(hol születtem…)

Én nem tudom, hogy a címben feltett kérdés helyénvaló-e. Hiszen bármilyen feledékeny is lennék, csak bele kellene lapoznom a személyi igazolványomba, s máris tudnám: Csikvándon láttam meg a napvilágot, egy Pápa és Győr között harmadúton lévő kis községben, ahol az apám evangélikus kántortanító volt egy egy tantermes iskolában. Tehát a kérdés nem ezekre a tényszerű dolgokra vonatkozik, hanem arra, hogy egy falu, amely ötszázegynéhány lelket számlál, miféle szépségeket, hagyományokat őriz, miféle emberi értékeket rejt, s miképpen fogja meg az ember szívét.
Ez az utóbbi fél mondat nem a gyermekkori nosztalgiát idézi, nem a fel-felrémlő, néhol kristálytiszta, néhol töredékes emlékeket, melyek mintegy aranyfüsttel vonják be a múltat. Hatéves voltam, amikor Csikvándról Kőszegre költöztünk, s kétnapi keserves sírás után feledni látszottam ezt a kis falut, mint félig-meddig öntudatlan lényem legelső lelőhelyét. Ám ez az öntudatlanság látszólagos volt, a hat év, amit Csikvándon töltöttem, belém égett, és világlátásom meghatározója máig is. Ezzel nemcsak azt akarom mondani, hogy nem vagyok „pesti srác”, pedig életem háromnegyed részét ebben a városban töltöttem, hanem azt, hogy a nagyvárosi létmód egyáltalán sohasem szolgált sem örömömre, sem épülésemre. Nem is ismerem a nyelvét. A falvakét inkább, de talán csak az elmúlt falvakét.
Ezen az őszön meghívást kaptam Csikvándra mint a falu szülötte. Öt község: Marcaltő, Szerecseny, Gyarmat, Kisbabod és Csikvánd nyugdíjasainak találkozójára hívtak meg úgymond díszvendégnek, ami talán azt jelenti, hogy a csikvándiak figyelemmel kísérték sorsomat, és írásbeli ténykedésemtől nem idegenkednek. Természetesen örömmel mentem és kíváncsian. Kíváncsi voltam, hogy azok a korombeli vagy nálam idősebb emberek, akiket apám tanított, hasonlítanak-e hozzám, s emlékeztetnek-e arra, ami volt. Magammal hívtam a bátyámat is, aki az első négy elemit apám egy tantermes iskolájában járta ki, s állítólag emlékszik rá, hogy jelen, sőt ébren volt, amikor a helyi bábaasszony közreműködésével világra jöttem.
Közel kétszáz ember gyűlt össze az öt faluból. Köztük Szabó Laci, aki a tűnt időkben a legjobb barátom volt, s most úgy ölelt át kőművesmunkában edzett karjával, hogy a csontjaim ropogtak. Ezután az ember után sírtam én hatvanegy évvel ezelőtt, fordultam a csikvándi asszonyokhoz, nézzenek rá, megérte? Dehogy, mondták kórusban, értve a viccet. Leültünk a hajdani orvoslakás udvarán emelt sátorban, ahonnan pontosan az egykori paplakra látni, hátunk mögött úgy ötvenméternyire: az iskola. Hol van már a tavalyi hó? Hol a tanító, az orvos, a pap? Mi minden tűnt el itt?
És mégis! Elképesztő volt látni, hogy öt falu nyugdíjas népe mire képes, milyen értékeket tud előhozni a múltból. Tiszta hangú idős asszonyok énekeltek gyönyörű népdalokat, mindegyikben gyermekkorom ezüstfénye derengett. Versmondó ember jött, aztán táncosok, színjátszók, férfinak kipingált bohókás öregasszonyok, tele humorral és életkedvvel. Valami belső élet bontakozott ki előttünk, amelyre csak a költő szavai illenek: „Éhe a szépnek.” Amikor mindez a belső szépség megfogamzott, Csikvándon még nem volt villany, és évente három-négy gépkocsi, ha áthajtott a poros főutcán. De apám iskolájában minden karácsonykor színdarabot játszottak (nem csak gyerekek), sportvetélkedőket rendeztek, téli estéken tollfosztás és kukoricahántás közben régi időkről regéltek az öregek, s a kis falu képes volt eltartani papját, orvosát, jegyzőjét, tanítóját. Mi történhetett volna Csikvánddal, ha a természetes létmódot és folyamatot nem töri meg negyvenévi brutális, bornírt, kényszerű rend.
Most elbűvölt ennek az öt kis falunak a kultúréhsége, tehetsége és hagyománytisztelete. Megigézett az a szeretet, ahogy a csikvándiak fogadtak s ahogy visszaemlékeztek az én múltamra is. Valami megfoghatatlan szellemi kapcsolat van közöttünk, s belülről látva a falut, őszintén, szívből bánom, hogy nem nőhetett folyamatosan jelenné és jövővé a múlt. Hogy illet-e valaha is elfeledkeznem a csikvándi nemzetségekről – Pektorékról, Ihászékról, Szabóékról, Gödecsékről, Polgárékról, Bedecsékről és a többiekről –, én nem tudom…