Csillagok, csillagok

„A Népköztársaság útján / mennyi fura alakot elrejt / a konfekciókabát” – énekelte a boldogult KFT együttes a puhány diktatúra egyik legduplafenekűbb slágerszövegében, a Bál az Operaházban című nótában. A Népköztársaság útját azóta annak rendje és módja szerint visszakeresztelték Andrássy útra, a kádári konfekciókabát is lassacskán a múlté, ám azt változatlanul csodálkozva figyelhetjük: a világörökséggé avanzsált sugárúton surranó fura alakok „mivé változnak át”. „Bál van, / különös bál van az Operaházban” – már nem először. Megénekléséhez és megzenésítéséhez a KFT fanyar humora és masinériája immár kevés – ahhoz minimum üstdobok kellenének.
Megértük például, hogy Szinetár Miklóst, az Operett Színházból átigazolt, nemrég leköszönt operaigazgatót vastapssal búcsúztatta a társulat; míg az újakat (Hegyi igazgatót meg Bozóki minisztert) kifütyülte. Szinetár annak idején feltehetőleg Medgyessyvel vacsorázgatva pacsizta le a direktorságot – ám szakmai kvalitásait senki nem vonta kétségbe. Úgy lehetünk vele, mint Medgyessyvel: Gyurcsányhoz képest megszépültek az akkori szenvedéseink. Hegyi Árpád Jutocsa miskolci direktori élőéletéről ellentmondásos információk terjednek, de komoly operabarát nem ezekkel, hanem a jövendővel foglalkozik. Komoly operabarát például – roppant előítéletes módon – nem lelkesedik Müller Péter Sziámi kultúrkomisszári kinevezéséért. Az ellenérzéseket alighanem Fábry Sándor magvas poénja kondenzálta leghitelesebben: Opera-Sziget.
Persze egy pillanatig sem gondolom, hogy az Ybl Miklós tervezte patinás falak között, a márványoszlopok mögül kipisszegve füves spanglit kínálgatnak majd az estélyi ruhás Wagner-rajongóknak. (Bár a jövő kifürkészhetetlen.) Inkább a honi operakultúra lassú, az elvonási politikát folytató kultúrkormányzat magasából észrevehetetlen eróziója miatt aggódom. Ezért lelkesít minden olyan kezdeményezés, amely szembemegy a pusztulás folyamatával, a beletörődés kultúrájával. A magyar opera legfőbb katedrálisa ugyan az Andrássy úti szentély, de az Operaházon kívül is van operaélet. Felismerhette ezt maga Bozóki András is, mert védnökséget vállalt például Őszy-Tóth Gábriel és Balla Ibolya magánkezdeményezése fölött: operacsillagok gálakoncertjét varázsolni a Budapest Kongreszszusi Központ színpadára. Hétfőn este már második alkalommal kerül sor erre a felsőfokokkal jellemezhető parádéra – a sztárok közül hadd említsem itt csak a makacs betegségéből felépült Gregor Józsefet, aki hosszú pauza után itt lép újra a publikum elé. A kezdeményezés nem a „hivatásos” operaszínpadok ellen, hanem épp az ő érdekükben indult: a leghatásosabb áriákon és kettősökön keresztül népszerűsíteni az opera műfaját. Tavaly a gálát a köztévé még magas nézettséggel, egyenesben közvetítette; idén az nem marad le biztosan róla, aki megjelenik a helyszínen. Egy év alatt is rengeteget tud romlani a világ: különösen, ha a média teljes gőzzel kezd belerobogni a kampány évébe.
„Csillagok, csillagok, / szépen ragyogjatok” – mondja egy másik dal szövege (nem a KFT-től). Hát persze, elvben mindenki ezt szeretné. Ragyogjanak az operacsillagok is – noha kormányzatilag most épp az a trendi, hogy az elnyomott rockzenébe pumpáljuk a költségvetési százmilliókat. Kétségkívül ott is vannak csillagok. De ha arra gondolunk: a mi egzotikus országunkba érkezett külföldi tanácsadók leülnek az asztalhoz, és kockás papíron kiszámolják, hogy az operabarátok vagy a rockrajongók mozgósítanak-e több kormánypárti szavazót az urnákhoz – kissé elfacsarodik a szívünk. Őszy-Tóthék csillagai legalább garantáltan pártsemlegesek…