Bela de Kristo, azaz Kristófy Béla „formavilágát a kubizmus, a futurizmus, színvilágát az expresszionizmus határozza meg. Nem sorolható azonban a valódi kubisták, futuristák és expresszionisták közé. Az ismert irányzatok számára kiindulópontok csupán, melyek a témát és a motívumokat (hangszerek, palackok, újságrészletek, mozgásban lévő figurák) inspirálják. Művészete a kubizmusnál harsányabb, a futurizmusnál racionálisabb, az expreszszionizmusnál visszafogottabb”. Ezekkel a szavakkal mutatta be az idős művészt budapesti kiállításának megnyitóján Gebauer Imola művészettörténész. Való igaz, ezek a képek a klasszikus avantgárdot idézik, festőjük azonban soha nem akart egyik izmushoz sem tartozni, és soha nem gondolta magát olyan alkotónak, aki felvehetné a versenyt Juan Gris-val vagy a többiekkel, akikért rajongott. Világéletében a maga örömére festett, azt, amihez éppen kedve volt. Egyik képén mintha a Lumières testvérek híres filmkockáit reprodukálná: az állomásra befutó vonatot. A kicsi galéria falain figuratív és nonfiguratív, ragyogó színekkel megfestett vásznak sorakoznak egymás mellett, a múlt századelő hangulatát idézve.
(A Bela de Kristo névváltozatot gyakorlati meggondolás sugallta, nem sznobizmus. A Kristófyt nemigen tudják kiejteni Franciaországban, ahol évtizedek óta él.)
Szerencsés véletlenek sorozata alakította Kristófy Béla életét. Megvolt az a képessége, hogy röptében kapja el a véletlenül kínálkozó lehetőséget. Hajszál híján, saját lélekjelenlétének és ügyességének köszönhetően menekült meg a második világháború idején a hadifogságtól. Bujkált pincében, a svéd követség oltalma alá helyezett emberek tucatjait mentette meg az óvóhelyre betörő nyilasoktól, Wallenberg köszönőlevelét ma is őrzi. Azután őt is beterelték egy sorba az utcán, ahol találomra fogdosták össze az embereket. Megszökött, újra elcsípték, újra megszökött. Politikusalkat soha nem volt. Tizenhat évesen súlyos szerelembe esett a mozi iránt, később jogot és művészettörténetet tanult, majd a filmszakmával próbálkozott. Akkor még nem volt filmfőiskola, a helyszínen kellett mindent megtanulni. Munkája főleg abból állt, amint magyarul is megjelent Szemesnek áll a világ című töredékes emlékiratában írja, hogy Csortos mesternek forró kávét vigyen, vagy Karády művésznő hosszú szipkájában meggyújtsa a cigarettát. Kis figura volt a sakktáblán, mint a katonaságnál. Gyerekkora óta megszállottan rajzolt. Karikatúráit, humoros rajzait már gimnazista korában közölték a pesti lapok.
A háború után sok mindenbe belefogott, míg 1947-re fokozatosan rögeszmévé erősödött benne, hogy innen tovább kell állni. Elment a „magyar humorista rajzolók” szakszervezetébe, és előadta a tervét: reprezentatív kiállítást kellene rendezni Párizsban magyar karikaturistáknak. Mindenkinek tetszett az ötlet, megbízták a tárlat megszervezésével. Kapott útlevelet, francia vízumot, és elindult.
– A kiállítást azóta is egyfolytában szervezem – ismétli hamiskás mosollyal.
Amikor megérkezett Párizsba, nem beszélt franciául. Egyetlen szókapcsolat forgott a fejében: Cap de bonne Espérance: Jóreménység foka. Egy skót író és egy ausztráliai szobrász társaságában futott be a francia fővárosba. Azt mondja, az elmúlt hatvan évben ez volt külhoni életének legérdekesebb időszaka.
– Azt se tudtam, hová megyek, mi lesz velem, mégsem éreztem magam elveszve. Végigfutott bennem valami, amit kívántam anélkül, hogy tudtam volna, mi az. Boldog bizonytalanság fogott el, a bizonytalanság lassan elmúlt, a boldogság szerencsére megmaradt – emlékezik.
A Saint-Germain-des-Prés, a művésznegyed szívében, egy parányi szállodában, az akkor épülő festészeti akadémiával szemközt lakott havi 32 frankért, és bejárt a Julian Akadémiára tanulni. Juliette Greco akkoriban nyitotta meg a környéken később híressé váló bárját egy borospincében. Ott látta először Boris Viant és jó néhány akkor már befutott írót, akinek könyveit később szívesen olvasta. Sokfelé próbálkozott, míg eljutott oda, hogy megkeresse a napi betevőt. Igyekezett megtalálni azt, ami éppen továbblendíti. Őszintén bevallja, hogy nem volt ebben semmi tudatosság. Egy ideig azt csinálta, amit lehetett, utána azt, amiből jött valami pénz, mert megnősült, végül már meg is tudott élni abból, amihez mindig is kedve volt: a festészetből.
Jó ideje normandiai kuckójában él, ahova a véletlen sodorta, egyedül, illetve a macskájával. Kinn, a zöldben, teljes csöndben. Egész nap fest. Magányát csak egy-egy hétre osztja meg régi jó barátjával, egy Magyarországról elszármazott asszonnyal.
Ma is úgy tartja: szerencsés ember, mert kilencven százalékban azt tehette, amit szeret. Honvágya sokáig nem volt, talán azért, mert 1947-ben annyira el akart menni otthonról. De amikor 1956-ban meghallotta az első híreket a magyarországi forradalomról, napokig ült éjjel-nappal a rádióra tapasztott füllel. Azt mondja, akkor volt igazán magyar.
origo.hu
Hadházy Ákos lufija leeresztett
