Misszió

S z i g e tv i l á g

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Évekkel ezelőtt Gyulay Endre szeged–csanádi megyés püspök megindította Bálint Sándor (1904–1980) szegedi egyetemi tanárnak, néprajztudósnak, a szakrális néprajzi kutatás klasszikusának boldoggá avatási eljárását. Az ügyet a Szentszék megbízásából P. Szőke János szalézi atya képviseli. Kezdeményezésére május 30-án a szegedi püspöki hivatalban történész-szakbizottság alakult. Tagja Barna Gábor, Bálint Sándor tanszéki utódja, a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezető docense; Csapody Miklós országgyűlési képviselő; Zakar Péter főiskolai tanár; valamint e sorok írója. A bizottság külön tanulmányokban mutatja be és méri föl a jelölt munkásságának egy-egy oldalát.
Bálint Sándor 1927-ben kapott a szegedi egyetemen középiskolai tanári oklevelet. Állást azonban nem. Kérdésemre, hogy miből élt, így felelt: „Részben édesanyámnak a nyakán, bár én rendkívül fájlaltam ezt a dolgot. Kenyerem nem volt, mégis kaláccsal éltem, mert ez alatt a három vagy négy év alatt rendkívül sokat olvastam mindenféle irányban.” „Imitt-amott helyettesítettem beteg tanárokat.” 1927 novemberétől 1928. június végéig a felső kereskedelmi iskolában óraadó helyettes; 1928 szeptemberétől 1929 márciusáig kisegítő az egyetemi könyvtárban. 1930 szeptemberétől októberig a szegedi Baross Gábor Reálgimnáziumban Tatai Molnár József helyett – ahogy az iskola évkönyve írta: „szakszerűen” – magyart és történelmet, 1931 őszén Gosztonyi János helyett magyart és talán latint tanított.
Ilyen helyettesítés révén jutott végre 1931. november 1-jétől óraadói álláshoz a szegedi királyi katolikus tanítóképző intézetben. Csak 1939-ben kapta meg a tanítóképző intézeti rendes tanári státust. Tizenhárom éven át (1931–44) tanított a jövendő tanítónemzedéknek magyar nyelvet és irodalmat, történelmet, alkotmánytant, földrajzot, rövid ideig német nyelvet és honvédelmi ismereteket. Három éven át az ötödévesek számára vezetett tanítási gyakorlatot is.
Több tanítványának ismerjük emlékezését. Kadosa (Kiss) Árpád 1931-ben harmadévesként ismerte meg a náluk mindössze tíz évvel idősebb kezdő tanárt. „Nem ült a katedrán a tanári asztal mögé, fesztelen könynyedséggel állt a padsorok elé – emlékezett 1994-ben. – Szavait, gondolatait kifejező gesztusokkal kísérte. Órái felszabadultak, nyíltak és közvetlenek voltak, szerettük, és közel állt hozzánk. Szerénysége is megfogott bennünket. Nem emlékszem, hogy egyszer is komornak láttam volna őt, mosolygó arccal magyarázott, szeméből bizalom és szeretet áradt. Nem is lehetett másként, hiszen folyton arról beszélt, amit és akiket szeretett: a magyar népről. Megragadott bennünket lelkesedése. Jobbról balra homlokába hulló haját olykor egy könnyed mozdulattal hátrasimította, teljesen feleslegesen, mivel hamarosan ismét a homlokába hullott. Szerény modora miatt közszeretetnek örvendett, s tisztelet övezte a közéletben is.”
Lele József 1933 őszén kezdte tanulmányait az újszegedi képzőben. Az iskola internátusában a fölsőbb osztályosoktól tájékozódott a tanárokról. Emlékezésében 1984-ben fölsorolta a tanárok szokásos ragadványnevét is. Bálint Sándoré jellemzően Sanyika volt. Egy ízben névnapján tanítványai is így köszöntötték föl:
„Kedves Tanár Úr! Engedje meg, hogy úgy köszöntsük, ahogyan egymás között mi hívjuk: Kedves Sanyika!”
Bálint Sándor elpirult, de mosolygott. Elfogadta tanítványaitól ezt a szeretetüket sajátos módon bizonyító megszólítást.

„Legjobban dicsérték Sanyikát, azaz dr. Bálint Sándor tanár urat, akire a becenév pontosan ráillett – emlékezett Lele József. – Sugárzott róla szelídsége, jósága, szinte gyermeki ragaszkodása növendékeihez, akikben kezdettől fogva a leendő kollégákat vagy munkatársakat látta. Bálint Sándor bemutatkozott tanítványainak. Megmondta a nevét, s hogy mely tárgyakat fogja nekik tanítani. Beírta az osztálykönyvet.”
„Egymásra néztünk. Néztük a fiatal tanár mosolygó arcát. Egy rakoncátlan hajfürt állandóan a homlokára esett, amelyet ő bal kezével igyekezett a helyére simítani, sikertelenül. Az egész jelenet, a bemutatkozás, az udvarias hangnem annyira lebilincselt bennünket, hogy halálos csendben s nyugalommal vártuk újabb megnyilatkozását.” Diákjait a szokással ellentétben keresztnevükön szólította. Az egyik osztályismétlő komor arcát látva megkérdezte tőle:
„– Mi baja van, kedves Viktor?
Viktor felállt, s a legnagyobb tisztelettel, de határozottan mondta:
– Tanár úr! Nincs igazság a földön!
– De keresni kell, kedves Viktor, s talán egyszer maga is megtalálja. Most ne a múltra, a jövőre gondoljon.
Megjegyzem, Viktor lelencgyerek volt. Lelkileg sérült. Hiába gondoskodtak róla nevelőszülei. Rendesen öltöztették, rendszeresen küldtek neki csomagot, zsebpénzt, az igazi szülői szeretetet soha sem érezhette. Ezt az első osztályban tanító tanáraink közül csak Sanyika érezte át, akihez Viktor őszintén ragaszkodott, s mindig biztatást, vigasztalást talált nála.”
Bálint Sándor Lele Józsefre önképzőköri szereplésekor figyelt föl. A néphagyományát Szeged tövében olyannyira őrző Tápé szülötte hamarosan tanárának szorgos munkatársa lett. 1934 tavaszán pedig meghívta kedves tanárát Ilona nénjének esküvőjére. Ezzel kezdődött Bálint Sándor rendszeres Tápéra látogatása, szinte rokoni kapcsolata a Lele családdal.
A szintén tápai Molnár Imre ismét néhány évvel később lett tanítványa. Ő így emlékezett: „A negyvenes évek háborús propagandájával ellentétben igazi humanitásra és tisztánlátásra nevelt bennünket. Elítélte a védtelen emberek pusztítását éppúgy, mint az elfogult faji és nemzeti gyűlöletet. Tőle tanultuk becsülni mások eszmei meggyőződését, és azt, hogy sohasem emberséges eljárás a védtelen kisebbség elleni erőszak alkalmazása a hatalom adta lehetőség birtokában.”
A Magyarország német megszállása utáni hétfői napon, 1944. március 20-án Bálint Sándor az V. osztályban tartott történelemórát. „Megrázó képet festett a megszállás következményeiről, az ország hadszíntérré válásáról – írta a tanítóképző emlékkönyvében (1994) Csillik László. – A történelemóra inspirációjától indíttatva a 31 ötödikes diák kiszökött az intézetből. Újszegedről átmentek a Klauzál téri Kossuth-szoborhoz, így tüntettek a megszállás ellen.”
Szintén Csillik László emlékezett egy esetre, amely Bálint Sándor szelíd türelmének jellemző bizonyítéka. Nikolényi György, a későbbi szatymazi igazgató renitens viselkedése gyakran okozott neki kellemetlenséget.
„– Gyurka! Gyurka! Maga az én körösztfám! – mondta neki Bálint Sándor ragyogó szelídséggel, félig tréfásan, amelynek alján mégis egyfajta komolyság mély tónusa húzódott meg.
Ezt a mély értelmű feddést Gyurka azóta is valami zavart büszkeséggel hordja szívében és eszméletében teljes súlyával, de a diákéveket idéző könnyed vidámsággal is, mint élete legnagyobb kitüntetését.
Már iskolaigazgató volt, amikor Bálint Sándor néprajzi gyűjtés közben kiment hozzá. A faluban együtt járva tapasztalta a Gyurka iránti szeretet megnyilvánulását.
Bálint Sándor így szólt hajdani »körösztfájához«: »Be köll vallanom, Gyurka, sose hittem volna, hogy ilyen röndös embör lösz magából.«”


A háború után sokan lerongyolódva, szegényen tértek vissza Szegedre, hogy folytassák, befejezzék tanulmányaikat. Egy hideg decemberi napon Bálint Sándort a lakásán kereste föl egyik tanítványa, Csillik László öccse, Csillik Mihály zakóban, kabát nélkül, mert ez nem volt neki. „Amikor beszélgetésük végeztével a tanár úr kikísérte vendégét, leakasztotta a fogasról szürke átmeneti kabátját, a fiú vállára terítette e szavak kíséretében: »Vögye föl, mert mögfázik!«
A fiú sokáig hordta azt a melengető kabátot, amíg szét nem szakadt.
Bizonyos, hogy az irgalmasság erényét Bálint Sándor akkor nem először gyakorolta és nem is utoljára.”
Ezt is Csillik László örökítette meg. A Gogolról szóló ismert irodalmi példázatot ide alkalmazva hozzátette: „És sokan elmondhatjuk képletesen is, hogy Bálint Sándor köpenyéből bújtunk ki.”
Bálint Sándor tankönyveket is írt. Földrajzot a líceumok 1. és 2. osztálya számára a Szent István Társulat kiadásában (1939); ez utóbbi román nyelven is megjelent (1941). A tanítóképzők használatára Magyarország néprajza címmel „vezérfonalat” állított össze. A néprajz tanítása több tanulmányra ösztönözte: külön tárgyalta a néprajz oktatásának lehetőségeit a népiskolában (akkori szóhasználata szerint az elemi iskolában), a középiskolában és főként a tanítóképzőben. Gyűjtőtervezetet dolgozott ki a vallásos néprajz kutatásához.
1934-ben Néprajz és nevelés címmel foglalta össze e kérdésben nézeteit. Nem véletlenül hangoztatta a néphagyományoknak az emberség, a humánum átörökítésében betöltött szerepét. „És itt látjuk – írta – a magyar néptanító áldott misszióját. Őáltala mintázhatja meg a XX. század minden magyarja népünknek nagy erényeit: az istenélményt és a munkát, a lélek rendjét és a belőle fakadó felelősségtudatot, továbbá azt az egyszerűséget, amely mindig a lényeget tekinti.” Ezt a népiskolával kapcsolatban állapította meg. A középiskolai néprajztanítás hivatásáról szólva ezt hangsúlyozta: „A »művelt« városi ember a civilizáció vívmányainak ismeretében és alkalmazásában minden bizonnyal fölötte áll a »tudatlan« népnek – lehet, hogy naiv, lehet, hogy logikailag kevésbé iskolázott, de organikus műveltsége, az Absolutumból táplálkozó világnézete van.” A zsámbéki tanítóképző főiskola 1991-ben hasonmásban adta ki Bálint Sándornak ezt a tanulmányát, és az utána megalakult Bálint Sándor Honismereti Szakkollégium Kovács József László főiskolai tanár vezetésével szakrális néprajzi oktatást kezdett.
1937–1941 közt óraadó volt a Miasszonyunkról elnevezett szegény iskolanővérek alsóvárosi katolikus tanítónőképzőjében is. Földrajzot, történelmet és közgazdaságtant tanított. Itteni tanítványai is szeretettel emlékeznek rá. Ladányi-Turóczy Béláné ny. tanítónő fölidézi, hogy amikor első órájára jött Bálint Sándor, a huncut nagylányok összebeszéltek, hogy mindenki föltűnően a nyakkendőjét nézi. Sikerült is zavarba hozniuk a fiatal tanárt: el nem tudta képzelni, mi baj lehet a nyakkendőjével. Sokáig igazgatta a kezével, de az óra végéig nem nyugodott meg. Évekkel később találkozójukon mesélték el a tanítványok, mit találtak ki nyugtalanítására. „Akkor velünk együtt jót kacagott, s hozzáfűzte: »Életem legkínosabb és leghosszabb órája volt!«”

Az egykori tanítvány elmondta, hogy Bálint Sándor városnéző utakra vitte osztályát: a dohánygyárba, a gázgyárba, sétára Alsóvárosra; a ferences rendház muzeális gyűjteményét is bemutatta nekik. Elvitte őket a fiatalkorúak bíróságának egyik tárgyalására. A tanulságok megbeszélésekor a valláserkölcsi nevelés jelentőségét hangsúlyozta: „Nem kerültek volna azok a fiatalok a bíróság elé, nem siklott volna ki az életük, ha a hitéletet elmélyítették volna a lelkükben.”
„Pillanatok alatt kontaktust tudott a tanítványaival, általában az emberekkel teremteni. Órái alatt bensőséges, családias volt a hangulat. Ő volt az, aki velünk érzett, velünk örült. Azzal az erős meggyőződéssel töltött el mindnyájunkat, hogy érdemes a mi népünkért fáradni, dolgozni. Nemcsak érdemes, hanem kötelességünk is…”
Folytatjuk