Kiváló minőségű festmények, szobrok, bútorok, dísztárgyak sorakoznak elegáns és otthonos enteriőrré rendezve Eleni Korani és Ernst Wastl birodalmában. A vitrinekben Gorka Géza, Gádor István és más magyar keramikusok művei, körülöttük a biedermeiertől az art decóig terjedő időszakot átfogó bútorkollekció, valamint a gyűjtemény tudományos hátterét adó húszezer kötetes könyvtár. Az idei, a 25. tavaszi fesztiválon 25 elfeledett magyar művész munkáit állította ki a házaspár, tavaly filmplakátokból rendeztek nagy meglepetést keltő tárlatot, három éve muzsikáló szerkezetekből. A galériában sok külföldi fordul meg, de a vevőkör jelentős része ma már magyar gyűjtőkből áll. Az üzlet megnyitásának ötlete Elenitől származik.
– Ernst műkereskedő volt, rendszeresen járt Magyarországra, lakást is bérelt Budapesten, de nem akarta idekötni magát, mert, mondjuk úgy, a nyolcvanas években nem volt meg a biztonságérzete Magyarországon. 1995-ben találkoztunk egy repülőgépen, huszonhárom éves koromban házasodtunk össze. A Falk Miksa utcában laktunk, ahol akkor már volt három-négy üzlet, de a férjem a történelmi Belvárosban akart letelepedni. A Károlyi-palota, a Petőfi Irodalmi Múzeum, az Egyetemi Könyvtár, az Ybl-palota szomszédságában nyílt meg az első üzletünk, a mostani is ott van, egy sarokra a régitől. Nekünk fontos, hogy ez az üzlet olyan legyen, hogy benne minden tárgy megtalálja a maga helyét, mindennap fel legyen mosva, az üzlet előtt mindig fel legyen söpörve. Ha nincs, aki felsöpörje a járdát, a férjem söpri fel.
– Miért éppen Budapesten telepedtek meg?
– Mert itt él a családom, és mert nagyon szeretjük ezt a lüktető, pezsgő várost. Sok külföldi barátunk látja úgy, hogy Budapest fantasztikus olvasztótégely, Közép-Európa egyik legszínesebb városa, ahol sokféle nyelv, vallás él együtt.
– Mióta él itt a családja?
– A negyvenes évek végétől. Fiú ikertestvéremmel Szófiában születtünk, a szüleim ott jártak egyetemre, de mi három hónapos korunktól Magyarországon nőttünk föl. Míg a szülők Bulgáriában elvégezték az egyetemet, a mamám az orvosit, a papám a szociológia szakot, mi az anyai nagyszüleinknél nevelkedtünk Beloianniszban. A Köszönjük, Magyarország! című fotókiállításunk arról a hatezer görög gyerekről szólt, köztük a szüleimről, akiket a görög polgárháború idején a magyar nép befogadott és felnevelt. Azt tapasztaltam, hogy manapság gyakran elfelejtünk köszönetet mondani, de a mi kisebbségünk hálás a segítségért, amelyet kaptunk, és évforduló, hivatalos alkalom nélkül is szívesen megemlékezik róla.
– Tudatosan őrizte meg az anyanyelvét? Az emigráció harmadik nemzedékében ez már sehol nem nyilvánvaló.
– Sajnos valóban nem, én a nagyszüleimnek és a szüleimnek köszönhetően tudtam megtartani az anyanyelvemet. Az én korosztályomban főleg azok beszélnek görögül, akik filológiát végeztek. Eleinte csak görögül tudtam, az óvodában tanultam meg magyarul, később Görögországban töltöttem két évet, oda igazoltam, amikor a magyar ifjúsági válogatottban kézilabdáztam. Az édesapám kívánságára ott kezdtem el az orvosi egyetemet. A mamám helyett is ő választott pályát, és mint kiderült, helyesen, az édesanyám kitűnő orvos lett; de nekem nem tetszett ez a pálya, visszajöttem Magyarországra.
– A gyerekekkel milyen nyelven beszélnek?
– A lányom három és fél éves, három nyelven beszél, a kisfiam még csak nyolc hónapos, de remélem, hogy ő is többnyelvű lesz. Bármilyen furcsán hangzik, Ernstnek a legfontosabb, hogy a gyerekek görögül is megtanuljanak. Ő nagyon előrelátó, azt mondja, most kell megtanítani nekik, amíg kicsik, mert ezt a nyelvet lesz a legnehezebb megtartani, mivel nincs görög iskola. Magyarországon élünk, magyarok vagyunk, de fontos számunkra, hogy az apjuktól megtanulják a német nyelvet, tőlem pedig a görögöt.
– Miért vállalta ennyi munka mellett az V. kerületi görög kisebbségi önkormányzat elnöki tisztét is?
– Mint belvárosi lokálpatrióta fontosnak tartom, hogy legyen kisebbségi önkormányzatunk. Az V. kerület őrzi a legtöbb görög hagyományt. Görögök is közreműködtek abban, hogy felépülhessen a Lánchíd, a Magyar Tudományos Akadémia, ismerős a magyaroknak a Haris, a Sinka vagy a Lyka név, görögök építették a Március 15. téri ortodox templomot is. Az most a magyar ortodox egyházközségé, amely viszont a moszkvai pátriárkához tartozik. A görög ortodox hívők ezért jelenleg egy belvárosi lakásban kialakított kápolnába járnak istentiszteletre.
– A galériában többnyire Eleni foglalkozik a vevőkkel. Hogyan készült fel erre a szakmára?
– A történelem mindig érdekelt, de a Görögországban töltött két év után Budapesten, édesapám utazási irodájában kezdtem dolgozni, és beiratkoztam a Kodolányi János Főiskolára idegenforgalmi szakra, mert emberekkel akartam foglalkozni. Amikor megnyitottuk a galériát, elvégeztem a kötelező becsüstanfolyamokat. A férjem autodidakta módon szerezte az ismereteit, ahogy sok más bécsi galériatulajdonos is. Példaként említhetem kedves ismerősünket, a londoni Sotheby’s festészeti szekciójának vezetőjét, Richard Carlton Jonest. Ő sem hivatásos művészettörténész, mégis ő fedezte fel azt a Rubens-képet, amelyik Ausztriából került Hollandiába, ahol ismeretlen XVII. századi festő műveként hirdették meg egy aukción háromezer euróért. Miután Richard kiderítette, hogy Rubens műve, hetvenhatmillióért kelt el.
– Ritka, hogy magángalériának ilyen komoly könyvtára legyen. Mi motiválta a könyvgyűjtést?
– A mi szakmánkban sok múlik a véletlenen és a szerencsén, de könyvet nagyon tudatosan vásárolunk. Rengeteg iparművészeti, képzőművészeti könyvünk, folyóiratunk van, teljes sorozatok, sok olyan ritkaság, amely az Iparművészeti Múzeumnak sincs meg. Júniusban egy budapesti aukción meghirdettek egy fontos magyar bútort, amelyet Kós Károlynak tulajdonítottak, de ezt nem tudták korabeli dokumentummal igazolni. Mi az ügyfeleinknek korabeli dokumentumok segítségével bizonyítjuk a műtárgy eredetiségét. Az aukció napján felhívtak, hogy a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Kós Károly által tervezett bútorként nyilvánította védetté a padot. Megvettük, de úgy gondoltuk, hogy a tervező nem Kós Károly volt. Ernst tíz éve borsos áron megvásárolt egy vékonyka, ritka kötetet Thoroczkay Wiegand Edéről. Az aukció után a könyvtárunkban elővettük, szerepelt benne a pad, Thoroczkay erdélyi műtermében lefotózva. Ezért van szükség a művészeti könyvekre, a hitelesség, a szakmai hírnév azon is múlik, hogy mire építjük a tudásunkat.
– Sok olyan művésszel is foglalkoznak, akinek a neve nem szerepel a magyar lexikonokban…
– Pedig miután arra kényszerültek, hogy elhagyják az országot, külföldön óriási sikereket értek el. Mi Ernsttel nem tudunk belenyugodni abba, hogy az ő művészetüket senki nem kutatja. Folyton azzal szembesülünk, hogy már most el vagyunk késve az információgyűjtéssel, és ahogy megy az idő, még nehezebb lesz megbízható adatokat szerezni. A múzeumoknak erre nincs se kapacitásuk, se pénzük. A legtöbb kereskedő pedig csak bizonyos adatokra kíváncsi. A férjem mostanában gyakran mondja: nehéz örülni annak, hogy ekkora visszhangja van a Rippl-Rónai-kép megvásárlásának, amikor a mi 25 elfelejtett művészünk senkit nem érdekelt. Pedig az igazán fontos kiállítás volt remek alkotók műveiből, a magyar művészet egyik legvirágzóbb korszakából, a két világháború közötti időből. Egy régiségkereskedésben megkérdeztük, van-e Márkus Lili. „Ilyen nevű itt nem dolgozik” – mondták. Én egy harmincas években élt keramikusról és szobrászról beszéltem, aki Angliában lett vezető művész a negyvenes években. De említhetem Kovács Margitnak a Budapest, a Duna királynője című hatszor négy méteres falképét, amelyről a szentendrei Kovács Margit Múzeumban úgy tudták, megsemmisült, egészen addig, amíg be nem mutattuk a Műcsarnokban. Néhány éve a modern kerámiáról rendeztek szimpóziumot az Iparművészeti Múzeumban, a mai művészek meg nem értettségről panaszkodtak. Ez sajnos annak a következménye, hogy a korai magyar kerámiát sem ismerjük. Hogyan lehetne megismertetni, befogadtatni a kortárs művészetet, ha a gyökereinket nem ismerjük? A külföldiek jobban becsülik a magyar kerámiát, mint a honfitársaink. Talán a következő nemzedék majd másként gondolkodik. A gyerekeim biztosan. Nekünk az is öröm, ha tudjuk, hogy olyan helyre kerülnek a tárgyaink, ahol becsben tartják őket. A férjem szerint mi még fiatalok vagyunk, van időnk, hogy meggyőzzük az embereket: legyenek büszkék a magyar művészetre, és ne sajnálják a pénzt a rejtett értékek felfedezésére. Magyarországon nincs kőolaj, nincs vas, nekünk csak a nemzeti kultúránk van meg a tudásunk. A külföldiek is erre kíváncsiak.
– Többször előfordult, hogy értékes tárgyakat nem külföldre, hanem magyarországi múzeumnak adtak el, nem piaci áron. Miért?
– Magyarországon még mindig előbukkannak különlegességek, például értékes lombard bútorok. Mindig volna rá külföldi vevő, de nekünk fontos, hogy ha szükség van rá Magyarországon, kerüljön múzeum közvetítésével valamelyik felújítandó magyar kastélyba. Ilyenkor természetesen alacsonyabb árat szabunk, tudjuk, hogy szűkös a múzeumok vásárlásra fordítható kerete. Kedves példám József nádor márvány mellszobra, amely része a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításának. Tőlünk vették, a valódi értékénél jóval alacsonyabb áron, de nekem jó érzés, hogy ott van, és mindenki láthatja.
– Már hallom a pikírt megjegyzést: könnyű annak, akinek van miből nagyvonalúnak lenni…
– Csakhogy mi mindketten szegény családból jövünk. A nagyszüleim és a szüleim összes vagyona az a ruha volt, amelyben Magyarországra érkeztek. Nekünk itt nincs nagynénénk, rokonunk, akitől telket, hétvégi házat örökölhetnék. Nekünk az van, amit mi magunk előteremtünk. Ha kell, napi tizenhat órai munkával. Amíg más nyaralni járt, mi könyveket vettünk, és ami pénzünk volt, azt az üzletbe fektettük – mindig hosszú távra gondolkodtunk. A pénzcsinálást és a valódi műkereskedelmet nem szabad összekeverni. Itt még gyakori, hogy ha nem megy az üzlet az Ecserin, akkor az illető nyit egyet másutt. Ha ott se megy, akkor profilt vált, és nyit valamit, ami éppen „trendi”. Előfordul, hogy drogériából lesz úgynevezett műkereskedés. És ki ül ott? Az, akinél két hete a tusfürdőt vettem. Ez így nem megy.
– A műtárgybehozatalt nyár óta 25 százalékos áfa terheli. Ennek ellenére hazahozzák a képet?
– Az előző kormányzati ciklusban született meg az a törvény, amely felmentette a műtárgybehozatalt az áfakötelezettség alól. Amikor Magyarország belépett az Európai Unióba, ezt is összhangba kellett volna hozni az EU-ban elfogadott szabályozással, mert ott nem ismerik a nullaszázalékos áfát, a legalacsonyabb kulcs öt százalék. Amikor itthon a régi rendelkezés hatályát vesztette, nem figyeltek arra, hogy újraszabályozzák a műtárgybehozatalt, ezért erre vonatkozóan visszaállt a legmagasabb áfa. A műtárgyakat tehát ugyanúgy 25 százalékos áfa sújtja, mint például a kínai textíliát. A történelem során többször elvitték, elrabolták a magyarországi értékeket, jobb esetben a magyarok kényszerültek rá, hogy kimenekítsenek műkincseket az országból a második világháború vagy az 1956-os forradalom utáni megszállás idején, hogy más korszakokról ne is beszéljünk. Épp ilyen országban volna nagyon nagy szükség olyan rugalmas törvényre, amely nemcsak a műtárgyak hazahozatalát segíti, hanem a nemzeti identitás helyreállítását is. Itt nemcsak kincsekről vagy a százmilliós nagyságrendű Rippl-Rónairól van szó, hanem az ötvenezer forintos kerámiáról, az ötszázezer forintos bútorról vagy bármiről. A most érvényben lévő törvény megint ügyeskedéshez, kiskapuzáshoz vezet, mintha 1989 előtt járnánk. Az Európai Unióban sokkal kedvezőbb behozatali feltételeket biztosít az állam, a magyarországi 25 százalékos áfa a többi országgal összehasonlítva büntetésnek tűnik. Csak néhány példa: Csehországban, Észtországban, Cipruson, Nagy-Britanniában és Máltán a műtárgy értékének öt, Svédországban, Németországban, Lengyelországban és Spanyolországban hét, Ausztriában és Olaszországban tíz százalékát fölözi le az állam. Mi azt szeretnénk, hogy Rippl-Rónai Kalitkás nő, I. című festményét minél előbb ki lehessen állítani Magyarországon, hogy mindenki láthassa itthon is. Ha rajtunk múlik, be is mutatjuk. Amit a férjem akar, azt nagyon akarja, én meg mellette állok.
origo.hu
Nem fogja elhinni, milyen módszerrel lopott a tolvaj trió a kecskeméti áruházban
