Becsületbeli ügy

Két történelmi témájú munka aratta az elmúlt év legnagyobb könyvsikerét Lengyelországban. Ha ehhez hozzátesszük, hogy szerzőik külföldiek, a tényt szinte természetesnek vehetnénk. A Nagy Könyv európai árnyékában azonban ösztönösen arra gondolunk: ha siker, akkor csakis Harry Potter kalandjainak történelmi hátteréről lehet szó…
Meglepetés ér bennünket: a téma valóban történelmi, de a külföldi szerzők, az amerikai Lynne Olson és Stanley Cloud házaspár, illetve az angol Normann Davies a második világháború históriájának egy-egy lengyel eseménysorát dolgozták fel. Normann Davies, akinek nevét Európa története (Europe. A history) tette nemzetközileg ismertté, A varsói felkelés, ’44 (Rising ’44. The Battle for Warsaw) címmel írt monográfiát. Műve a felkelés hatvanadik évfordulója alkalmából jelent meg, s eddig Lengyelországban 320 ezer példányban talált olvasóra, jóllehet az 1400 oldalas könyv közel hatezer forintnyi összegbe kerül.
Lynne Olson, az Assoiciated Press hírügynökség volt moszkvai tudósítója és Stanley Cloud, a Time washingtoni irodájának egykori főnöke 2003-ban Becsületbeli ügy – A Kosciuszko vadászrepülő-osztály: a második világháború elfelejtett hősei (Question of honor. The Kosciuszko Squadron: Forgotten Heroes of World War II) címen kiadott ugyancsak vaskos könyve angol nyelvterületen 75 ezer példányban kelt el. A szerzők azt tartották legnagyobb jutalmuknak, hogy egy olvasójuk levélben fogadta meg nekik: soha többé nem hallgat meg és nem mond el olyan viccet, amelyben – Amerikában divatos módon – a lengyeleket mutatják be tökkelütött idiótáknak. A könyvet 2004-ben lengyelül is kiadták, s eddig 130 ezer példány fogyott el belőle. Ez a siker akkor értékelhető igazán, ha tudjuk, hogy a legizgalmasabb történelmi témájú könyvek Lengyelországban sem találnak egy év alatt két-háromezernél több vevőre.
Mi a titka e mű varázsának? Részben az, hogy amerikai és angol történészként kimondták: az Egyesült Államok, illetve Nagy-Britannia lengyel szövetségesüket, amely számszerűen a negyedik legnagyobb európai katonai erővel vett részt a tengelyhatalmak ellen vívott háborúban – megelőzve e vonatkozásban Franciaországot is –, végtelen cinizmussal szolgáltatták ki Hitler 1939-ben Lengyelországon osztozkodó partnerének, Sztálinnak, a sztálini Szovjetuniónak. A korszakkal foglalkozó lengyel történészek ezt a tényt hiába hangsúlyozták eddig: szavaik, érveik lamentálásnak hatva, mintha üresen kongtak volna a nagyvilágban. Normann Davies a 63 napig magára hagyva harcoló Varsó személyekre bontott hősiességét és drámáját szembesíti a nagyhatalmak döntéseivel, bőven idézve az angol és amerikai sajtó Sztálinnak hízelgő és a közvéleményt ebben a szellemben befolyásoló 1944. augusztusi és szeptemberi cikkeiből is.
Olson és Cloud könyvét az teszi időszerűvé, hogy 2005. október 31-én emlékezhetünk meg az 1940. július 10-én kezdődött angliai légi csata győzelmes lezárásának 65. évfordulójára. Az amerikai szerzőpárost az a tény ösztökélhette könyvének megírására, hogy az Anglia megtöréséért 114 napon át tartó légitámadások visszaverése során a legtöbb győzelmet a lengyel 303-as vadászrepülő-osztály aratta, annak ellenére, hogy első ízben csak augusztus 30-án ütközött meg a németekkel Anglia fölött. Igaz, a lengyelek tudták, kivel (sz)állnak szembe, mert Varsó légterének védelmében 1939 szeptemberének első napjaiban, majd 1940 májusában és júniusában Franciaország egén többször összecsaptak a Luftwaffe vadászrepülőivel és bombázóival.
A hitleri légierő Lengyelország megtámadásakor hozzávetőleg ezerötszáz bombázóval és ezer vadászrepülővel rendelkezett. Az utóbbiak között volt a világ leggyorsabb, legkorszerűbb gépe, a ME–109-es is. A lengyel hadsereg 390 gépet tudott bevetni ellenük. Az országnak volt saját repülőgyártó ipara, az 1920-as és 1930-as évek fordulóján korszerűnek tervezett harci vadászrepülők – P–7, P–11 – az évtized végére azonban lassúnak, elavultnak, könnyen sebezhetőnek bizonyultak, s mint kiderült, a német bombázókat se tudták utolérni. Az angol és francia szövetségesek a tőlük vásárolt modern gépek leszállítását szeptember közepére ígérték a lengyeleknek.
A lengyel pilóták viszont kitűnően képzettek voltak. Különös figyelmet fordítottak arra a gyakorlatra, amelyben két gép szemberepült egymással, s csak az utolsó pillanatban kerülte el az összeütközést. Lengyelország 1939-es háborús légterében csak az adott némi esélyt számukra, ha felülről sikerült a Luftwaffe gépeire bukniuk, majd közvetlen közelről tüzet nyitni rájuk. A Kosciuszko vadászrepülő-osztálynak a Varsó elleni első német légitámadás során így sikerült hat ellenséges bombázót lelőnie, szeptember első öt napjában pedig további két légi győzelmet aratnia. Ezt követően a lengyel gépveszteség miatt, továbbá mert elfogyott a benzin és a pótalkatrész, a Luftwaffe háborítatlanul uralta a Varsó feletti égboltot.
Az amerikai házaspár a Kosciuszko vadászrepülő-osztály öt pilótájának életpályáját mutatja be az 1930-as évektől halálukig. Négyen közülük túlélték a háborút, s egyikük, a 303-as vadászrepülő-osztály ászának tartott Witold Urbanowicz megérte a rendszerváltozást, s 1992-ben ő vezette az angol királyi légierő (Royal Air Force – RAF) kötelékében harcolt lengyel pilóták Varsóba látogató delegációját.
A lengyel légierő tagjainak döntő többsége Románián és Magyarországon keresztül jutott ki Franciaországba, majd annak 1940 júniusában történt összeomlása után Angliába. 1940 őszéig a lengyel légierőnek mintegy hatezer tagja, köztük több száz pilóta került a brit légierő kötelékébe. Az utóbbiak egy részét brit bombázó- és vadászrepülő-osztályokba tagolták be, de létrehoztak önálló lengyel osztályokat is. Legelőször a 302-es és 303-as számút. A Becsületbeli ügy főhősei az utóbbiban szolgáltak. Harci tapasztalatuktól függetlenül nekik is többhetes kiképzésen kellett részt venniük bevetés előtt. Augusztus 30-án a kötelékrepülés gyakorlása a 303-asok számára légi csatává alakult át. Az történt ugyanis, hogy Ludwik Paszkiewicz főhadnagy bal felől nagy tömegben közeledő ellenséges repülőket észlelt. Erről jelentést tett felettesének, majd „Rohamra! Utánam!” kiáltással elvált társaitól, és szembefordult a német bombázókkal. Az osztály rajai sorra követték őt, s hatalmas ívet téve meg szinte egy tömegben zuhantak lefelé az ellenségre. Százötven méterről nyitottak tüzet a Luftwaffe gépeire. A lengyelek a negyven Dornier bombázóból pár perc alatt tízet lelőttek, a többiek pedig, anélkül hogy gyilkos terhüket kioldották volna, pánikszerűen húztak vissza Franciaország felé. Ezt követően a 303-as vadászrepülők a Messerschmidtekre támadtak, közülük is lelőttek négyet, s többeket összelyuggattak. A lengyelek két gépet veszítettek, de az ejtőernyőt nyitott pilóták sikeresen földet értek. Ezt a bravúros akciót Az angliai légi csata című filmben is megelevenítették.
A 303-as vadászrepülő-osztály másnap már éles bevetésben vett részt. Az első héten negyven biztosan és tizenkét valószínűleg lelőtt német gépet könyvelhetett el harci naplójában. A northolti bázis parancsnoka, Stanley Vincent arra gyanakodott, hogy a lengyelek eltúlozzák a németeknek okozott veszteségeket. Egyébként is neheztelt rájuk, hogy nem tudnak jól angolul, és fegyelmezetlenek. A szeptember 11-i bevetésen a 303-as osztály nyomába eredt, hogy személyesen győződjék meg a valóságról. A lengyel vadászrepülők Horsham fölött ütköztek bele a Londonnak tartó nagy bombázóalakzatba. Stanley Vincent döbbenten látta, ahogy az egyik lengyel századból kivált két gép… Orral lefelé szinte függőlegesen zuhantak a német bombázók közé. Utánuk a többiek. A Luftwaffe köteléke felbomlott. A lengyelek egymás után szedték le a Dorniereket. „Az ég hirtelen megtelt égő repülőgépekkel, ejtőernyőkkel, szárnydarabokkal. Minden őrjítő gyorsasággal zajlott le” – jelentette Stanley Vincent, aki ettől kezdve a lengyel hősiesség legodaadóbb szószólója lett. A magasztaló szavakkal a RAF tisztikara, Churchill miniszterelnök és az uralkodó sem fukarkodott.
1940 októberében a 302-es (poznani) és 303-as (Kosciuszko) osztályban ötven lengyel pilóta szolgált, a RAF többi kötelékében még további hetvenhárom. Vagyis a legkritikusabb időszakban a királyi légierő harci pilótáinak húsz százalékát lengyelek adták. De zömében lengyelekből állt a november elején bevetett 306-os és a később felállított 307-es, 308-as, 309-es, 315-ös, 316-os és 317-es vadászrepülő-osztály személyi állománya is. A brit légierőben összesen tizenhétezer lengyel szolgált a második világháború utolsó pillanatáig. A lengyel pilóták ezalatt hétszázhatvannégy ellenséges gépet lőttek le biztosan s további száznyolcvanegyet valószínűsíthetően. Churchill már az angliai légi csata idején biztosította őket, hogy az Egyesült Királyság sohasem feledkezik meg leghívebb szövetségesük áldozatairól.
1946 júniusában, a győzelem napján a szövetséges és ellenálló harminc nemzet képviselőinek tizenöt kilométeres menete vonult el Londonban VI. György király előtt: többek között kínaiak, hollandok, irakiak, görög gárdisták, luxemburgi gránátosok, brazil tüzérek, cseh, norvég, belga ellenállók, Fidzsi-szigeteki katonaorvosok, labuanui rendőrök, Seychelle-szigeteki utászok. Lengyel katonát egyetlenegyet se hívtak meg a győzelmi menetre. Nem akarták felingerelni Sztálint, akinek martalékul odadobták Lengyelországot. A tizenhét légi győzelmet aratott Witold Urbanowicz alezredes csak a civil tömegben elvegyülve nézhette a hősök menetét. 1993-ban, amikor az anyakirálynő leleplezte a királyi légierő angliai légi csatában részt vett repülőosztályai tiszteletére emelt emlékművet Dover szikláin, Londonnak már nem kellett attól tartania, hogy Sztálin rosszallóan összehúzza szemöldökét. Ennek ellenére az érintett repülőosztályok kőbe vésett címerjelei között nem található se a 302-es, se a 303-as vadászrepülő-osztály szimbóluma. „Elfelejtették” – hangzott a mentegetőző, nyegle magyarázat. Lynne Olson és Stanley Cloud Becsületbeli ügye ez ellen íródott: a felejtés és a tudatos feledtetés ellen.