Mottó: Vissza kell szereznie a vendéglátásnak a hitelét, s ebben a média is segíthet, mert nemcsak a negatívumokról kell szólni, hanem erősíteni kell a saját pozíciónkat a híradásokban is. Természetes, hogy a rosszat e területen is észre kell venni, sajnos kalandorok mindig lesznek a vendéglátásban is.
(Elhangzott egy szakmai konferencián)
Mindarról, hogy hogyan kell a vendéget elkápráztatni, egy kis görög szigeten, Koson szereztem benyomásokat. A fehérre meszelt falú tavernában egy felszolgáló siet az érkező vendégek elé, s asztalhoz vezeti őket. Gyorsan távozik, és kisvártatva papír asztalterítővel és étlapokkal érkezik vissza. Gondosan végigsimítja az asztal lapján a terítőt, amelynél azért megéri néhány gondolatra elidőzni. A terítőn kék színű térkép kapott helyet a főbb strandok, üdülőhelyek és látnivalók megjelölésével. Minden étteremben ilyen abroszt használnak, és minden sziget a saját térképes terítőjét rakja az éttermek vendégei elé. Vajon a magyar tengernél, a mi Balatonunknál egy ilyen térképpel házaló ügynök milyen válaszokat kapna a vendéglátóktól?
A görög étteremben étvágycsinálóként meleg kenyeret hoznak vajjal (ez mindenkinek jár), majd a megrendelt ételeket és italokat. A csirkés-zöldséges egytálétel fenséges, a helyi termelői bor szintén. Fizetéskor a szokásos éttermi ajándék, egy-egy ouzo érkezik. Ez utóbbi egyébként általános gyakorlat a görög tavernákban, de volt olyan kávézó, ahol a mama a két kávé kifizetését követően az általa sütött édességekből hozott kóstolót. A görög tavernákban emlékeznek a visszatérő vendégekre, és mindig mosolyognak.
Lássuk a magyar módit, és figyeljünk a kedvező jelekre… Itt nem mosolyognak. A kislánynak pulikutyahaja van, és biztosan annyi lakkot fújt rá, hogy azért nem hallja, hogy mint vendég ötödjére ismétlem el a „Legyen kedvest” a budapesti Ráday utcai Fotocella kávézó teraszán. Tizenöt perce ültünk le, de a felszolgálónő csak azért sem akar észrevenni minket. Asztaltársaságunk már régebben ott ücsörgő tagjai azzal vigasztalnak, hogy ők sem voltak szerencsésebbek, mivel a kért üveges bor dugóját a leányzó gyönge fizikuma miatt nekik kellett az üvegből kihúzni. Végül a benti pulthoz vágtatok. A „főpincér” rögtön átérzi a helyzetet, és gyors felismeréssel kérdezve kiált rám. „Egyszerűsítsük a dolgot: milyen bor legyen?” Megadom a választ, és még két poharat rendelek. Bár „egyszerűsítettük”, mégis újabb tíz perc múlva jön ki egy másik felszolgáló, kezében egy üveg borral, de nem a kívánt fajtából. Mivel poharat sem hozott, ismét elmondom, hogy mit kérek. Újabb tíz perc elteltével megérkezik a megfelelő bor a poharakkal. (Az érkezésünktől kezdve 35 perc telt el.) Az est még tartogat néhány meglepetést, az ételt – amelyet más étteremben főznek – több mint egy óra elteltével hozták ki. Közben azért a pulikutya- hajú pincérnő is önérzetesen közli velünk, hallja, hogy nem voltunk a munkájával megelégedve, majd a pultnál már megismert „főpincér” is tiszteletét teszi nálunk. Jó kis pr-mondókája van, mondván: abszolút hülyékkel dolgozik, és ígéri, hogy neki ez lesz az utolsó napja itt, mert már unja ezt a sok panaszt stb. Még egy kör borra is meghív minket, aztán mégis összeszólalkozunk azon, mit is jelent az, hogy vendég. Eltérőek az álláspontok, ezért tizenvalahány-ezer forintot fizetve távozunk…
Jó kis szakszervezeti íze van a dobogókői Hotel Nimródnak, látszik, hogy évek óta az állagmegóvás lehet a tulajdonosok egyik jelszava. Az ár már európaibb: éjszakánként két főre reggelivel tizennégyezer forint. Ahogy a kocsihoz megyek a pakkokért, látom, hogy a szakácsnő és egy másik hölgy alkalmazott a benti úszómedence szabad égre nyíló kijáratánál nyugágyakon napozik. Mellettük egy autó parkol, amit a bentről kivezetett slaggal mos valami bennfentes. A szakácsnő behunyt szemmel megmerítkezik a nap sugaraiban, és felkiált: „Olyan jó idő van, hogy mindjárt orgazmusom lesz!” Hangos vihogás, bökdösődés követi mindezt. Nyilván azt mondja neki a másik, hogy halkabban, mert egy vendég bíbelődik az autójánál. A szakácsnő azért még megemlíti, reméli, nem lesz vacsoravendégük, mert most nincs kedve dolgozni. Nem is megyünk este oda. Viszont másnap nyolc és tíz óra között a reggeli ebben a műintézményben vár minket. Svédasztalos. Kilenckor már hiányzik a sajt az egyik tálról, gondolom, hoznak még. Más viszont ugyanezt észlelve bekopog a konyhaajtón, ahonnan kopott farmernadrágban és felgyűrt ujjú ingben egy nagy karikafülbevalós fiatalember lép ki, s azt mondja: Sajttál? Az már elfogyott, abból már nincs…
A fertőrákosi Öreg Halászban annyi a szúnyog, hogy az ember nem győz maga körül kapkodni. Sebaj, azért ez még lehet jó hely. Az ételhez soproni kékfrankost kérünk kimérve, ezt kortyolgatják a németül beszélő vendégek is. A kihozott lőre oly pocsék, ráadásul dugó- és hordóízű is, hogy – utólag bevallom – a felét a földre löttyintettük. Nézem az itallapot, vannak itt jó borok is Gerétől, Thümmerertől is, igaz, más árfekvésben. Közülük kérnék egy üveggel, de elfogyott minden, ezért beérjük a legjobb kaphatóval, egy olyannal, amelyet a legalsó sorban árusítanak a bevásárlóközpontokban. Fizetéskor megállapítjuk, ennyiért jobban éreztük volna magunkat a Fertő tó osztrák oldalán, Mörbischben, azaz Fertőmeggyesen, vagy Rustban. Ehhez hasonló élményben volt részünk egy futószalag-vendéglátós (elfoglalt pincér, ne fárasszon a kérdéseivel stílus) tokaji csárdában (Tisza-parti csárda) is, ahol a hordóízű lőre – szamorodni – decijét 450 forintért árusították.
n
Egy vidéki nagyváros patinás szállodájában az önkormányzat meghívására egy újságíró-delegáció tagjaként vagyok vendég. A szoba elég nagy, az ágynemű tiszta. Viszont itt valami érdekes okból kifolyólag az ágytól hat méterre található, 31 centiméteres képernyőátlójú televízióhoz nem jár távkapcsoló, s a készülékben elalváskapcsoló sincs. Így gondos csatornaválasztást követően tévézgetek, majd hamar el is alszom. Reggel az ágy mellett talált kettévágott csótány társaságában átgondolom a napomat. A reggeli valóban kiadós, igaz, a székek huzata és az asztalterítők pecsétesek. A cikóriából főzött kávé nem dob fel, ezért egy, a településen még sohasem járt kolléga társaságában rövid sétát téve átmegyünk a város egyik cukrászdájába. Már éppen büszkén mondanám neki, hogy ez a hely pár éve Európa legjobb cukrászdája díjat kapott, amikor a fiatalember a pincérnőhöz fordul.
– Hölgyem, van egy kis probléma – mondja, majd elfordítja a kávéscsészét, melyen egy hatalmas rúzsfolt éktelenkedik.
Erdélyi barátaink állampolgársági esküjét követően, tíz óra előtt hét perccel kellemes helyet keresünk a budapesti Gellért tér közelében, hogy egy pohárkával igyunk a nagy pillanatra. Az elegánsan öltözött hölgyek és férfiak be is mennek a nyitott ajtón az egyik étteremfélébe. Látszik rajtunk, hogy valami alkalmat ünneplünk, de ez nem hatja meg a felszolgálónőt. Ijedten nyeli le a sztaniolpapírba csomagolt hamburgeréből harapott falatot, s ránk rivall: Ne jöjjenek még be, mert csak tízkor nyitunk!
Oda kell figyelnünk a kedvező jelekre is. Görög módra, magyar módra…
Szaporodó tesztek. Ahogy a fogyasztói igények nőnek, egyre több internetes fórum foglalkozik a hazai vendéglátó-ipari létesítmények tesztelésével. Ilyen amatőr hobbioldal a www. medwe.hu, ahol Medwe szubjektív beszámolói és receptjei olvashatók. Medwe független magánszemély, mezei fogyasztó, működését saját és az olvasói örömére maga finanszírozza, oldalai reklám- és ellenpropaganda-mentesek.. Az éttermeket hét kategóriába sorolja: a förtelmestől, a határozottan jón és egyenesen kiválón át egészen a fenomenálisig. Az átfogó tesztek során arra is felhívja a figyelmet, hogy ételszagú lett-e a pincér által elvitt kabátja vagy sem.
