Egy nagy hazugságról

Magyarország tavaly december 5-én úgy döntött, hogy nem ad ehhez a kettős állampolgársághoz politikai felhatalmazást. Ez a mondat akkor hagyta el az időközi kormányfő száját, amikor szokásos keddi rádióinterjújában a riporter a határon túli magyar vezetőkkel folytatott előző napi sikertelen konzultációjáról faggatta. Nyilván a vak véletlen műve, de a Népszabadság szerdai vezércikke (Kis Tibor: A szellem és a palack) a kettős állampolgárság kiterjesztéséhez makacsul ragaszkodó határon túli politikusokat kísértetiesen hasonló megfogalmazással igyekezett jobb belátásra bírni: Magyarországon az említett kérdésben tavaly december 5-én népszavazást tartottak; s ez döntött is. A szerző ekként folytatja gondolatmenetét: Normális országban, normális körülmények között egy ilyen egyértelmű döntés után az adott ügyet – legalábbis pár évre – mindenki lezártnak tekinti. Ugyanez a miniszterelnöknél élőszóban: Szerintem ebből mindenkinek le kell vonni a tanulságot, és ha nagyon hosszú távú célként ez fenn is marad […], a belátható jövőben én ennek nem látom megvalósulási esélyét december ötödike után.
Kellemetlen kötelességünk rögzíteni, hogy Gyurcsány Ferenc és az ő álláspontját osztók nem mondanak igazat, amikor a rossz emlékű referendum eredménytelenségét a kettős állampolgárság ellenében hozott döntésként értelmezik. Állításuk mind közjogi, mind politikai értelemben téves és félrevezető. Azzal, hogy a szavazópolgárok kellő számban (kétmilliót valamivel meghaladó szavazat) sem az igen, sem a nem mellett nem tették le a voksukat, nem csorbították választott képviselőik, a parlament döntési szabadságát. Lehetőségeiket mérlegelve a honatyák egyetlen fogódzóba kapaszkodhatnak: a véleményt nyilvánítók szerény többsége (51,57 százalék), több mint másfél millió ember megadná a kettős állampolgárságot határon túli nemzettársainak. Igaz, az igenek győzelme nem kötelezi a parlamentet, ám talán még Gyurcsány Ferenc praxisában is párját ritkító arcátlanság a határon túli magyar közösségek gyakorlatilag egységesen képviselt óhajának a népakaratra hivatkozó félresöprése. A kormányfő azzal is érvelt, hogy a kettős állampolgárság mögött nincs többségi támogatás. Netán javasolni fogja az EU-ból való kilépésünket, hiszen a magyar tagság mögött sincs a gyurcsányi elvárásnak megfelelő többségi akarat?
Az alapfokú oktatás után érdemes megjegyezni: a magyar nyilvánosság sajnos olyan közeg, amelyben még az ilyen primitív valósághamisítással is érdemes operálnia egy politikusnak. A Gyurcsány-kabinetnek a kettős állampolgárság ügyének rendezése helyett szíve joga nagy jóindulattal lelkiismeret-csomagnak (Szülőföld-program) nevezhető javaslatokat tenni, vagy – mint a hét elején – közjogi üveggyöngyöket szórni a határon túli magyarok elé. De a népszavazást megelőző, a nyugat-európai szélsőjobboldalt alulmúló, uszító kampánya után ne csodálkozzék, ha e körben bizalmatlanul fogadják kezdeményezéseit, s ha a „nemzeti kártyát” az ellenzék kijátssza a kampányban.
Ha Orbán Viktornak nem is akarják, Mádl Ferencnek és Sólyom Lászlónak baloldali polgártársaink is elhihetik, hogy az állampolgárság kiterjesztésének útjában nincsenek leküzdhetetlen jogi akadályok. A megoldás politikai akarat és jó szándék kérdése. Augusztus 20-i beszéde ismeretében nem lenne meglepő, ha a pártok meddő kötélhúzását megelégelve a köztársasági elnök egyszer csak maga mozdítja ki az ügyet a holtpontról. Feltehetőleg az sem rettenti majd vissza, hogy a Népszabadság normái szerinti normális országban ezt nem tehetné meg.