Bíróság a tokaji borcsatában

A napokban szokatlan dolog történt: az Országos Igazságszolgáltatási Tanács az újságíró-szövetséghez fordult, adjon állásfoglalást, megfelel-e a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményének, ha a lapok egy része, főként a nemzeti hírügynökség nem közli a tanács szóvivőjének reagálását egy pervesztes alperes nyilatkozatára. Az alperes nem más, mint az Élet és Irodalom szerkesztősége, a nevében nyilatkozó személy a lap főszerkesztője, a nyilatkozatában jogsértéssel vádolt szervezet pedig a Legfelsőbb Bíróság. Az igazságszolgáltatási tanács elvárta volna, hogy ha a sajtó közzétette Kovács Zoltán lesújtó állításait a bíróság eljárásáról, akkor ismertesse az igazságszolgáltatás álláspontját is ebben az ügyben. Ám hiába remélte ezt.
Az affér nem csupán a Legfelsőbb Bíróság, valamint az Élet és Irodalom meg néhány más médium ügye. Az eltelt napokban ugyanis – a főszerkesztő nyilatkozatai nyomán – sajtókampány indult az igazságszolgáltatás ellen, s ebbe beszállt a volt igazságügy-miniszter is. Mindez azt követően történt, hogy kiderült: az ÉS végérvényesen elvesztette a szőlőpert, némi túlzással azt mondhatnánk, magát a tokaji borcsatát. Hasonló című riportjának valótlan állításait ugyanis a lap kénytelen volt helyreigazítani. Nem tudta igazolni, hogy a cikkben említett időpontokban – 2000-ben és 2001-ben – taggyűléseket tartott a Szárhegy dűlő–Sárazsadány–Tokajhegyalja Kft. Pedig ennek nyilván jelentőséget tulajdonítottak – másképp nem írták volna bele a cikkbe. Különben valószínűleg azt közölték volna, hogy baráti összejöveteleket tartottak a résztvevők, s ezen a kft. tagjai és a hozzátartozók diskurzust folytattak üzleti ügyekről is. Nem ez jelent meg. A riport taggyűlésekről szólt – tehát hivatalos rendezvényekről –, amelyeken a cikk szerint a hivatalban lévő miniszterelnök tanácsokat adott a társaság tagjainak.
A megjelölés nem közömbös – a taggyűlésnek jogi jelentősége van, az ottani történés súlyos következménnyel járhat. Hogy laikus személyek, például a hajdan kávét szervírozó hölgy, a későbbi tanú miként minősíti az eseményt, édes mindegy. A rendezvény minősítését ugyanis a törvény végzi el, aszerint pedig nem tartottak taggyűlést. Ez az immár végérvényes döntés lényege. Pedig a lap látszólag nagy erőket fektetett a bizonyításba. Koronatanút vonultatott fel, s mások számítógépéről engedély nélkül szerzett dokumentumokat csatolt be. A Fővárosi Bíróság elsőfokú tárgyalása valóságos közéleti esemény benyomását keltette. Összesereglettek a tévéstábok, a rádióriporterek s a tollforgató érdeklődők. A főszerkesztő azonban már az ítélethirdetés után tudhatta, hogy a neki kedvező döntés sosem lesz jogerős. Örült, hogy nyert, de hozzátette, hogy a határozat nem végleges. Az elsőfokú bíróság hitelt adott a tanú szavainak – magyarázta utóbb a történteket.
A másodfokú fórum – a Fővárosi Ítélőtábla – azonban helyreigazításra kötelezte az újságot. S a Legfelsőbb Bíróság most hasonló álláspontra helyezkedett: nem fogadta be a lap felülvizsgálati kérelmét, mert jogszerű a táblabíróság ítélete.
Vigaszul szolgálhat, hogy ezt a pert senki nem nyerhette volna meg. A sajtójogi ítélkezés kitaposott ösvényen halad. Erre terelték vissza az ügyet, hiszen a Fővárosi Bíróság nyilvánvalóan eltért az ítélkezési gyakorlattól.
Az csupán apró érdekesség, hogy a Legfelsőbb Bíróság a szabályok szerint nem tárgyaláson dönt a felülvizsgálati kérelem befogadásáról. Tárgyalás csak akkor következhet, ha a kérést teljesíthetőnek tartják, s szabad utat adnak neki. A Legfelsőbb Bíróság erre kijelölt bírája maga hozta meg az elutasító végzést az ÉS kérelméről is. Tárgyalás és ítélet nem volt, ebből következően ítélethirdetés sem. Az írásban meghozott végzést postán kapják meg, vagy személyesen vehetik át az al- és felperesek.
Az ÉS főszerkesztője viszont, nyilván merő félreértésből, azt mondta: a Legfelsőbb Bíróság megsértette az ítélethirdetés szabályait. A nyilvánosság ugyanis – szerinte – időnap előtt értesülhetett a végérvényes döntésről. Olyan ez, vethetjük ellen, mint a taggyűlés, amelyet nem tartott meg a kft. Sem ítélet, sem ítélethirdetés nem volt az ügyben, de jogszabály sem akad, amely megtiltaná, hogy a közönség értesülhessen a közérdekű információkról. Nagyon furcsa, hogy épp egy újság akar, legalább átmenetileg, titkot csinálni egy általa nyilvánosság elé tárt eset fejleményeiből.
Szó sincs azonban arról, hogy bármit is komolyabban felrónánk az ÉS-nek. Saját ügyében bárki lehet elfogult, s nem követelmény, hogy a pervesztes örüljön az elmarasztaló végzésnek. Azoktól azonban megkövetelhető a tények tisztelete, akik tudósításokat közölnek. Nem az igazságszolgáltatás privát érdeke ez, hanem a nagyközönségé, amelynek az alkotmány szerint joga, hogy tájékozódjon a történésekről. Ugyanakkor azt láthatjuk, hogy akadt, aki csak a főszerkesztő közléseire volt kíváncsi, másra nem. Talán úgy gondolták, a lényeg az, hogy szépítsünk a helyzeten, azon, hogy bizony nagyot bukott az ÉS: presztízsveszteség érte.
A sajtó egy része azonban nem érte be a nyilvánvalóan egyoldalú tájékoztatással. Bedobta érvként a neki igencsak fájdalmas másik esetet, Mécs Imre perét is. Ebben az ügyben a Legfelsőbb Bíróság korábban elfogadta a jogerős ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmet, s tárgyalást tartva börtönről pénzbüntetésre enyhítette az újságírók büntetését. Az indoklás szerint 48 évvel ezelőtt Mécs rávallott ugyan ’56-os társaira – ennyiben helytálló volt a Demokrata kifogásolt cikke. Arról azonban nincs szó – állapították meg –, hogy bárkit is bitófára juttatott volna a végül életfogytig tartó börtönre ítélt Mécs. A nyáron kihirdetett felülvizsgálati határozat szerint a cikk nem okozott nagy érdeksérelmet a politikusnak, hiszen a becsmérlő levelek mellett egyetértő, együtt érző sorokat is kapott az interneten.
A legmeglepőbb mégsem a lapok magatartása volt, hanem az, hogy egyes médiumok Bárándy Péter ügyvéd segítségével melegítették fel a Mécs-pert. A volt igazságügy-miniszter frontális támadást intézett a Legfelsőbb Bíróság ellen. Szerinte az törvénysértően fogadta be az újságírók felülvizsgálati kérelmét, s jogsértően mentesítette őket a börtönbüntetés alól. A bíróság büntetőkollégiumának közlése nyomán tisztázódott ugyan, hogy Bárándy tévedett: éppen a minisztersége idején elfogadott jogszabály teszi lehetővé a felülvizsgálatot hasonló ügyekben. Őt azonban ez nem győzte meg kellőképpen. Átsiklott afölött is, hogy a strasbourgi ítéletekből leszűrhetően Törökország a legközelebbi olyan állam, ahol börtönbüntetést szabnak ki újságírókra. A Legfelsőbb Bíróság ítélete nélkül mi is az Emberi Jogok Európai Bíróságán köthettünk volna ki.
A beszámolókból mindemellett azt látjuk, hogy nincs igazság. Sőt független igazságszolgáltatás sincs, hiszen az Élet és Irodalom elvesztette a tokaji borcsatát. Meg Mécs Imre sem kapott méltó elégtételt az őt ért rágalmazás miatt. Az igazságszolgáltatás függetlenségének a jelek szerint ma az a fokmérője, hogy miként viszonyul a bíróság az Élet és Irodalomhoz, s hogy börtönbe zárat-e bizonyos újságírókat. Ha a bíróság igazat ad a hetilapnak egy Orbán Viktort érintő ügyben, akkor minden rendben van. Ha a szabad demokrata politikus kezdeményezésére lecsukat vagy felfüggesztet, szabadságvesztésre ítél zsurnalisztákat, akkor is.
Különben viszont jön a politikai cirkusz, aminek a pártatlan ítélkezés és a kiegyensúlyozott újságírás is az áldozata lehet.