Agresszorok

Khomeini ajatollah, Irán egykori teljhatalmú, s véres kezű ura bő két évtizeddel ezelőtt szalonképesnek aligha nevezhető kijelentést tett. „Izraelt le kell törölni a térképről” – szólt a forradalmi jelszó, amely azóta is elengedhetetlen fordulata minden komolyabb teheráni szónoklatnak. Mahmúd Ahmadinezsád, a perzsák lakta ázsiai ország nemrég megválasztott, a nyugati sajtóban egyöntetűen keményvonalasnak nevezett elnöke tehát nem tett mást a zsidó állam elpusztítására buzdító szónoklatával, mint követte a „nagy elődök” által kijelölt utat. A kérdés ezek után csak az, miért keltett az ijesztően hangzó, de megszokott kijelentés ekkora felháborodást világszerte, s miért lett Irán a nagyvilág szemében néhány hét leforgása alatt veszélyesebb, mint az elmúlt években bármikor. A válasz valószínűleg a globális folyamatok rendszerében keresendő, melynek bármily furcsa, de az iráni atomprogram is szerves része. A közeli Pakisztán, Afganisztán, Irak, Jordánia, Szaúd-Arábia és az Öböl-államok Nyugat-barátsága nem írható le egyszerű képletekkel. Tény azonban, hogy az olajkereskedelem, a terrorizmus elleni harc, s persze a bagdadi és kabuli rezsimet elsöprő katonai beavatkozás révén az említett országok végső soron a Nyugat szövetségeseinek nevezhetők. (Fontos hangsúlyozni, hogy ez az államvezetésre, s nem a lakosságra vonatkozik.) Washington nagy bánatára azonban két ország, Szíria és Irán kimaradt a sorból.
Azt immár az óceán túlpartján is érzik, hogy újabb katonai kalandorakciókba pillanatnyilag képtelenség volna belekezdeni. Diplomáciai és kommunikációs fronton azonban annál több csatát lehet megvívni. Az első és legfontosabb stratégia továbbra sem más, mint hogy az említett két országot gonosz, és főként veszélyes színben tüntessék fel az egyre idegesebb nyugati közvélemény szemében. Irán pedig csak adja a lovat alájuk, hiszen bármilyen meglepő, de érdekei pont ezt diktálják. Ha enged, végleg elesett volna a nukleáris energia és persze az atomfegyver előállításának lehetőségétől, a politikai vezetés pedig elvesztette volna tekintélyét a lakosság körében – mindez kétséges kereskedelmi előnyökért.
Amerika kezében az iráni atombomba a legfőbb kommunikációs fegyver, s nincs ez másként fordítva sem, bármennyire is próbálják ennek ellenkezőjét elhitetni. A nukleáris kapacitás jelenleg ugyanis szerencsére nem több, mint a diplomáciai tekintélyt növelő eszköz. Ráadásul nem Irán, hanem Izrael az, amely semmibe véve a törvényes államhatárokat, harci gépeivel külföldi objektumokat támadott meg, vagy lőtt le lelkiismeret-furdalás nélkül akár polgári repülőket is. Az arab országok (kivéve Egyiptomot és Jordániát), valamint Teherán viszont magát Izraelt nem fogadja el törvényesnek, a palesztinok szenvedését és az agresszív tel-avivi külpolitikát látva pedig gyarapszik azoknak a száma, akik első körben szintén inkább a zsidó államnak parancsolnának megálljt. A szakértők többsége tényként kezeli, hogy Izrael rendelkezik nukleáris fegyverekkel – mégha nem is hajlandó deklarálni ezt –, de atomhatalom Kína, Pakisztán és India is. A képzeletben már szintén lerohant Szíria valós „elestének” megakadályozása a síiták jelenléte miatt is elemi érdeke Iránnak, így aztán meglehet, hogy Ahmadinezsád a biztonságos Teheránból – keménységével felhívva magára a figyelmet – Damaszkuszt is „tehermentesíteni” akarja.
Íródjon azonban akárhogy a világpolitika forgatókönyve, a kultúrák közti – szinte reménytelen – megbékélést biztosan nem szolgálják az agresszorok szemünk előtt zajló akciójelenetei.