Egy sátor, egy tanító

Éjjel arra ébredtem, hogy didergek. A mellettem fekvők szöszmötöléséből arra következtettem, ők sem tudnak aludni. Nekik csak a fejük fázott, a profi, sok mínuszt kibíró hálózsák melegen tartotta a testet. Én az előző utamon elajándékoztam a hálózsákomat és a matracomat, ezért most a segélyként hozott, tízdolláros derékalj, két takaró és egy olajszagú, olcsó katonai lópokróc segítségével próbálom átvészelni a hideget. Ez a második éjszakám a hegyen – az elsőt pár nappal ezelőtt a magyar mentőcsapat sátrában vészeltem át. Szó szerint átvészeltem: akkora vihar kerekedett ugyanis, hogy majdnem elvitte fölülünk a ponyvát. Nyomában zuhogó eső jött, a sátor épp a fejem fölött adta meg magát. Hajnali négytől vizes ruhában kuporogva töltöttem az éjjelt, és ahogy egyre több helyen ázott át a ponyva, úgy csatlakoztak hozzám a virrasztásban a többiek.


A Himalája lábainál nappal még jó az idő, lekívánkozik az emberről a pulóver. Éjjel már más a helyzet, az első reggelen a szemben lévő hegycsúcsra hósapka került, és metszően hideg volt a levegő. A mentőcsapat hazament azóta, én pedig maradtam sátortábort szervezni. Ahogy sikerült megvásárolni a hozzávalókat a fővárosban, hárman újra feljöttünk felépíttetni a száz hajlék nélkül maradt túlélő befogadására alkalmas tábort.
Pakisztánban most az jár mindegyik segélymunkás eszében: még három hét van az érdemi munkára. Ezt mondta hétfőn az ENSZ humanitárius szervezetének, az OCHA-nak a képviselője is: a világnak három hete van arra, hogy a túléléshez elegendő sátrat és pokrócot vigyen a földrengés kasmíri áldozatainak az első hó leesése előtt. Ha nem sikerül ezt megoldani, akkor az eddigi ötvenháromezer halottnál is jóval nagyobb lehet azoknak az áldozatoknak a száma, akik nem élik túl a telet. Az ENSZ becslése szerint ugyanis csak Kasmírban jelenleg még nyolcszázezer ember van fedél nélkül. Az érintett övezetben a túlélők közel húsz százaléka nem részesült a hivatalos segélyből (két héttel a földrengés után!) annak ellenére, hogy a pakisztáni és az amerikai légierő mellett már német és japán helikopterek is dolgoznak napi száz repülést végrehajtva.
Néhány napja a NATO is úgy döntött, hogy ezerfős műszaki egységet küld a hegyekbe az infrastruktúra (utak, hidak, iskolák és más közintézmények) helyreállítására. Nem mindenki örül ennek: előbb a helyi újságok jegyzetírói fogalmaztak meg fenntartásokat (mi lesz, ha dolguk végeztével a NATO-katonák majd nem akarnak hazamenni), később már egy jó nevű kormánypárti politikus is felszólalt a parlamentben. Szerinte a földrengés Allah büntetése volt azért, mert az ország négy éve Amerikát támogatta az „igaz hitű talibán rendszer” ellen vívott afganisztáni háborúban.
A földrengés rendkívül bonyolult szerkezetű és helyzetű régiót döntött romba. Harmad magyarországnyi terület sérült, amelyen közel ötmillió ember, zömében muzulmán vallású kasmíri él. A hivatalosan „vitatott” státusú országrész pakisztáni ellenőrzés alatt van, míg Kasmír másik fele indiai kontroll és hindu befolyás alatt áll. A tét elsősorban katonai, hiszen Kasmír egyik részében sincs jelentős gazdasági-ipari tevékenység, a lakosság nagy része igen szerény körülmények között élő, egyszerű ember.
Az október nyolcadikai földrengés egy régi történetet is eszébe juttatott az idősebb pakisztániaknak. 1970-ben ugyanis óriási ciklon söpört végig az akkor Kelet-Pakisztánként ismert (ma Bangladesnek nevezett) területen – több mint százötvenezer ember halálát okozva. Akkor elmaradt a központi segítség, az érintett régió válasza pedig a leválás, a teljes függetlenedés volt. A kérdést ma is sokan felteszik: ha most is elengedi Iszlámábád a bajban levők kezét, akkor gyakorlatilag szabad kezet ad a független, egységes Kasmírt követelő erőknek.
Pakisztán, úgy tűnik, tanult a harmincöt évvel ezelőtti hibából. Az országban mindenütt óriási szolidaritás tapasztalható a kasmíri áldozatok iránt: minden forgalmasabb helyen gyűjtenek számukra, takarókkal, sátrakkal és élelemmel megrakott teherautók indulnak a hegyek felé. A hadsereg a logisztikai eszközeit is a túlélők segélyezésének szolgálatába állította, jókora munkagépekkel takarítják el az utakra omlott szikladarabokat, a helikopterek pedig állandóan viszik a segélyeket, hozzák a betegeket a kórházakba. Az Ázsia Svájcának is nevezett területen talán soha nem volt ekkora forgalom, mint most, a keskeny hegyi utak nehezen is bírják a terhelést. A földrengés az eddigi, nem túl kiépített infrastruktúrát is tönkretette, ezért komoly logisztikai kihívás itt a humanitárius munka.
Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy a tél elől miért nem menekítik le a lakosságot a jóval barátságosabb klímájú vidékekre, például a főváros közelébe. A válasz (a gyakorlati problémákon túl) kulturális és politikai jellegű: a hegyi emberek egyrészt nem szívesen mennek számukra idegen, nehezen megszokható környezetbe, másrészt a pakisztáni politikusok sem szívesen hoznának el több mint egymillió muzulmánt arról a területről, amelynek ellenőrzését éppen a muzulmán érdekek jegyében (és a hindu ellenében) követelik maguknak. Bár sántít a példa, de egy erdélyi emberi katasztrófa esetén sem az volna a megoldás az anyaországnak, hogy áttelepíti a székelyföldi tömbmagyarságot mondjuk Budapest közelébe – feladva az ottani magyar értékeket.


Kulcsfontosságú lesz az elkövetkező időszak a fundamentalista iszlám előretörésétől tartó nyugati világ számára is. Kasmír ugyanis (Pakisztán északnyugati részével egyetemben) a radikális muzulmánok egyik fellegvára: ide vonultak vissza a kilencvenes évek elején az Afganisztánban a szovjet hadsereg ellen harcoló hadurak, és a talibánok jó része is itt talált menedéket Amerika afganisztáni beavatkozása után. Jól szervezettségükre jellemző, hogy a földrengés utáni napokban – mire a pakisztáni kormány mentő- és segélycsapatai nagy nehezen eljutottak a hegyekbe, az elzárt településekre – a radikális vallási vezetők már osztották a segélyeket. A káosz nekik használ: a megijedt és kiszolgáltatott embereket könnyen tudják irányítani. Szinte mindenütt felajánlják, hogy majd ők újraindítják az oktatást (a térségben több mint nyolcezer iskola omlott össze vagy sérült meg súlyosan), hiszen a talibán eszmék terjesztéséhez elég egy sátor és egy tanító. Odafigyelnek az árván maradt gyerekek összegyűjtésére, mert janicsárképzőiknek pontosan olyan újoncokra van szükségük, akiknek már nincs vesztenivalójuk.
A nemzetközi segélyszervezetek emberei nem politizálhatnak, nekik minden szenvedőn egyformán kell segíteni. A veszély viszont egyértelmű: ha nem sikerül az országon nemzetközi összefogással segíteni, hogy hamar újraindulhasson az állami oktatás, és nem kezdődnek komoly humanitárius programok a földrengés árváinak támogatására, akkor később más jellegű problémával, a terrorizmus és a radikális iszlám megerősödésével szembesül a nyugati társadalom.


Ami a magyar segélyeket illeti, a Magyar Baptista Szeretetszolgálat emberei a múlt héten Baghban száz fő befogadására alkalmas sátortábort építettek, a sátrakat felszerelték matraccal, pokróccal és világítóeszközökkel is. Szilágyi Attila, a szeretetszolgálat munkatársa (akit egy Srí Lanka-i árvaházépítésről vezényelték át egy hétre Pakisztánba) lapunknak elmondta: a helyi igényeket figyelembe véve a nagyobb, húszszemélyes sátrak és menekülttábor létrehozása helyett a kisebb, ideiglenes otthonokra koncentrálnak. Ennek keretében családi sátrakat fognak biztosítani a rászorulóknak, és ezeket az áldozatok korábbi házának közelében állítják fel. Erre azért van szükség, mert tapasztalatuk szerint sokan nem akarnak közösségbe menni, ragaszkodnak ahhoz a helyhez, ahol eddigi életüket élték (a szigorú iszlám előírások miatt különösen nehéz különböző családhoz tartozó férfiakat és nőket összeköltöztetni). Száz újabb, téliesített sátrat már megrendeltek, ezeket a jövő héten virginiai önkéntesekkel és magyarországi munkatársakkal építik fel a helyszínen, tehát Bagh városában és annak közelében. A rászorulók pokrócot, matracot és esőkabátot is kapnak. Ezzel az akcióval félezer embernek tudják valamelyest megkönnyíteni az életét.