Dzsentrik és pojácák

Csak kapkodja a fejét az ember: minden áldott napra jut valami elképesztő korrupciógyanús hír, dzsentriallűröket mutató költekezési adalék, önmagát sebesen meghazudtoló, arcátlan nagyotmondás, pojácatempó a kormányzat háza tájáról. Pedig hol van még a kampányfinis! A következőkben ezekből az újabb keletű skandalumokból csupán néhányat érintenék, a teljesség igénye nélkül. A papír türelmes – jómagam egyre kevésbé.

Egyik politikuskedvencem, Juhász Gábor belügyminisztériumi államtitkár azzal lopta be magát a minap a híradásokba, hogy havi háromszázezerért saját udvari fotóst tart a mi pénzünkön, akinek az a feladata, hogy a halhatatlan belügyi életmű minden mozzanatát dokumentálja a hálás utókor számára. Azonkívül saját tanácsadót is alkalmaz, ugyancsak közpénzből – csupán a kettejük pénze közel anynyiba kerül a költségvetésnek, mint maga az államtitkári díjazás. (És akkor azt még nem is derítette ki a média, tart-e Juhász tisztiszolgát, puccerlegényt is.) Az államtitkári udvartartás amúgy a saját rendszerén belül teljesen logikus. Ott van, ugye, felvéve a hivatásos fotós, ücsörög fél napokat az előszobában, és issza egymás után a kávékat, de igazából nincs teendője: a huszonhatodik olyan felvétel, hogy Juhász ül az íróasztalánál vagy a parlamenti széksorban, esetleg derűs, elégedett rendőrökkel barátkozik – mi tagadás, nem túl nagy szakmai kihívás. Új, meglepő szituációkat kell hát kiagyalni, ami érdekes lehet a választási siker letéteményesének kikiáltott bulvársajtó számára is. No, ezért kell a tanácsadó. Találjunk törött lábú őzikét az erdőben, és cucliztassuk tejesüvegből! – csap egy reggel a homlokára a szakember, s mindjárt a fotóst is kivezényli az abszolút spontán eseményre. A Népszava kritikátlanul le is hozza az Öreg néne őzikéjét plagizáló sztorit, s mindenki boldogan számláz. Én meg elképzelem, amint Lamperth Mónika belügyminiszter, a nagy túlélőművész (aki kibekkelte Medgyessy Pétert is, aki fölöttébb udvariatlanul nyelvvizsgát követelt tőle) behívatja Juhászt, és számon kéri rajta a belügyi dzsentritempót. („Ha már olyan hiú vagy, hogy állandóan fotóztatni akarod magad, mért nem rendelsz ki e célra egy rendőrségi traffipaxot?”) Mire az államtitkár elővesz egy fotót a belső zsebéből, melyen a belügyminiszter asszony hites férje koccintgat az évszázad sikkasztójával. Snitt. A jogállamot a szereplők a saját halottjuknak tekinthetik.

Medgyessy Pétert úriemberként próbálta eladni a kormánypropaganda, aki morális alapon akadályjelző KRESZ-táblaként képes jelölni, hogy eddig és ne tovább – de hát egy úriembernek a szavai és tettei szükségképpen fedik egymást. Nem elég azt mondani, hogy temessük be az árkokat – ha amúgy mindenkit kirugdalok az állásából, aki nem az én emberem. Nem elég azt mondani, hogy kinőttem a diktatórikus múltamat, mint egy gyermekbetegséget – ha a színfalak mögött továbbra is úgy működöm, mintha hálatelt szívvel Kádár János századik születésnapjára készülne az ország. Medgyessy nemcsak gazdaságilag próbálta ellehetetleníteni a csekély számú ellenzéki sajtóorgánumot – megtagadta tőlük a tájékoztatást is. Nem csak az interjúkat: magukat a közérdekű adatokat is. Fő sajtóemberéhez, Gál J. Zoltánhoz kötődik a dupla sajtótájékoztatók rendszere: egy mindenkinek, egy meg a baráti médiumoknak. Ha egy tájékozatlan ejtőernyős lepottyanna hazánk földjére, hirtelen nem is tudná, hogy az Uráltól nyugatra vagy keletre fogott-e talajt. Az antidemokratikus, diszkriminatív, alkotmányellenes kormányzati sajtógyakorlat ugyanis Gyurcsány Ferenc országlása alatt is töretlenül folytatódik. Nemrég pattant ki annak a szupertitkos gyurcsányi sajtóeligazításnak a híre, melyre liberális és szocialista sajtótermékek főszerkesztői voltak hivatalosak, s feltehetőleg olyan bizalmas információk hangoztak el, amelyek nem valók edzetlen ellenzéki füleknek. Lakatos elvtárs szerepét állítólag Lengyel László politológus játszotta, aki mára az utolsó morzsáit is felélte annak az erkölcsi tartaléknak, amelyet a szabadelvű rendszerváltozás daliás éveiben felhalmozott. Kollégáival ellentétben Gyárfás Tamás legalább elismerte a konspiratív összejövetel tényét, bár a műfaji meghatározása („perszonális jellegű találkozó”) fából vaskarika: hogy a csudába tudna egy főszerkesztő vagy egy producer kormányfői eligazításon részt venni máshogy, mint személyesen? Nem az a baj, hogy vannak ilyenek – hanem, hogy kirekesztők. Miniszterelnöke nem a baloldalnak, hanem az országnak van. Talán itt az ideje a médiában is egy demokratikus forradalomnak.

Medgyessy Péter a közelgő kampányra hivatkozva kérte, hogy továbbra is őrizze biztonságát az állam. Merthogy a következő idők durvák lesznek, ő meg fél abban az országban, amit több mint két éven át ő vezetett. Lendüljünk át most nagyvonalúan ama tény fölött, hogy a globális színtereken kipróbált, totális piszkos kampányt épp a Werber–Medgyessy-féle piros dzsekis hadjárat importálta magyar földre, így az exkormányfő attól a szellemtől retteg, amit ő szabadított ki a palackból. Figyeljünk inkább arra: kicsoda is Medgyessy? Egy bukott, sikertelen politikus, akit saját elvtársai pucscsoltak meg, majd puccsista utódja utazó nagykövetet csinált belőle. Fölvetődik a kérdés: ha a szocialisták egy ciklus alatt háromszor-négyszer cserélnek vezért, mindegyiknek jár az állami védelem? Vagy csak azoknak, akik a szigorúan titkos múltban már hozzászoktak a kiváltságokhoz? Szelektálunk az utazó nagykövetek között, vagy kijár ez a luxus például Habsburg Györgynek is? Nem lehetne inkább szólni az üldözési mániás Medgyessynek, hogy ha már fél az utcára egyedül kimenni, szerencsésebb volna testőrt fogadnia a saját összekuporgatott vagyonából?

Miközben brüsszeli nyomásra a költségvetési kozmetika redőnyét lehúzták, az államháztartási hiány papíron is az egekbe szökött, uniós szavahihetőségünk pedig a kreatív könyvelésen rajtakapott görögök nívójára süllyedt, a kormányzati sikerpropaganda tovább dübörög. A túlköltekező, fantáziátlan gazdaságpolitika miatt az euró bevezetése a következő évtizedre tolódott, s a lépéshátrányból induló Szlovákia is elénk vág. Soha ennyibe nem került egyetlen kabinet téblábolása sem, amelynek ráadásul ilyen gyér az eredménye. Gyurcsány Ferenc kormányzását még unokáink is nyögni fogják. Ehhez képest szinte bagatell, hogy a kormányfő tűzoltás helyett könyvet ír, hogy – úgymond – „a baloldal hiányzó identitásának” lyukait betömködje. Elképesztő. Már azt is nehezen viseli az ember, ha a végrehajtó hatalom tekintélyét pojáca megnyilvánulások erodálják – de hogy a pojácaságból még ideológia is legyen, ez abszurdum. Gyurcsánynak nyilván az irodalmi munkássága nem hagy időt arra sem, hogy nyilatkozzék: csaltak-e adót a családi luxususzoda létrehozásakor? Talán abban bízik: az uszodás villába Horn Gyula sem bukott bele, őt a könyvének állítólagos honoráriuma húzta ki a slamasztikából. Egy pillanatig sem sírom vissza a csomagolós Hornt, csupán megjegyezném: ő legalább nem futamodik meg például attól, hogy bemenjen a Vasárnapi Újság stúdiójába. Gyurcsány ezzel szemben a mézesmázos Bolgár Györggyel cseverészik a szocialista kampányrádióban, s nemcsak a Magyar Nemzet hegyekben álló interjúkérelmeit hagyja megválaszolatlanul, de a köztévé Este című műsorát is elhajtja. Krizsó Szilviáék aztán kénytelenek a Klubrádió stúdiójában vágóképezni a nagy embert. Bolgárt betakarja egy nagy, szőrös mikrofon, de a zebravédjegy igen jól látszik a közszolgálati képernyőn…