A nagy ünnepkörök köré csoportosuló szokások sokkal állandóbbaknak látszanak, mint egyéb rítusok. Mi lehet az oka annak, hogy az emberi élet egyik legjelentősebb eseménye, a halál körüli szokások gyors változáson mennek keresztül, különösen az utóbbi időben?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy a változások és a szokások változatosságai mögött a lényeg állandó. Az emberek mindig törekednek a kornak megfelelő halotti pompa biztosítására. És a halotti pompa mellett él a „bebiztosítás” igénye is, vagyis szükség van arra a tudatra, hogy az emberi élet nem zárul le a halállal, hanem az üdvösségben folytatódik. Amennyire az egyház szertartásai engedik, egy-egy adott korban a falusi és a városi közösségek is éltek és élnek azokkal a külsőségekkel, szimbólumokkal, amelyek ezeket a vágyakat jelenítik meg. Ezt mutatja a halotti kultusz során az énekekkel kísért szertartás ünnepélyessége, a gyertyák használata. A közelmúltban vettem részt egy olyan temetésen, ahol a gyászolók gyertyát kaptak a temetőkapuban. Ez a fellobbanó kis láng Krisztus világosságát és az örök életet jelképezi.
– Ez nagyon régi, ókori eredetű szokás továbbélése vagy felelevenítése lehet.
– Valóban. A kunszentmártoni rózsafüzér-társulat történetével foglalkozva találkoztam azzal az adattal, hogy a XIX. század közepén ez a közösség temetkezési egyletet hozott létre a hátramaradottak segítésére. Ennek a közösségnek külön meg kellett küzdenie a gyertyahasználat jogáért, mert azt – akkor igen költséges volta miatt – a világi és az egyházi vezetés tilalmazta. A társulati tagok viszont úgy gondolták, hogy a temetési pompát ilyen módon is biztosítaniuk kell, és valósággal kikövetelték a gyertyaégetés jogát. Kicsit talán úgy gondolták, hogy a halotti gyertya mindenkinek „kijár”. Manapság, a körülmények megváltozása ellenére, a temetési szokások ugyanúgy a túlvilágra, az örök életbe vetett hitre irányulnak. Napjainkban is sokan érzik fontosnak, még a napi vallásgyakorlattól eltávolodott emberek is, hogy közösségben imádkozzanak a halottért.
– De a polgári szertartásnál ez nem szempont.
– Ez igaz, viszont az emberi élet elején és végén kimagaslóan nagyobb azok száma, akik egyházi szertartásokat igényelnek, mint az élet egyéb állomásai során. Ma is elvárják, hogy a temetés előtt vagy után gyászmise legyen, és sok helyütt felkérik a helyi rózsafüzér-társulatok tagjait, hogy vegyenek részt a virrasztó szertartásokon. Ezek a virrasztások paraliturgikus szokások, amelyek a halál és a temetés közötti egy-két estén zajlanak, ha szokványos temetés történik. Régen a koporsó mellett imádkoztak a halottas háznál, ma már ez jobbára elvált a ravatalozó miatt. De a temetés előtt nagyon sok helyen ma is a ravatalozóban, a halott mellett végzik a fájdalmas rózsafüzért. Ez az ima azt is jelenti: ma is él a remény a társulati tagokban, hogy mindig lesz, aki imádkozik az elhunytért. Azért voltak népszerűek a középkorban és a kora újkorban a vallásos társulatok, mert a tagok számára mindenütt biztosítva volt az „imaszolgáltatás”. Napjaink rózsafüzér-társulatai, annak ellenére, hogy elnőiesedtek, sőt azt is mondhatjuk, hogy a legidősebb női korosztály társulataivá váltak, betöltik ugyanezt a funkciót, és igény mutatkozik szolgálataikra. A tagok számára az is erősíti az örök élet reményét, hogy tudják: lesz, aki a haláluk után imádkozik értük. Annak ellenére is, hogy a hozzátartozók sokszor elfeledkeznek halottaikról. Ha külsőségeiben változik is a temetési szertartás, azért megmarad a vágy az erős ritualizáltság iránt.
– Magyarország egyes vidékei már csaknem teljesen elvallástalanodtak. Ott teljesen kiveszett az efféle igény?
– Ha nem is vallási szertartás során, de a polgári rituálé keretén belül is megnyilvánul ez az igény. A hitetlen ember életének nagyobb eseményei, a születés és a halál is szertartáshoz kötöttek, és a polgári szertartások valamilyen formában az egyháziakat utánozzák.
– Van kapcsolat a XIX. századi temetkezési egyletek és a temetés pompáját is biztosító barokk vallási társulatok között?
– Természetesen. De a temetést biztosító vallási egyletek régebbiek, középkori adatok is vannak ilyen jellegű társulatok működésére. Nagyon fontos, hogy a spirituális szükségletek kielégítése mellett ezek a pénztárak és a régebbi egyletek a költséges temetkezésben is segítettek a tagoknak, illetve azok családtagjainak. Sok helyen a polgári temetkezési egyletek is „kombinált” formában működtek, és biztosították a polgári pompa mellett a lelki igényeket is. A kettő a temetőben, a ravatalozóban ért össze.
– Milyen formája alakult ki és maradt fenn a temetés utáni gyász rituáléjának?
– Ide sorolhatók például a XIX–XX. század fordulójától ismert, de napjainkban is sokfelé működő halottlátók szolgáltatásai: különös módon ezeket is az örök élet reményében veszik igénybe a hozzátartozók. A hetvenes években foglalkoztam halottlátókkal. Néprajzosként persze nem az érdekelt, hogy mi a valóságtartalma a halottlátók tevékenységének, hanem az, hogy milyen helyet foglalnak el a közösség életében. Azt lehet mondani, hogy ahol halottlátókhoz járnak, ott ez a szolgáltatás fontos része a gyász rituáléjának.
– Van a halottlátásnak folklórja és rituáléja?
– Kulturális mintái vannak. A halottlátás nem vérségi alapon öröklődik. Egy példával tudnám ezt illusztrálni: az Alföld kellős közepén, Csépán működött a századfordulón egy híres halottlátó, Mészáros Mihály. Ez az ember a halála előtt megmondta, hogy a kis dunántúli faluban, Isztiméren lesz majd utódja, követője. Nem gondolom, hogy Mészáros Mihály különösebb kapcsolatban lett volna Isztimérrel, de Isztiméren a két háború között csakugyan lett egy halottlátó leány, aki visszautalt erre a csépai emberre; úgy tartotta, hogy tőle származik halottlátó képessége. A halottlátókkal kapcsolatos szöveghagyomány is mutat rokon vonásokat: ezek az emberek valamilyen tetszhalálszerű állapot után tesznek szert tudományukra, amelynek során a lelkük kiszáll belőlük, és bejárja a túlvilágot. Egyöntetű a beszélgetések lefolyásának a leírása is: erősen vallásos színezetű a halottlátás rituáléja. Gyertyát gyújtanak, feszület vagy Mária-szobor előtt zajlik a mediáció.
– Ez azért is különös, mert a történelmi egyházak sohasem nézték jó szemmel az ilyen praktikákat.
– A keresztény szimbólumok használata nyilván legitimációs igény is a tiltások miatt. A rituálé során a halottlátók mindig elmondják a halál körülményeit, leírják a halott túlvilági állapotát: ezzel hitelesítik elbeszélésüket. Az a feladatuk, hogy megnyugtassák a hozzátartozókat, ismerősöket. Itt érezhetjük, hogy az az igény viszi az embereket a halottlátóhoz, hogy megtudják, mindent megtettek-e az elhunytért, akár az ápolásban, akár a hagyaték, a végakarat intézésében.
*
– A halottlátók tehát segíthetnek a gyász feldolgozásában…
– Általában a halott kérését is közvetítik, hogy imádkozzanak érte, és ez is megnyugtatja az itt maradottakat. Nagyon tanulságos számomra Tömörkény István A holtakat látó című novellája. Az író feleségével együtt álruhában felkereste a csépai halottlátót. Leültek vele szemben, és a halottlátó nagyon gyorsan felsorolta tizenöt–húsz elhunyt rokonukat, ismerősüket. Nem is nagyon tudták követni, és az említett személyek többségéről azt gondolták, hogy ilyen halottjuk nincs is. Amikor szekéren hazafelé utaztak Szegedre, rájöttek, hogy a leírások kit takarhattak. De még így is maradt néhány azonosítatlan halott, akiknek a kilétére csak hosszú idő múlva jöttek rá. És Tömörkény ekkor rádöbbent, hogy nem akart emlékezni saját nagyapjára, egy egyenruhás ősz öregemberre és közeli jó barátjára, aki golyó általi sebtől halt meg. Ekkor nyert értelmet számára a halottlátó, mert nem engedte elfelejteni a számára fontos embereket. A halottlátás az élők igénye.
– Budapesten harminc–negyven jósda működik, ezek már teljesen más kulturális mintákat követnek.
– Igen, és megdöbbentő módon ezekre is van igény. Saját hallgatóimtól kérdeztem meg néhány évvel ezelőtt – tekintettel az évszámváltások, az ezredforduló körül mindig felerősödő ezoterikus divathullámra –, hogy ki járt már jósnál. Huszonöt hallgatóból körülbelül huszonhárman. És ezek közül tízen rendszeresen, havonta kérték ki a jövendőmondók tanácsait, hogy eszerint rendezzék be az életüket!
– Számtalan jele van annak, hogy átrendeződőben van a népi hiedelemvilág és a népi vallásosság. Búcsújáró helyek gyóntatóitól hallottam, egyre gyakrabban derül ki, hogy a kegyhely látogatója mellesleg a lélekvándorlásban is hisz. Ez húsz évvel ezelőtt még biztosan nem jelentett problémát.
– A kereszténység legnehezebben átadható tanítása a feltámadás gondolata. Egyik legelső kutatói élményem, hogy ezekről a kérdésekről beszélgettem egyszerű emberekkel. Kiderült, hogy nagyon sokan képtelenségnek tartják a feltámadást, mert a test elporlad, hanem inkább azt gondolják, hogy az ember az utódaiban él tovább, ez biztosítja az örökös folytonosságot. A törzsi társadalmakban gyakori hiedelem, hogy az egyén halandó, de a közösség elpusztíthatatlan. A keresztény egyházaknak el kell gondolkodniuk azon, hogyan tudják továbbadni a tanításukat. Az öröklét, a megsemmisülés kérdése mindenkit foglalkoztat. Végül is az a tudat az eltérő hiedelmek mellett is megvan, hogy a halál milyensége az élet milyenségével van összefüggésben. Hogy a jó halál a jó élet következménye. Mindenki megbékélten szeretne meghalni.
– A külső szemlélő számára úgy tűnik, hogy a kilencvenes fordulat után megváltoztak a temetés és a gyász szokásai.
– Külsőségek tekintetében ez a változás már régebben elkezdődött. A hetvenes évektől kezdve átalakultak a temetők: eltűntek a fejfák és a fakeresztek, mindent kiszorítanak a műkő és svéd gránit sírkövek. Az örökös jelenlét, a maradandóság jelei. Külön szokásai alakultak ki a cigány temetéseknek, helyenként hatalmas üvegkriptákat építenek, mintha a földi élethez hasonló módon folytatódnék a túlvilági élet. Ezek a jelenségek is azt mutatják, hogy az itt maradottak érzékelhetővé akarják tenni: mindent megtesznek az elhunytért, nem sajnálnak érte semmi pénzt. Még akkor is, ha életében nem sokat törődtek vele. Így próbálják kompenzálni individualizálódott, önzővé vált életünk értékhiányait.
– A hetvenes években úgy tűnt, hogy sikerült teljesen száműzni a halál gondolatát az emberek fejéből. Ma már látszik, nem így van.
– Az elmúlt évtizedekben csakugyan egyre inkább a jelenre orientáltak lettünk, de ez a tendencia nem fordult meg, hanem inkább felerősödött a fogyasztói világ kiteljesedésével. A halottak napja ünnep lett, de ezzel egyidejűleg megjelent a halloween. Egyelőre nem látszik, hogy ez az amerikai mintára terjedő szokás kiszorítaná a halottak napjának hagyományos tartalmát. A halloween nem tudott olyan gyorsan meggyökerezni, mint a szintén tengerentúlról importált Valentin-nap. Ez az ünnep is az utóbbi évtizedben jelent meg, és nagyon gyorsan átsöpört rajtunk. Pedig a halloweennek – szemben a Valentin-nappal – vannak bizonyos gyökerei a magyar kultúrában. A töklámpás nálunk sem ismeretlen, de nincs meg az a pont, ahol egybekapcsolódhatna a hazai hagyomány a tengerentúli szokással.
– Ennek lehet, hogy kereskedelmi oka van, hiszen a Valentin-nap fogyasztásra ösztönöz, a halloween pedig talán kevésbé. Ráadásul a Valentin-napi kultuszok nem erős kulturális identitású rétegekben terjedtek el, hanem inkább városi közösségekben.
– A kereskedelem mindenütt jelen van. A fordulat előtti irodalomban például rendszeresen szemére vetették a keresztény egyházaknak, hogy kommercializálták a búcsújárást, a temetést, mindent. Ez azonban túlzás, hiszen az üzleti világ megjelenése a társadalmi lét egyenes következménye. Az intézmények működését fizetni kell. De ma már vidéken is elég ritkák a hagyományos, erős identitású közösségek. Különben is: a hagyomány egyfajta viszonyulást jelent.
– Az is a múlté, hogy a földműveléssel, mezőgazdasággal foglalkozók, a paraszti közösségek őrzik a kulturális identitás legmélyebb formáit?
– Annyira fellazultak a hagyományos közösségek, hogy erről egyre kevésbé beszélhetünk. A parasztság nemcsak nálunk tűnt el, hanem nyugaton is, ahol nem volt kényszertéeszesítés. Viszont azt látjuk, hogy egyes közösségek – vidékiek és városiak egyaránt – mind erősebben akarják megélni együvé tartozásukat. Új rítusokat is teremtenek, régieket is felélesztenek azonosságtudatuk megéléséhez. Gombamód szaporodnak a helyi ünnepek: halászléfesztivált, kolbászünnepet, spárgafesztivált rendeznek. Érdekes módon ezek többnyire vagy a kulináris kultúrához, vagy a helyi mezőgazdasági hagyományokhoz kapcsolódnak. Újabban egy-egy város- vagy falurész is külön ünnepet rendez. Az én pátriámban, Kunszentmárton egyik városrészében, Epreskertben a helyiek minden évben kora őszszel kakaspörköltöt főznek a maguk örömére, és erre az eseményre vendégeket is hívnak. Ez az összetartozás ünnepe. Vagy a Szatmár megyei svábok: egyik helyi specialitásuk az almával, túróval töltött édes tészta, a strudli, ennek apropóján strudlifesztivált szerveznek.
– De mintha elemi különbség volna a száz–kétszáz évvel ezelőtti helyi rítusok és a mai közösségteremtő események között…
– Lehetséges, ugyanakkor szükség van ezekre az új formákra. A hagyományos települések nagyon átalakultak. Például Békéscsabán ma már kisebbségben vannak az őslakosok, a szlovákok, de a csabai kolbászkészítés köré csoportosított ünnep kapcsolódási pontot jelent a betelepültek és az őslakosok között. Végső soron funkciójukban és hatásukban ezek az új rítusok azonosak a régiekkel. A politikai fordulat előtt a rendszer rettegett minden önszerveződő helyi megmozdulástól, rítustól, mert ellenőrizhetetlennek tartotta ezeket. De ahogy lehetőség teremtődött rá, nagyon gyorsan kialakultak az önazonosság új ünnepei, mert hatalmas igény volt rájuk. Szükség van a társas kapcsolatok helyreállítására és újraformálására. A néprajzosoknak az a feladatuk, hogy figyeljék és értelmezzék ezeket a folyamatokat.
origo.hu
A szokásosnál könnyebb volt az idei magyarérettségi, és még a Hunyadi-sorozat is segíthetett
