszót a szegfűs párt marketingese? Olyan kiadványban, ahol több a bimbó, mint a szó?
Szilikonhegyek és szilenciumvölgyek: ők, a szilíciumhölgyek volnának közös, értékes célpontjaink? Bár a pártelnöknek, mint tudatta velünk, a szőke, túlsatírozott, tűsarkúzott a zsánere, de álljunk már meg, hát ennyire szexista volna az idült elvtársak s a proszit-taták alakulata? Csak nem: MSZP = Magyar Szexista Párt? Föl, föl, te kiéhezett proletár? Nem! Ne hagyjuk magunkat magammal becsapni! Az igazságosság pártja juttassa eszünkbe az igaz felismerést: még az egyetlen piacképes értékükig vetkőzéssel jutók is szavazók! És esetleg azok is első (szűz) vagy sokadszor (im)potens voksosok, akik lankadatlan guvadt szemmel isszák a negyvenedik akt idomait is a drága papírról. A piros, másodszor is, a vadítás színe. Hát, pamplonai bikákat vadító CD-t sikerült kiadnia a Köztársaság téri szakosztálynak. A bátorság pártja két péklapát tenyérnyi lemeztokban egyetlen kisujjkörömnyi felületre bátorkodta fel a micsodáját, szóval logója ott lóg legott. A biztonság pártja nagy biztonsággal nyúlt a beetető muzsikához, ráment a tutira, és kizárólag angolszász zenék licencét vette meg… Nehogy má’ bezavarjon valami (félre)érthető/(félre)értelmezhető magyar szám. (Bozóki buzukis PANKKK-jaitól vagy a Kordában tartott battonyai népek Bódi Gusztijától, 3+2-jétől a kemény kampánymagot ugyanúgy kiveri a belvíz.)
Nehéz nem poénkodni a nóták címein, előadóin. A Cranberries valami zombiról dalol, a Tears For Fears (ez is beszédes név ám!) slágere lövetne, a Beastie Boys (szótárt elő!) harcot hirdet a jogokért (?), Springfield pedig a nagy prédikátor fiát énekli meg.
Harmadszor: a piros nem a buli színe, ez elírás lehet a tokon, hisz a bugyi színe az. Rikító és vörhenyes, Hiller elnökön végképp szánalmasan áll: pőre is tőle, felesleges is rajta. A valaha oly népszerű egyetemi oktató, aki pár éve még oly színesen adta elő a kora újkort, tán maga is hitetlenkedve vihogna, ha szembecsapná tengersok(k) tinifenék és más mifenék közt a vezető magyar kormányerő kutyába térdelő hirdetése. A szegfűpárt mucuskamód alsóneműre vetkőzött egy felsőbbrendű politikai cél, a hatalom- és miheztartás végett. Hiller et. a cicis-cédés kampányelem óta immár popólitikus is.
A lemez pedig, ha szigorúan zenei szempontból vizsgáljuk, heterogén, de jó. Igaz, harmincöt éves darabbal nyit, ám befut még korosabb, 37 esztendős szám is. Ugyan nem hinném, hogy a kis(z)korúak erre gerjednek manapság, de én például úgy kisúroltam rá a kádat, mint a veszedelem. A buli színe tehát fehér, közelebbről a cillitpur-fehér.
Megpihenek, fáj a derék, utószó jön. Úgy tanultuk – s az MSZP popólista-bugyisodása kapcsán feleleveníteni nem haszontalan! –, hogy a tilos színe a piros. Háromszor is tilos.