Fesztiválhangulatból már Gyulafehérvárott sincs hiány. Az Erdélyi-érchegység bányavidéke felé vezető út mellett hátizsákos fiatalok állnak, s amikor – hellyel kínálva őket autónkban – megkérdezzük, merre tartanak, szinte magától értetődően érkezik a válasz: Verespatakra. Az esemény kapcsán a megyeszékhely kisbusztulajdonosai közül is sokan felcsaptak taxisnak – a vasútállomás környékén sofőrök kérdezgetik a fiatalokat, hogy a Szénafesztiválra igyekeznek-e. Utasuk bőven akad – már tavaly négy-öt ezren látogattak el a Szénafesztiválra, idén pedig volt olyan este is, amikor tízezren tolongtak a Verespatak fölötti fennsíkon emelt színpad előtt.
A felületes szemlélő számára is pillanatok alatt nyilvánvalóvá válhatott, hogy a Szénafesztivál nem csupán egy a szokványos könnyűzenei rendezvények közül. A helyszínhez vezető út mellett „Ötcsillagos természet – védd a környezetet!” feliratú táblák sorakoztak, és a sportprogramok is jelezték, hogy itt elsősorban a természet értékei az elsődlegesek. A szervezett túrák mellett az „extrém sportok” is képviseltették magukat, mígnem az egyik fiatal szerencsétlenül landolt a nyolc-tíz méteres emelvény alá hordott szénarakáson, s a szervezők inkább berekesztették a „a szénaugrást”. A fesztivál programján persze szép számmal szerepeltek olyan események is, amelyek egyértelműen jelezték, hogy nagy a baj Verespatakon. Kirobbanó siker fogadta a rendezvény során is mindvégig forgató Kocsis Tibor Új Eldorádó című filmjét, amelynek bevételéből az alkotó ezerötszáz eurót adományozott a várost és környékét megvédeni hivatott Alburnus Maior Egyesületnek. Kocsis a hamarosan megjelenő DVD-változat forgalmazásából befolyó összeg tíz százalékát is erre a célra fordítja majd. Nagy érdeklődés kísérte a Gyulafehérvári Történelmi Múzeum archeológusa, Horia Ciudugan előadását is, amely Verespatak eltűnéssel fenyegetett régészeti lelőhelyeit mutatta be. Koncertekben sem volt hiány – a repertoáron máramarosi népzene, moldáv etno-hardcore és román hip-hop is szerepelt, bár a tábori körülmények jó néhány fellépőnél kiverték a biztosítékot. A cigány népzenét játszó Shukar Collective muzsikusai egyszerűen fogták magukat és hazaindultak, amikor megtudták, hogy a fennsíkon nincs vezetékes csapvíz, a Zdob si Zdub sztárjai pedig vélhetően fennállásuk legkiábrándítóbb, alig húszperces koncertjével rukkoltak elő, miután az őket Gyulafehérvárról Verespatakra szállító mikrobuszt „hozzájuk méltatlan évjáratúnak” nevezték, majd a fiatalabb bérelt jármű s a színpad közötti tizenegynéhány métert sem voltak hajlandók megtenni a lábbelijükre húzott nejlonzacskó nélkül.
Persze mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a Szénafesztivál nem csak a koncertekről szól. Mint Eugen David, az Alurnus Maior elnöke megjegyezte: több szponzorral akár világsztárokat is meghívhatnának a rendezvényre, amely ezáltal még erősebbé válna, azonban a Szénafesztivál igazi vonzereje nem a fellépők személyében, hanem létrejöttének okában és céljában rejlik.
A Szénafesztivál megvalósulásában nélkülözhetetlen szerepe volt Stephanie Danielle Rothnak is, aki önkéntesként segíti az Alburnus Maior Egyesületet. A francia–svájci állampolgárságú Stephanie évekig a londoni The Ecologist társszerkesztőjeként követte a környezetvédelmi kampányokat, mígnem úgy döntött: kisebb civil szervezetek munkájába bekapcsolódva próbálja hasznosítani újságíróként szerzett tapasztalatait. Elsőként a segesvári Drakula Park létrehozása elleni küzdelembe kapcsolódott be, humorral gazdagítva a civil szervezetek eszköztárát – a tervezet legfőbb támogatóját, Matei Agaton Dan turisztikai minisztert például rendre fokhagymaküldeményekkel bombázták. A segesvári akció három hónappal később sikerrel zárult, és Stephanie Roth ezt követően látogatott el Verespatakra, ahol azóta is él. Ő szervezte meg az Alburnus Maior egyesület első tüntetéseit, ő vezeti a kapcsolattartást a sajtóval, és az egyesület honlapjának megalkotását is ő kezdeményezte.
Az aktivista szerint a környezetvédelmi kampányokban azért fontos a humor szerepe, mert Romániában még mindig erősen tartanak az emberek a hatóságoktól, s ezt a félelmet éppen a jókedv eszközével lehet a legeredményesebben oldani. Erre utal a Szénafesztivál neve is, ugyanis a román „széna” szó hangzása igencsak hasonlít a „móka” angol megfelelőjére. A széna egyúttal a verespatakiak földművelő életformáját is jelképezi, valamint azt, hogy számukra nem a pénz jelenti a biztonságot, hanem a termőföld – és az RMGC éppen ettől próbálja megfosztani őket.
Stephanie Roth szerint a fesztivál elsődleges célja minél több romániai fiatalban tudatosítani: milyen jelentős értékektől fosztaná meg őket a Verespatakra tervezett aranybánya, amely másfél évtizednyi aranykitermelés és kétszáz munkahely fejében kétezer helybéli kitelepítésével, valamint a környezet és a történelmi emlékek lerombolásával járna. És nem utolsósorban nyolcszáz hektárnyi, ciánoldatot tartalmazó zagytározó létrehozásával – ez nagyságrendekkel nagyobb ökológiai veszélyforrást jelentene, mint az a nagybányai ülepítő, amely öt éve a Tisza katasztrófáját okozta.
Az aktivista szerint a Szénafesztivál megszervezése arra is jó volt, hogy megmutassák a helybélieknek, miképpen tudják kihasználni meglévő lehetőségeiket. Az RMGC ugyanis 2002-ben Verespatak városát antidemokratikus lépéssel – Gyulafehérvárról „importálva” a cég alkalmazásában álló szavazókat – ipari területté nyilvánította, minek következtében csak a vállalat hozzájárulásával lehet a településen panziókat vagy akár kisboltokat nyitni. Az RMGC-nek persze esze ágában sincs ilyen engedélyeket kiadni – a vállalat ezzel is megpróbálja „kivéreztetni” a települést, minél több lakosát kényszerítve távozásra, lehetőségeik beszűkítésével. Az intézkedés viszont nem zárja ki, hogy a verespatakiak saját házukban fogadjanak fizető vendégeket, s hogy a városkát környező hegyekben rendezzenek fesztivált. Stephanie Roth szerint az aranybányászati projekt már jó ideje halott, az ügy végleges lezárásához politikai döntésre volna szükség, azonban ennek híján az RMGC tovább folytathatja a település pusztítását. Az aktivista szerint a jogi szabályozás alapján a vállalat nem valósíthatja meg a tervét, és ha Románia valóban csatlakozni kíván az Európai Unióhoz, akkor be kell bizonyítania, hogy betartatja területén a törvényeket – még akkor is, ha ezáltal egy kanadai tulajdonú vállalat érdekeivel kerül szembe. Stephanie Roth szerint kedvező fejlemény, hogy Verespatak ügye a romániai EU-csatlakozást előkészítő ez évi országjelentésben is szerepel majd. Az ország európai integrációjának késlekedése pedig havonta nagyságrendekkel többe kerül, mint amennyi bevétellel az aranybánya megvalósulása esetén gazdagodna a román állam.
A kanadai tulajdonú bányacég ellen a jog eszközeivel küzd Andreea Szabó, az Aburnus Maior ügyvédnője, aki nemrégiben precedensértékű pert nyert a román kulturális tárcával szemben. A bukaresti kultuszminisztérium ugyanis kijelentette, hogy a Verespatakon és környékén található lelőhelyek „nem képeznek komoly régészeti értéket”. Az ügyvédnő – független régészszakértők bevonásával – megtámadta a tárca állásfoglalását, és sikerült is megnyernie a pert. Ennek ellenére jó néhány tényező nehezíti a munkáját – mint mondja: rengeteg dokumentumot titkosítottak, és rengeteg információt elhallgatnak a bányászati projekttel kapcsolatban. Rendre elutasítják az Alburnus Maior azon kérését is, hogy betekintést nyerhessen a befektető és az állam közötti megegyezésekbe. Ennek ellenére nemegyszer éppen az RMGC törvényeket semmibe vevő gyakorlata teremt lehetőséget arra, hogy megszorongassák a vállalatot – példa erre az ipari zónává minősítés esete is, amely ellen hamarosan bírósági eljárást kezdeményez az Alburnus Maior képviseletében Andreea Szabó. Az ügyvédnő szintén pert indít amiatt, hogy az RMGC nem törődik a birtokába került verespataki műemlék épületek állagmegóvásával. Andreea Szabó munkája során Verespatak emberi tragédiáival is szembesült. Mint mondja, a településen és környékén a telekkönyveztetés hiányosságai miatt tisztázatlanok a tulajdonviszonyok – ez nemegyszer leküzdhetetlen családi konfliktusokhoz és pereskedéshez vezetett azon rokonok között, akik maradni akarnak, valamint akik el kívánják adni a bányavállalatnak közös tulajdonú vagy annak vélt birtokaikat.
Verespatak lakói között Eugen David, az Alburnus Maior Egyesület elnöke a város megmentéséért folytatott küzdelem vezéralakja. Tíz másik alapító taggal 2002-ben hozta létre az Alburnus Maior Egyesületet, amelynek bejegyeztetése fél évig tartott, ám ezt követően egy hét alatt több mint háromszázan jelentkeztek az érdekvédelmi szervezet tagjai közé. Eugen Davidnak nemegyszer sikerült borsot törnie az RMGC orra alá. Amikor például a vállalat elhíresztelte, hogy az ipari zónává nyilvánítás nem lesz hatással a bányászati tervezet ellenzőire, engedélyt kért arra, hogy panziót építsen saját birtokán. Az RMGC persze elutasította Eugen David kérelmét – s így saját hazugságát leplezte le az elnök ravasz lépése folytán. Az Alburnus Maior vezetője – aki korábban maga is évekig bányamérnökként dolgozott – igen fontosnak tartja az RMGC-től független fejlődési lehetőségek felismerését és kiaknázását. Erre példa a Drumul aurului (az arany útja) program is, amelynek ünnepélyes megnyitójára a Szénafesztivál részeként került sor. Az arany útjának nem csupán az a célja, hogy tudatosítsa a környék lakóiban a térség hagyományait és erősítse a helyiek önazonosság-tudatát, hanem az is, hogy alternatív jövedelemforrást biztosítson a verespatakiaknak – a program logójával ellátott házakban szállást és étkeztetést, valamint turisztikai programokat kínálnak a látogatók számára.
– Rá kell döbbenniük a helyieknek arra a tényre, hogy nekik maguknak kell megváltoztatniuk az életüket, nekik kell tenniük városukért, élőhelyükért, környezetükért – foglalja össze a helyi civil kezdeményezések célját Eugen David, aki szerint „az RMGC aranybányájának terve olyan, mint az eszperantó nyelv: születésétől fogva halott”.
A városban és környékén azonban nehéz nem észrevenni, hogy Verespatak ez idáig is megszenvedett az alatta rejtőző arany miatt. A fennsíkról a városkába vezető köves út egyik oldalán szinte egymást érik a rómaiak által fúrt bányásztárnák – a másik oldalon azonban exkavátoroktól tépett hegyorom sárgállik, és naponta többször verik fel a csendet a már létező bányaüzemek robbantásai. A középkori felépítését hűen őrző városkában több száz éves műemlékek omladoznak, és az épületek falain az „Ez a ház NEM eladó!” vagy éppen a „Rosia Montana Gold Corporation tulajdona” feliratú táblácskák jelzik, ki az úr odabent, hol tart a fegyverek helyett dollárkötegekkel és adásvételi szerződésekkel folytatott, csendes polgárháború. A Szénafesztivál idején – ha mindössze három napig is – egyértelmű vereséget szenvedett az esztelen kapzsiság: még az RMGC világító nejlonmellényt viselő, marcona járőrei is meghúzták magukat ez idő alatt. Csak a zárás utáni reggelen tért vissza korábbi bátorságuk – például amikor nagy dudálás közepette alig néhány centire húztak el terepjárójukkal az autónkba kéredzkedő stopposok mellett, jelezve, hogy a fesztivál nem végső diadal, hanem csupán egyetlen győztes csata a lelki hadviselés harcmezején. Odafönt, a fennsíkon azonban nyoma sem volt ilyesminek – ott mindenki egyformán örült a másiknak, foglalkozástól, kortól és nemzetiségtől függetlenül. A verespataki Szénafesztiválnak ugyanis van még egy igen fontos tanulsága: Erdélyben az is szép, hogy mi, románok és magyarok egyformán szeretjük.
USA
Brüsszel gyenge, a britek jobb megállapodást kötöttek Amerikával
