Szeptemberi csengetés

Közel lakom az egyik fővárosi iskolához, és melegség járja át bensőmet, amikor hallom a szeptemberi csengetést. Ilyenkor eszembe jut az a régi falusi iskola, ahová a mama vezetett kézen fogva egy ilyen őszi reggelen. Tele voltam csodálatos izgalommal, ami még ma is él bennem, és felbuzog, ha iskola mellett megyek el. Az ember haláláig diák marad.
Gyakran átélem újra és újra az iskolába járás izgalmait, szorongásait, sok-sok feledhetetlen pillanatát. Iskolatársaim nevére még mindig emlékezem, pedig öregkorában már feledékeny az ember. De az iskola világát nem lehet sohasem feledni.
A mi utcánkból négyen indultunk reggelente kis tarisznyákkal a vállunkon, hogy csengőszóra az osztályba érjünk. Bakos Andris, aki padszomszédom is volt, Góbor Matyi, aki a legerősebb fiú hírében állt az osztályban és Tornovác Pityu. Szegény napszámosok gyermekei. Ők csak vászontarisznyában hordták vállukon a könyveket, a palatáblát, nekem bőrből készült hátitáskám volt.
Én laktam a Gyepsoron az iskolától legtávolabb, ezért engem bízott meg a tanító, hogy hazafelé menet vigyázzak rájuk. Ha felnőttel találkoztunk, jó előre figyelmeztettem a fiúkat, hogy hangosan köszönjenek: „Dicsértessék a Jézus!…” Egymás kezét fogva kellett menniök, én mint vigyázó külön lépkedtem, távolabbra tőlük, mert a vigyázói megbízatás rangot jelentett.
A mi családunkban az volt a szokás, hogy a gyerekeknek húsvétra vettek új ruhát, cipőt vagy más ajándékot. Egyszer, emlékszem, a nagyapa csináltatott nekem egy magas szárú cipőt, fűzőset. Mindig a nagyinak kellett befűznie, miközben lábamat a lépcső legmagasabb fokára tettem a gangon.
Büszkén lépdeltem benne az iskolába. Az óraszünetben kitódultunk az iskolaudvarra focizni. Az utcámbeli Góbor Matyi volt a csapatkapitány. Engem nem engedett játszani, azt mondta: „Cipőben nem lehet focizni, mert ráléphetek más lábára.” Mert csak nekem volt cipőm, a csapatban a többiek meztéllábasan gyürkőztek neki.
Gondoltam akkor egy merészet, és lerúgtam lábamról a cipőt. Az iskolapad fiókjába rejtettem. Mezítláb futottam vissza az udvarra, Góbor Matyi értékelte ezt, és jobbszélsőnek állított be. Nagy meccs volt, emlékezetes. Még hazafelé menet is arról beszélgettünk. „Ha akkor beadod a labdát, a kis Kertész Laci gólt rúghatott volna!” – mondogatta pirongatva Matyi, elkeseredve.
Otthon aztán kitört a botrány. A mama éppen a malacoknak vitte nagy vödörben a moslékot, amikor beléptek a kapun. Letette a vödröt a kezéből, és fenyegető hangon megkérdezte: „Hol hagytad a cipőd, kisfiam?”
Csak akkor vettem észre, hogy mezítláb jöttem haza az iskolából. A cipő a padban maradt. A mama nyomban kézen fogott, és mentünk vissza az iskolába. Ott volt, ahová dugtam. Felhúztam, és attól fogva nem focizhattam többé a fiúkkal, akik továbbra is csak mezítláb rúgták a labdát.
Nagyon régen történt, de megmaradt bennem az a régi izgalom. És később, amikor már megnősültem, s külföldre jártam hivatalosan is, bárhol voltam, visszaemlékeztem arra az első csináltatott cipőre. És el nem mulasztottam, hogy ne vegyek egy pár új cipőt.
Emlékszem, a legszebbiket Barcelonában találtam. Megvettem nyomban, de sose hordtam. Volt Rómában vásárolt cipőm, könnyű topánka Belgrádból, egy bakancs Szófiából.
A cipők nagyobb részét nem is viseltem, de időnként azért rendet tettem közöttük. Tegnap is végigmustráltam a gyűjteményt, és keserűen gondoltam arra, hogy milyen mulandó és törékeny az ember élete. Egyetlenegy cipőt hordok, egy fehér, fűzős sportcipőt, az a legkényelmesebb. Azt veszem fel, amikor jó barátom, Attila ráér, és rokkantkocsin kitol a Városligetbe. Vissza az életbe.
Ehhez már felesleges is a cipő, de azért nagyon jó visszagondolni arra a régi fűzős lábbelire. És azokra a nagy, felejthetetlen mezítlábas focimeccsekre.