Forradalom mindörökre

„Furcsa lesz, amit mondok, de 1956 októbere után én azt a megszólítást, hogy elvtárs, soha ki nem ejtettem. Megadtam a tiszteletet mindenkinek, akivel beszéltem, de elvtárs nem lett senki. A megpróbáltatások tanítottak erre: halottak, messzibe szakadtak, testvéreim, barátaim. Nagy család voltunk, összesen kilencen testvérek. Hat fiú, három lány. Most megint gyász ért bennünket, temetjük a legkisebb húgomat. Eszembe jut anyám szenvedése és temetése. Utoljára én kerestem meg a kórházban, de akkor már nem tudta szegény, hogy ott voltam. Még megfoghattam a kezét, ez délután történt, hajnalban aztán elaludt. 1956 után csupa félelem lett az élete, sok szenvedéssel, sírással. Előttem van a Markó utca, második emelet, ahol Palira kimondják a halálos ítéletet. A népi demokratikus államrend elleni fegyveres felkelésért, az ellenforradalomban való részvételért. Anyám összeesett, a karomban vittem le valami orvosi szobába, ahol mikor magához tért, csak sírt, jajveszékelt: egy fiamat már megöltétek, őt is el akarjátok veszejteni…?

Lajos bátyám a legelsők közt lelte halálát. Lesből lőtték le az ávósok. Paliék temették, ők ásták a sírt is. Ketten-hárman ott álltak Lajos sírja mellett, és elénekelték a Himnuszt. Aztán még tisztelegtek is. A legkisebb öcsém, Laci vakszerencséjére beleesett valami utcai aknába, eltörte a karját, be kellett gipszelni. Anyánk azután ki sem engedte a házból, de hiszen iskolás volt még. Mikor tévedésből őt állították elő a forradalom után, addig tartották bent, míg Pali be nem ment, és azt nem mondta: maguk engem keresnek, itt vagyok, de a gyereket engedjék szabadon. Ott sírt kétségbeesve egy sarokban, mert ő semmiről nem tudott semmit. A pribékek, mert kezükbe került a »nagy fogás«, a gyereket elengedték. Hajtóvadászat indult ellenünk, a Kabelácsokat keresték, hiszen Rudi bátyánk, a család legokosabbja a kilencedik kerületben vezető volt.

Éppen a katonai szolgálatomat töltöttem Dunántúlon, és amikor minket eleresztettek, hogy menjen, ki hová tud, Pesten már előrehaladtak az események. Anyám két kézzel kapaszkodott belénk, hogy elegen vannak már a veszedelemben. Nem maradtunk eltakarva a bosszúállás elől. Rudi bátyámat szinte nagyítóval keresték. Elveszett a mi szemük elől is, először ő sejtette meg, hogy kutya világ lesz Magyarországon. Menekült. Először Bécsig, azután Kanadáig. Mostanra betöltötte a nyolcvanadik évét. Többször készült haza, de mindig meggondolta magát, hiszen távollétében halálra ítélték. Amikor már úgy félig-meddig rendeződtek a dolgok, bement a hivatalba, hogy útlevelet váltson. Nem tanácsolták neki. Most már magunk is biztattuk a hazatérésre, de már nem vág neki. Így lehet, hogy én megyek ki hozzá. Nyolcvan év nagy idő, szeretnék még egyszer találkozni vele. Igaz, magam is elhagytam a hetvenet, de mégis úgy gondoltam, meglátogatom.

Egy halott, egy halálraítélt. Palinak nem volt ilyen szerencséje, igaz, ő a gyerekért, a testvéréért maga jelentkezett, hiszen ezek azt a kisgyereket, Lacit is becsukták volna. Pali halálra ítélése törte össze legjobban anyánkat. Minden pénzt, minden vagyont tegyünk kockára! – mondta. Szegény mama, ami kis megtakarított pénze volt, mind feláldozta. Feri, neked kell mindent megmozgatni, te szerencsére kimaradtál a bajból. A pénz még a vérbírót is megmozdította. Elérte az elérhetőt: életfogytiglan! Pali tizenöt év után szabadult. De Kádárék, talán mert »igazolni« akarták magukat a Nyugat felé, gyorsan rájuk fogtak valami lopást, és visszavitték őket, hogy azt a maradék két évet letöltsék. Pali letöltötte a maradékot, azután elköltözött vidékre. Mikor a testvéreivel a vérbírók elé került, mindent magára vállalt. A bátyjait ő csábította a harcokba. Ő és mindenki más az oroszok ellen fogott fegyvert. Senki civilnek nem ártottak. Elősorakoztattak ötvennél több tanút, egyetlen volt, aki azt vallotta: őt igenis Pali bántotta. Na, azt az embert nem is látta soha. Azt csak később tudtuk meg, hogy akkor tört össze igazán, mikor újra visszakerült. Ő, a legkeményebb ember napokig sírt. A testén hordozta a megpróbáltatások nyomait. »Ezt is te csináltad!« – ordította a smasszer. »Nem csináltam« – tagadott. Akkor következett a verés. Elájult, fellocsolták. »Csináltad?« Már csak a fejét ingatta, mert nem tudott megszólalni. Akkor még vertek rajta. Elborzadtam, mikor már szabadulás után vagy tíz évvel mert erről először beszélni. Mondd, micsoda emberek voltak ezek a smasszerok? Ezek… – elakadt a szava, amikor erről beszélt. Azt is mondta, hogy minden halálra ítélésért jutalom járt nekik. Mindig ittak. Egy ízben kifestették vele a váci börtönt. Dolgozni is úgy tudott, mint harcolni. Hanem azt a két utolsó évet alig tudta túlélni. Volt, hogy a látogatón nem fogadott senkit. Ezért a fiúért sírt legtöbbet anyánk. Olyankor, ha már a zokogás engedte, elsorolta: egy fiamat megölték, másik fiamat sohasem látom többet, azt is elveszítettem, kettő a börtönben sínylődik, hát milyen világ ez, fiam?

Károly. Róla nem szóltam. Ő befelé forduló ember lett. A világról sem akar tudni. Igaz, megromlott az egészsége, le kellett vágni a lábát, úgy él, hogy ne emlegessünk semmit abból, ami volt. És most kanyarodjunk vissza azokhoz a megkülönböztetésekhez, amelyekből nekem, de még nénémnek is kijutott. Meghúzódva dolgoztam magam is tele aggodalommal, mikor egy délelőtt rohan egy ismerős asszony: Feri, azonnal gyere, kilakoltatnak benneteket, de a feleséged fejszét fogott a rendőrökre! Rohanok. A lakás felfordulva, az asszony mint aki eszét vesztette, ordítozza: aki belép elsőnek, azt agyonvágom, nem bánom aztán, akármi lesz. Csendesítettem, a törvény ellen nem tehetsz! Kihurcolták a kis holminkat az utcára, az ég alá, menjünk, ahová tudunk, mert egy piszkos ellenforradalmár család pereputtyát nem tűrjük meg magunk között. Ez volt a híres Kádár-rezsim. Mondja meg, mi voltam én? Melós, egy a sokból. Hosszú idő után úgy gondoltam, öregségünkre jó volna egy kis félretett pénzzel elérni a nyugdíjat. Jelentkeztem a kamionosoknál gépkocsivezetőnek. Mikor ötödszörre hívattak, azt mondtam: letettem mindenről. Ha már holnaptól kezdhetném, akkor se jönnék ide. A munkahelyemen még az igazgatót is felkeresték, hogy miféle ember ez a Kabelács. Eligazgatta őket, én meg restellkedtem, hogy ő is belekeveredett. Csak legyintett. Feri, maga ne törődjön velük, ezek semmit nem változtak. Elgondolkodtam. Időben is ilyen hosszúra nyúlik a kezük? Mert a papíron a nevem mellett ott állt, hogy a családban ellenforradalmárok voltak, tehát megbízhatatlan vagyok, míg élek.”

Lejegyezte: Fábián Gyula