Hogyan legyél humoralista (106.)

Hát rossz vagyok? (sótlan?) borús? hideg? Bocsáss meg érte – olvasóm. Hisz ha tudnám, a világ minden fényét s melegét szórva adnám. De nem tudom (az éééletemet hol rontottam ééén el.)
Mint ahogy a hetente ismétlődő bárgyú tv-sorozatokban felelevenítik a köz érthetősége miatt a korábbi „fontosabbnak” vélt mozzanatokat, úgy ez a bugyuta szájbarágás némileg lassan rám is hatva, elismételteti most velem is, amit 2–3 héten át itt már le-leírogattam. – Nem mintha önmagában nem állna meg a sorozatnak ez a része… (nem magam miatt, Hamvas végett.)
Na, szóval, a Centrál kávéházban találkoztam egy péntek délelőtt nevezetes névtelen barátommal, Karinthy és Tóth Árpád árnyképe alatt. (Mármint én előbbihez odakuporodtam.) Az ő jóízlése terelt gyorsan el onnan és vitt át a nem dohányzóba. (Bár barátom maradhatott volna – majdnem – Tóth Árpád alatt.)
Helyette is, az árnyképes koszorús költő útján ballagtomban, esti sugárkoszorús árnyak teste zuhant át a parkon, a Tóth Árpád sétányon (miközben a tőzsdén tovább zuhant vagy emelkedett – didaktikus idebiggyesztésemmel – a csöppet sem emelkedő világ arany-szennye.)
Előttem – még – hamvassá vált az út, illetve mindjárt… (lásd a sorozatcím alatt a zárójelben.) De én most már egy sugarat se tudok hazudni, se lopni. Lopni igen – nem T. Á-tól, Hamvastól, mert legutóbbi írásomban (írásában) még nem fejeztem be (fejezte be) az aranynapokról szólót.
Jut még eszembe – s aztán már Hamvassal folytatom – kár, hogy nem hoztam el, haza, azóta újból a Centrálban jártamkor, onnan a zóna-házi-tojásoslecsóm és csirkemájam alá tett alátétpapírt, azon is – stílustalan villás-ebédem kontrasztjaként – a kávéházi fényekről, az ott születő, világító, egymást melengető érzésekről-gondolatokról esett pár keresetlen, múlt századbeli nosztalgikus fényképpel illusztrált, költőien kávéház-sírató sort.
A Sirató Falnak még a megemlítése is blaszfémikus lenne, és végképp nem idevaló. Bár… – távoli asszociációként – törzsasztalán Szilágyi Gyuri barátomnak – ha most nem is a nemrég még az Orbán Viktor által neki odaküldött pohár pezsgő állt –, hanem másik „renitens” barátjának (nekem) éppen frissen dedikált esszé-írása fölé kanyarított szép ajánlása, mely – címlapján a drága Kardos G. Gyurinak a Sirató Fal előtt készült fényképével díszített – a Remény (zsidó társadalmi, közéleti, kulturális folyóirat) 2005. őszi számában jelent meg.
Mikor a nyárvégi esős idő szűnik, az ég – a már beígért hamvasi ég – kitisztul, és az időre jellegzetes lágy nyugati szél megindul, tudom (Hamvas), hogy itt vannak az aranynapok. Mindig találok valamilyen módot arra, hacsak kétszer, vagy háromszor huszonnégy órára is, de a hegyekbe menjek, és a kertekben töltsek el annyit, amennyit csak lehet. Nemcsak azért, hogy a szőlőtőkék alá üljek, sorra, lassan végigkóstoljam a fajták elragadó sokaságát. A Muscat, Black Hamburg, a tojásdad fekete muskotály, omló mazsolaízével minduntalan visszatérésre csábít. De ott van a Muscat Ottonel, a Mézes Fehér, a Delaware, a Szőlőskertek Királynője is.
Közben mandulát rágcsálok, leülök a partra, friss diót hámozok, figyelmesen és gondtalanul. Ezekben a kései, érett napokban még a madarak is megszólalnak. Reggel korán rigót hallok (a „madárinfluenza” szörnyének szisztematikus sulykolásával, előrevetítésével – én – nem terelném el a hamvasi életigenlő költészetről a szót.)
Délután a fülemüle énekel néhány ütemet, mintha sóhajtana, s alig tudom a meghatottságtól könynyemet visszafojtani. Miért? Nem tudom. Reggel tavasz van, délben nyár, este ősz, az akác virágzik, a cinke szól, az erdei pacsirtát egész éjjel hallom a völgyből, olyan ez az idő, mint az egész év összefoglalása, de kimondhatatlan békével és szelíden, mintha bölcs emlékezet képe lenne, s a bűbájos melankóliába feloldaná.
Kimegyek a kertek közé, hogy teleigyam magam az érettség illatával, szemem jóllakjon a dús káposzták, répák, érett paradicsomok, paprika, a nehéz tökök és dinnyék csodájával. A gyalogút fölé szilvafa hajlik, két szemet leszedek, a földre hajolok, hogy a lábam mellől a négylevelű lóherét leszedjem, mintha május vége lenne.
De kimegyek azért is, mert a múlandóságnak e bűvös napjaiban, inkább, mint a friss áprilisban, a lángoló júliusban, közvetlenül át tudok élni valamit: az élet megdicsőülését.