Ezerkilencszázharmincöt októberében, a rádió tizedik születésnapján Molnár Ferenc, A Pál utcai fiúk írója jegyezte le a következőket:
„Automobil-kiállításokon gyakran látni egy különtermet, ahol mindenki mosolyog: itt vannak kiállítva az első kezdetleges, ma már nevetséges, vén kocsik. Mikor nagyon új, nagyon modern, nagyon tökéletes rádiókészüléket mutat büszkén valaki, arra gondolok: hány hónap múlva állítják ezt majd ki a nevettető teremben valami rádiókiállításon, ahol már százával fog állni az új rádió: a színes, plasztikus, televíziós, hangos készülék, életnagyságú képeivel és ismétlőszerkezetével, amellyel akár hónapok múlva is lepörgethetjük az elmúlt eseményeket…”
Erre mondják: látnoki szavak. Az író sorai óta hetven év telt el, és pontos választ adhatunk a felvetésére. De vaj mit hoz a következő hetven–nyolcvan esztendő? Ugyanezt a gondolatsort leírhatnánk ma is. Mindenesetre az „ismétlőszerkezettel” Molnár Ferenc a hangrögzítés várható csodáira célzott.
A mágneses hangrögzítés lehetőségére egy Poulsen nevű dán fizikus világított rá először. De a lehetőség nem gerjesztett hullámokat. Csak évtizedekkel később valósult meg a gyakorlatban is az, amit a dán megálmodott. A háttérben persze folytak a kísérletek, de valószínűleg nem tulajdonítottak neki akkora jelentőséget, amilyen fontossá vált később. A három-négy perces viaszlemez megfelelni látszott a kor követelményeinek.
Csakhogy az ember tudása és tudatlansága párhuzamosan fejlődött. Már Bell telefonja is zavart okozott a tudományban, hát még a rádió. „Csudálatos, mit tud az ember előidézni, csudálatos – lelkendezett Szép Ernő, majd így folytatta –: Az én édesanyám egyszer azt mondta, mikor legelőször telefonozott életében: – Nem tudom, édes fiam, nem fog-e megverni az Isten érte. Mert ha az Isten úgy akarta volna, hogy ilyen messziről halljuk egymást, olyan fület adott volna az embernek. – De ha olyan fület nem adott, észt olyat adott, lám, az embernek, hogy szólani tudunk egymáshoz a Földnek az egyik sarkától a másik sarkáig.”
Vajon mit szólt volna az író édesanyja a rádióhoz, majd az „ismétlőszerkezethez”? Elemi csapásnak tartotta volna, amely az ember nélkül pusztít?
A mérnökök azonban nem törődtek a babonákkal, és világszerte dolgoztak a hangrögzítő eljárások finomításán. Nem véletlen, hogy a kor legmodernebb berendezései közül egy-kettő a Magyar Rádióhoz is elkerült. Nevezetes esemény volt például a „zselatinvágónak” nevezett, a német Telefunken cégnél gyártott szállítható lemezvágók üzembe helyezése 1935-ben. Ennek lényege az volt, hogy a két lemezjátszókar egyike magának a hanglemeznek a lejátszására szolgált, a másik viszont egy adott forrásból felvett hangokat. Tehát: lemezt lehetett készíteni vele. Ezt hívták szaknyelven „lemezvágásnak”.
Amíg a hangrögzítés nem oldódott meg, semmilyen történelmi értékű felvételt nem lehetett eltenni az utókornak. Maradt a helyszíni közvetítés, illetve az élőbeszéd. Hogy mit pergethetünk vissza az időben? Sok mindent. Például 1927. május 20-án közvetített a rádió először magyar hangjátékot, vitéz Somogyváry Gyula Hazatérés című darabját. Egyébként Somogyváry nevéhez fűződik a hangjáték kifejezés, és ő foglalkozott először a rádió számára írt drámai műfajú írásművekkel. Vagy: 1928. április elsején kondult meg először a déli harangszó a rádióban. Monoron, a Kossuth Lajos utcában egy Borzsák József nevű úr agyában született meg az ötlet. Gyermekkorában a vasútállomás szomszédságában lakott, és az állomás jelzőharangja után igazította az egész család az órát. Ez a jelzőharang délben is megszólalt, és édesapja gyakran kérdezte délben a gyerekektől: „Szignált már?” Amikor a rádió délben bemondta a pontos időt, eszébe jutott, mennyivel szebb volna, ha ehelyett a harang szólalna meg a rádióban. A gondolat nem hagyta nyugodni, leült és levelet írt régi barátjának, volt iskolatársának, a rádió első elnökének, Szőts Ernőnek, aki azonnal elfogadta a javaslatot.
1930. március 22-én Móra Ferenc tartott előadást. Ezt a címet adta sorainak: „Megint ásunk”. 1931. augusztus 2-án Endresz György és Magyar Sándor óceánrepülőket szólaltatták meg a stúdióban. 1932. május elsején először hallhatták amerikai földön a Magyar Rádió műsorát. Horthy Miklós angolul mondott üdvözlőbeszédet. Október 2-án Jekelfalussy-Piller György olimpiai kardbajnok előadását közvetítette a rádió. December 17-én Somogyváry („Gyula diák”) zokogva jelentette be a hallgatóknak, hogy Szőts Ernő meghalt. 1934-ben Bartók Béla a magyar népzene szomszéd népekre gyakorolt hatását fejtegette „gramofonlemez és zongoraszámok bemutatásával”. Május 10-én az Üllői úton 2:1-re legyőztük az angol futballválogatottat. Pluhár István beszélt. Szeptember 14-én Németh Antal olasz nyelvű előadást tartott Az ember tragédiájáról. És így tovább.
Németh Antalnál álljunk meg egy percre, ugyanis a Magyar Rádió archívumának különleges dokumentumai közé tartozik az általa rendezett Tragédia, amelyet 1938-ban rögzítettek, és teljes egészében meg is maradt. Némethről tudni kell, hogy pályáját hírlapíróként kezdte, majd színházi rendezőként folytatta. Feltűnést keltett Az ember tragédiájáról és a Bánk bánról írott két könyve. 1935-től 1944-ig a Nemzeti Színház igazgatója volt, ugyanebben az időben a rádió dramaturgja és főrendezője. Nemcsak a Nemzetibe vitt új lendületet, hanem megújította a hangjátékot is a rádióban. Ennek egyik eredménye volt az Odeon hanglemezgyárral közösen készített, 180 percbe sűrített Tragédia hanglemezfelvétele, amelyet az 1970-es években újólag kiadott a Hungaroton. A siker a neves színészeknek és a karmesternek, Farkas Ferencnek is köszönhető.
A „lemezvágás” mint új lehetőség felpezsdítette a rádiós életet. A postának volt egy félkatonai jellegű teherautója, amely a térerősség mérésére szolgált, és úttalan utakon járta be az országot. Kifundálták, hogy vigye magával a hordozható lemezvágót, amely helyszíni riportok rögzítésére, illetve megőrzésére szolgált. Egymás után szervezték a különböző programokat, többek között a Balatonhoz, ami ellen már a harmincas évek közepén többen – köztük Márai Sándor is – tiltakoztak, mondván: nem kellene ezt a műszaki újdonságot „árvalányhajas” témák felvételére használni. Leutazott a helyszínre „Gecsőné nagyságos asszony” – a megfogalmazás Szép Ernőtől való (Gecső Sándorné 1931-től a második női bemondó volt a rádióban; az első – ugyancsak 1931-től – Filotás Lili) – a stúdió vezető politikai riporterével, Budinszky Sándorral, és három-négy perces hangképeket vettek fel a szóban forgó lemezvágóval.
Ugyancsak a korszak terméke volt a Philips–Miller hangrögzítő készülék, amely mechanikus vágással filmszalagra készített hangfelvételt, de – a vele rögzített felvételekkel együtt – elpusztult Budapest ostromakor.
1948-ban megjelenik a Magyar Rádióban is a magnetofon. (A szó márkanév volt, gyűjtőfogalomként csak később használták.) Először két drótos Webster diktafon, majd a Brush papírszalagos magnó. De ezek még súlyosak és nem üzembiztosak. Az első stúdiómagnó, a robusztus, EMI-gyártmányú angol gép már kifogástalan.
Rádiós humor az őskorból:
– Nézze meg ezt a készüléket, milyen állapotban van! – mondja feldúltan a vevő a kereskedőnek. – Három héttel ezelőtt vettem magánál, és azt mondta, hogy életem végéig használhatom.
– Valóban ezt mondtam, de akkoriban olyan rosszul nézett ki uraságod…
A régi készülékeknek a múzeumban van a helyük. A rádió archívumának van is múzeuma meg nincs is. No ez kicsit bővebb magyarázatra szorul.
Az állandó jellegű rádiótörténeti kiállítás létrehozásának gondolata 1942-ben merült fel először. A rádió akkori vezetői, talán a berlini példát követve, rádiómúzeum létesítéséről döntöttek, megszervezésével és vezetésével Ortutay Gyula néprajztudóst, a rádió irodalmi osztályának helyettes vezetőjét bízták meg. A leendő múzeum – áll az egykori dokumentumban – „minden rádióra vonatkozó anyagot […] gyűjt és szakszerű kezeléssel megőriz”.
A gyűjteményben az elképzelések szerint a gépek, technikai berendezések mellett helyet kaptak volna a műsorok írásos dokumentumai, mérnöki tervrajzok és a rádió hírszolgálatának anyagai éppúgy, mint a történelmi és muzeális hanglemezek, sőt a gyűjtőkör kiterjedt volna a rádióra vonatkozó fényképekre, filmfelvételekre is. Külön gyűjteményként szándékoztak kezelni az intézmény életében fontos szerepet játszott személyekhez fűződő anyagokat, és körvonalazódott egy, a rádióval foglalkozó irodalomra kiterjedő sajtógyűjtemény is.
A háború azonban meghiúsította ennek a nagyszabású tervnek a kivitelezését. Az ostrom alatt elpusztult a történelmi hanglemeztár, sok értékes irat és a rádiózás műszaki berendezésének java. Megmaradt viszont egy (vagy több) ismeretlen rádiós jóvoltából a ma is hozzáférhető értékes folyóiratcikk-gyűjtemény, amelyben csaknem hiánytalanul megvannak a korabeli rádiós témájú újságcikkek.
1945 után hosszú évek múltak el anélkül, hogy a rádió komolyan vette volna egy állandó rádiómúzeum létesítését. Csak egy-egy időszaki kiállítás sikere jelezte az igényt. Előrelépés volt, hogy 1956-ban önálló hangdokumentációs osztály kezdte el a főleg prózai hanganyagok feldolgozását.
1975-ben, a Magyar Rádió 50. születésnapján jubileumi rádiótörténeti kiállítás nyílt a Nemzeti Múzeumban. Ez volt az első olyan tárlat, amelyen a rádiózás technikatörténeti nevezetességei mellett nagy hangsúlyt kaptak egyéb rádiós iratok is.
– Az, hogy a Nemzeti Múzeum rádiótörténeti bemutatója felnőtt az ünnepi alkalomhoz, nem kis részben egy rádiós mérnök, Szabó Miklós érdeme – említette Szűcs László, a múzeum munkatársa –, aki 1957-től kezdve 1992-ben bekövetkezett haláláig megszállottan gyűjtötte a magyar rádiózás múltjának dokumentumait, tárgyi relikviáit. Dédelgetett álma volt egy önálló, a Magyar Rádió kebelén belül kialakítandó rádiómúzeum megteremtése.
A Bródy Sándor utcai álmok beteljesülése még váratott magára, amikor 1995-ben a diósdi rádióállomás épületében megnyílt a hírközléstechnika történetét bemutató első – ma is látogatható – hazai múzeum. Ezzel egy időben a rádió vezetése a múzeum alapításának egyik előfeltételeként rögzítette, hogy a közgyűjtemény később a megfelelő törvényi szabályozás mellett önálló múzeummá alakulhat. Az elnökség 1995 májusában támogató nyilatkozatban erősítette meg a dokumentációs igazgatóság előterjesztését.
1995. november 22-én a Magyar Rádió Hangmúzeuma – mint országos gyűjtőterületű szakgyűjtemény – működési engedélyt kapott. Újabb időszaki kiállítások voltak soron, majd 2002 júniusától a Magyar Rádió Hangmúzeumát – Rádiómúzeum elnevezéssel – a dokumentációs igazgatóság utódaként alakult archívum egyik önálló szervezeti egységévé nyilvánították.
Kondor Katalin volt az első elnök, aki a Magyar Rádió szervezeti és működési szabályzatába beiktatta a Rádiómúzeum létét.
Minden tárgy tartogat valami titkos jelszót. A rádió muzeális darabjaira is igaz ez, köztük arra a 700 rádióra, amelyek egyelőre, fájdalom – megfelelő helyiségek híján –, csak rejtőzködnek. Ezért aztán hiába az érdeklődés, látogatni nem lehet a múzeumot, mert nincs bejárata. Ugyanakkor rengeteg magángyűjtő van az országban, különösen vidéken, akik úgymond „rádiómúzeumot” létesítettek. Nógrád megye egyik falujában két és fél éve szalagosmagnó-múzeum nyílt; kezdetben 113, ma már 200 magnóval ismerkedhet meg a látogató, és valamennyi működik! A tulajdonos saját maga javította meg őket, és mind a kétszázról az adott kornak megfelelő zene szól.
– Az összefogás tűnik itt alkalmatos kifejezésnek – mondta Salamon István, a Rádiómúzeum vezetője. – S ebben a közös szándékban a rádiónak kellene vállalnia a szakmai irányítást, a mentor szerepét. Egyelőre azonban csak a remény élteti azokat, akik ezért a nemes feladatért dolgoznak.
1934 szilveszterén hangképeket állítottak össze az év folyamán felvett viaszlemezek anyagából. Egy cigányzenekar is játszott a mikrofon előtt. Radó Árpád bemondó magyarázta nekik, hogy a rádió mennyire népszerűvé tesz mindenkit.
– Higgye el, barátom – mondta a prímásnak –, hogy a maguk játékát is jó néhány százezer ember hallgatja odahaza.
– Mit ér ez, nagyságos uram – legyintett a prímás –, ha nem lehet tányérozni…
Folytatjuk
élelmiszer
Mi a teendő vashiány esetén?
