Munkába álltak a magyarok Biloxiban

Hazai idő szerint ma hajnalban megérkezett Mississippi államba a Magyar Baptista Szeretetszolgálat öttagú műszaki mentőcsapata, hogy a helyszínen dolgozó háromfős egységhez és az észak-karolinai baptistákhoz csatlakozva megkezdje a munkát. A hurrikán által érintett partszakaszon egy kilométeres sávban szinte minden elpusztult.

Még mindig több mint félmillió kitelepített ember vár a hazatérésre a hurrikán után. A történelmi léptékű exodus miatt valódi kísértetvárosok alakultak ki, amelyekben a rendőrség és a nemzeti gárda vigyáz a hátrahagyott (és a vihart is túlélt) értékekre. Tegnap Biloxi városban az egyik házon érdekes feliratot láttunk: If you loot, I will shoot! (Lelőlek, ha fosztogatsz!). Aki hazatér, annak első dolga, hogy az udvaron felhúzzon egy jókora amerikai zászlót, csak azután fog neki a takarításnak. A gesztus nem csupán a hazafias érzelmek miatt fontos – az emberek így jelzik, hogy túlélték ezt is, készek újrakezdeni az életüket. A Magyar Baptista Szeretetszolgálat háromfős csoportja hétfőn lejutott a hurrikán által legjobban érintett partszakaszra. A ma érkező műszaki mentőcsapattal és az észak-karolinai baptisták szakembereivel kiegészülve Biloxi városában és annak környékén kapcsolódnak be a mentésbe. Ez a partszakasz sérült a legjobban a viharban – a város part menti részeit eltörölte a föld színéről a vihar.
A Meridianből idáig tartó mintegy százötven mérföldes úton benzinhiánnyal és az infrastruktúra nagyon komoly sérülésével szembesülhettünk. Egyetlen településen sincs villany, igaz, mindenütt dolgoznak az elektromos szakemberek annak köszönhetően, hogy szinte egész Amerikából idevezényelték az emelőkosarakat és a munkásokat. Döbbenetes élmény a benzinkutak és a boltok árukészletének rohadását látni: a nagy melegben a polcokról folynak a csokoládék, s bár a hűtőpultok tartalmát már kidobták, mindent beleng a rothadás szaga. A helyi rádiókban arra adnak tanácsokat, hogy hány szemeteszsákba kell pakolni a háztartásban levő mélyhűtők tartalmát ahhoz, hogy ne fertőződjön meg a család. Nem működnek a bankautomaták, és a mobiltelefont is csak hellyel-közzel lehet használni. Ahol véletlenül van üzemanyag, ott hosszú sorban állás után alig húsz-harminc dollárért lehet tankolni.
Az út mentén pontosan látszik az, hogy hol haladt át a hurrikán. Egyes házak sértetlenül maradtak, míg a tőlük nem messze lévő szomszéd épületre egy tövestől kicsavart hatalmas fenyőt dobott a vihar. Házak, autók és fák minden elképzelhető kombinációját láttuk, például házat az autón és autót a fán egyaránt.
A partra érve már terepszínű katonai Hummerekből ellenőrzik a forgalmat, a településekre csak az ott lakók és a mentőcsapatok tagjai mehetnek be. Az egyik ház udvarán (az épületből semmi sem maradt) egy jókora táblán teszi fel valaki a kérdést: Who is Camille? A humorát a legnagyobb bajban is megőrző polgár az 1969-ben itt lecsapó hurrikánra célzott, arra utalva, hogy annak pusztítása meg sem közelíti a Katrináét. A házak roncsain különben a mentőcsapatok jól láthatóan megjelölték az átvizsgálás eredményét, szerencsére a legtöbbjükön nulla jelzi az áldozatok számát.
A város fölött kétpercenként átrepülnek a katonai helikopterek. Egy részük az alig hetven mérföldre lévő New Orleans gátjaihoz hordja a homokzsákot, a többiben élelmiszert és vizet hoznak az áldozatoknak. A helyi újságnak az egyik pilóta azt nyilatkozta, hogy olyan a part fölött repülni, mintha tudományos-fantasztikus filmben lenne szereplő az ember: holdbéli tájat lát maga alatt ott, ahol másfél hete még nyaralók és vendéglők voltak. A mentésirányítók a Bay Vista baptista gyülekezet udvarán jelöltek ki nekünk szálláshelyet, a mai nap folyamán ide települ az észak-karolinai baptisták egyik mobil konyhája is. Az udvaron először nem hiszik el, hogy mi tényleg Európából jöttünk nekik segíteni, aztán sírva meséli el egy nő, hogy a kertjében még tegnap is találtak egy holttestet a kutatók, akik azonnal elkezdték a terület fertőtlenítését. Ez a különbség a harmadik világban látott katasztrófák és a mostani között: bár itt is van járványveszély például a vízben lévő elhullott állatok miatt, itt azonnal van ember, pénz és technika a gyors beavatkozásra. Különben elképesztő a piros egyenruhás magyarok fogadtatása – láthatóan itt elsősorban nem arra várnak az emberek, hogy valaki újraépítse a házukat, hanem a szolidaritás, egy jó szó, az együttérzés ténye jelenti számukra a legtöbbet. Az, hogy még külföldről is eljöttek segíteni, egyenesen meghatja őket. Az egyik férfi könnyes szemmel mondta nekünk a kezünket szorongatva: akkor biztosan nem gondolnak minket gyilkos nemzetnek, ha idejöttek rajtunk segíteni.
A parttól beljebb rengeteg helyen osztanak ruhát és élelmet a rászorulóknak. Egész Amerika megmozdult: öt-hat fős csoportok indultak el szinte minden államból, hogy a környezetükből összeszedett támogatást utánfutós kocsijaikkal elhozzák. Beállnak a lerombolt bevásárlóközpontok hatalmas parkolóiba, és elkezdenek hot-dogot vagy vizet osztani. A rászorulók meg nálunk elképzelhetetlen módon gépkocsival állnak sorba a segélyért, mintha csak egy gyorsétterem autósáthajtójánál vásárolnának.