Hogyan legyél humoralista (99.)

(HRABAL IX.)
„Most kéne abbahagyni”... ezt a Hrabal ürügyén írott sorozatot, és még nagyobb példákkal, életművekkel– életművészekkel és élhetetlenekkel, valamint művelőkkel és műveletlenekkel keresni önmagunkat (szerénytelenebbül – az olvasó rovására – önmagamat.) De hogy jövök én ahhoz, hogy akár Hrabalt Hraballal „üssem agyon”?! és ellenében álintellektuálisan „szótfacsarjak” – ismert verssorokat trancsírozzak: Hrabal fölül a gálya, s alul a víznek...” – az „árja” már kódolt...
Szigeti Lászlónak interjúregényében sikerült szóra bírnia a szív legmélyebb üregeiben (zseb)cseleit szövő – hrabali – fondor magányt. Olyan eszközökkel, amik még Hrabal számára is időnként meghökkentőnek hatottak. Egy helyen (a 102. oldalon) például egyenesen a mester „szemébe vágva” (hányva) a következőket: –Kedvenc cseh, illetve prágai íróiból egyfajta kvintettet állított öszsze: Deml, Ha¹ek, Klíma, Weiner és Kafka. Valamilyen módon mindegyikkel azonosult (Hrabal), de én azt hiszem (Szigeti), a legnehezebben mégis Kafkával. Nem azért, mert az ötös fogatból ő az egyetlen, aki nem csehül írt, hanem föltehetően azért, mert ön (Hrabal) „antikafkai” típus. Talán ezért is emlegeti olyan gyakran Kafkát. Erre azért már illett valamit „érdemben” válaszolni… így, valahogy így jöhetetett létre (lépre) nagynehezen ez az interjú(regény.) Tudjuk – most már mi is –, hogy Ha¹ek és Kafka ugyanabban az évben születtek – mondotta volt Hrabal válaszként, csaknem egész életüket ugyanabban a városban élték le, ennek ellenére egyszer sem találkoztak, mert mindketten más miliőben éltek. A zsidókra jellemzően Kafka folyton a kávéházakat járta, és állandóan a Károly hídon sétálgatott Max Broddal, akivel állandóan metafizikai kérdésekről vitáztak, néhanapján persze valós dolgokról is, de a zsidókra jellemzően a metafizikai lényegeket, a szimbólumokat, a rejtjeleket kutatták. Ezzel szemben Ha¹ek az alsó régiókban koslatott, a kocsmákat bújta, nyilvánvaló, hogy nem találkozhattak, és az is nyilvánvaló, hogy Kafka elbeszélésmódja és Ha¹ek hősei merőben különböznek egymástól, hiába laktak mindketten ugyanabban a városban.
Én (Hrabal) kizárólag kocsmákba járok. Ha megfordulok egy-egy kávéházban vagy étteremben, akkor csak valami tévedés folytán. Engem csak a külvárosban láthat étkezni. A Hárfába járok, meg a Bratislavába, ez a Hárfával szemben áll, igazi melóskocsma, rendszerint ott állok meg ebédelni. Én az egész életemet a sörgyárban éltem le, meg a sörözőkben, nekem mindig a személyzetnek kijáró helyem volt. (…)
Nymburkban legszívesebben az egyszerű kisvárosi, népi kiskocsmákba tértem be; kisvárosi polgár, de nem kispolgár vagyok, az utóbbi pejoratív megjelölés (...)
Kafka a metafizikai lényegeket, a szimbólumokat, a rejtjeleket kutatta – olvastuk ugye, ezzel szemben Hasek az alsó régiókban koslatott a kocsmákat bújta... Talán ezért emeli kissé „autodidaktikusan” az „ivócimborából” lett esszéista Tomá¹ Mazal Bohumil Hrabal zajos magánya könyvében a kocsmát – hrabali felemelő idézetekkel – (de számomra, a kispolgár olvasata számára, kicsit bűntudatból „megideologizálva” és „túlidealizálva”), nem a hrabali tündéri realizmussal néhány centiméterrel a föld fölött lebegtetve a kocsmát, hanem egyenesen fel a (lila-rózsaszínű) fellegekbe, a „szakrális térbe” (tér be), (tér meg.)
Amikor Hrabalt a kocsma éppen nem mint napfénynyel elöntött, csillogó csapszék varázsolta el, olyankor a vendéglő az Úr Templomához volt hasonlatos számára, és a csapos munkáját a keresztény liturgikus szertartásokhoz hasonlította. Vagy jobban mondva egyesítette a kettőt, ami által a kocsma egy bizonyos szakrális dimenziót nyert. „... abban a verőfényben a csapost ünnepi miseruhába öltözött papnak látta és arra gondolt hogy alighanem ilyen a katolikus mennyország a mennyei hierarchia hogy mindegyik pikolófiú egy-egy angyal és a csapos Gábriel arkangyal és az angyalkák hozzák a pompás sört de ez nem sör hanem szent Eucharisztia és a fehér köpenyes boltvezető nem más mint Szent Péter aki ügyel az ételek minőségére és a sör hőfokára (…) és a többi söröző meg falatozó vendég a hívők gyülekezete akik nemcsak a délelőtti és délutáni misére jöttek ide hanem mindannyian a megdicsőültek kórusához tartoznak amelyet már nem fenyeget sem a pokol sem a tisztítótűz itt már csak azok ülnek az aranyló söröspoharak mellett akik a verseny döntőjébe jutottak akik kiválasztottak és akik Isten Bárányai és erős sör meg lágy tejszínes hab alakjában veszik magukhoz az Úr testét és vérét…” Ennyiből is nyilvánvaló, hogy Hrabal viszonya a sörhöz (és mindazon helyiségekhez, ahol sört csapolnak és fogyasztanak) valóban szakrális volt (…) Bohumil Hrabal a kilenvenes években keletkezett utolsó szövegeiben gyakran írt (és szívesen beszélt) arról, hogy folyamatosan spicces állapotban van, és hogy folyamatosan „alkohollal kell öblögetnie a kisbagólesőjét, mert aki Közép-Európában akar élni, annak nem szabad kijózanodnia”.
– Hát – mint kispolgár megütközhetek ezen – és a kis vagy nagyobb kommunista is… (egészen addig, amíg nem néztük meg nemrég újra a Vasembert, a Duna televízió jóvoltából…)