Kritikák kereszttüzében a Szent István-terv

A Professzorok Batthyány Körének Szent István-terve két hónapja jelent meg, és ideje elelmélkedni a visszhangján. Az írás egyik kihívó mondata szerint a média képtelen bármiféle társadalmi diskurzust felelősen lefolytatni. A sajtó több képviselője erre rácáfolva elgondolkodtató kritikai cikkeket írt a Szent István-tervről. Ilyen a Magyar Nemzetben, a Népszabadságban, a Heti Válaszban, a Heti Világgazdaságban, és több más komoly lapban megjelent cikkek többsége. Mások viszont úgy érezték, hogy megállapításunkat új példával kell alátámasztaniuk, és elvakultan pocskondiázták írásunkat. Ezt a cikket nekik szentelem.
A csábító céltábla
A nyári semmittevés idején a Szent István-terv kitűnő célpontot kínált a szórakozni vágyó szerzőknek. Persze jobb, hogy bennünket dobáltak meg, mintha például vonatokat vettek volna célba. Tóta úr az Indexben vén hülyéknek titulált bennünket, s a 168 Óra egy rövid interjújában TGM, akit szúrós pennájáért és korszakos tévedéseiért minden tudós irigyel, hasonló szellemben nyilatkozott. A fertődi írófejedelem az ÉS-ben imájába foglalta a Professzorok Batthyány Körét, s ezen felbuzdulva az eltévedt Lovas is – a Magyar Demokratában – felénk kapdosott. De elég a dicsekvésből, s térjünk a tárgyra.
A Szent István-terv előszava elárulja, hogy az írás Orbán Viktor felkérésére született meg. Egyéb se kellett tisztelőinknek! Ezt rögtön úgy értették, hogy a Szent István-tervet O. V. „megrendelésére” írtuk. Munkánkat bizonyára monstre „projektnek” képzelik, százmilliós támogatással, „mérőpontokkal”, megbízási díjakkal, költséges reprezentációval, már ahogy ez jobb helyeken szokás. Tévednek. Továbbra is legfeljebb a ropi iránti szenvedélyünket vethetik szemünkre. Sajátos fogalmaik lehetnek az O. V.-hoz fűződő kapcsolatainkról is. Egyikük szerint (Kovács Áron, A Hét, Marosvásárhely) O. V. sugalmazta, amit írtunk, másikuk (Tóta W. Árpád, Index) viszont azt vizionálja, amint O. V. elhatárolódik a Szent István-tervtől, mert – T. W. Á. szeme villanására figyelve – rájön, hogy ilyen programmal nem lehet választásokat nyerni. A politikai látszatvilág foglyai számára azonban leszögezem: a Szent István-terv nem választási program. Jobb, ha hisznek benne és számolnak vele: van élet a politikán túl.
Így olvastok ti
Mások a társadalomtudományi megalapozást kérik számon írásunkon. Hammer Ferenc (MaNcs) megállapítja, hogy társadalomtudós még mutatóban sincs a szerzők között, holott olvashatta, hogy a szerzők listáján tucatnyi közgazdász, történész, szociológus, pszichológus, jogász szerepel. Igaz, nincs közöttük teoretikus, csak gyakorlati szakértő. És az is igaz, hogy nincs egységes ideológiai megalapozás. Azért nincs, mert a konzervatív társadalomszemlélet elutasítja a monokultúrás rendszergyártást. A műnek csak javára válhat, hogy nincs benne hitvallás a divatos tanok egyike mellett sem. Nem ünnepeljük a modernitást, a szabadság kiteljesedését, a liberális demokrácia diadalát, a történelem végét, de nem prófétáljuk a jóléti állam végét, a tőkés társaságok világuralmát, a civilizációk harcát, a vallásháborúkat és az apokaliptikus természetpusztulást sem. Megnevezzük ugyan azt az ideált, amely felé szerintünk törekednünk kellene – az ökoszociális piacgazdaságot –, de óvakodunk attól, hogy dogmát faragjunk belőle. Mindezen üdvök és kárhozatok felsejlenek ugyan az írásunkban, de nem mint elméleti keretek, hanem mint a jelen tendenciái és a jövő eshetőségei. Eklektikusan, mint a valóság: a dolgok színe és visszája egyszerre.
Nem ideologizálunk, de a tudományt nem löktük félre. A konzervatív gondolkodás lényege, hogy a dolgok gyökerét, magyarázatát a történelemben keresi, és a jövőt is a múltból próbálja extrapolálni. John Lukaccsal együtt valljuk, hogy a történelmi tudat alkotja korunkban a humánus társadalomszemlélet alapját. A történelem nemcsak a tények, hanem a (jórészt meg nem valósult) lehetőségek tudománya is, s rajta keresztül vezet a legjobb út a politika művészetének művelése és kritikája felé is. Ráadásul Magyarország helyzetének történelemmel megalapozott áttekintése minden univerzalista kísértést távol tartott tőlünk. Mert országunk a peremén fekszik annak a régiónak, amelynek társadalmáról az általános érvényűnek hitt társadalomképet mintázták, ezért ami itt történt és történik, az sok mindenben nem tipikus. Ráadásul hazánk pályája e régió országai között is páratlan. Ezért pereg le az univerzalista tudományos rizsa a magyar valóságról, ezért élettelen minden tudóskodó fejtegetés, ami nem az átélt múlt felől közelít.
Kritikusainkat ingerli a mű stílusa. Niedermüller Péter (ÉS) például nem tartja elég tudálékosnak a következő fordulatokat: „fejest ugrottunk a szabad versenyes kapitalizmusba”, a „szekrényekből kibukó Kádár-kori csontvázleletek”, „az új kapitalizmus rablólovagjai”, a pénztőke „disznófejű nagyúr” metaforája (hja, az ócska populista Ady!), „az előző évtizedek besúgói társadalmának talaján kikelt gyanakvás”, „az iránytűjét vesztett közízlés”, az „érték- és normarendszer megzavarodása” stb. Mentségünkre legyen mondva: mi a munkánkat emberi olvasásra szántuk.
Amit N. P. rajtunk számon kér, azt tudományos nagyképűségnek hívják. Megmagyarázza például, hogy az „érték- és normarendszer” helyett „érték- és normarendszerek” a helyes kifejezés. De miért nem „érték- és normarendszerek rendszere”? A Szent István-terv szövegéből én elszántan irtottam minden olyan szakszerűséget, tudományos utalást, nevet, amelynek az említése a nem szakember számára csak az olvasást nehezíti, N. P. pedig ezeket hiányolja. Megérdemelné, hogy egy természettudományos szakszöveg elé szögezzék, de az sem lenne rossz, ha saját szövegének olvasására kényszerülne. Olvassa el például a Szent István-tervet ócsárló eme mondatát: „Összekapcsolódik benne a technológiai, technikai modernizáció korlátozott igenlése, illetve a kulturális autoritás eszméje, azaz a nemzeti autonómia nevében folytatott autoriter kulturális és identitáspolitika, a saját, a nemzeti kultúrára gyakorolt idegen hatásokkal, a kulturális pluralizálódással, globalizációval és keveredéssel való agresszív szembefordulás.”
Az előbbi mondatból kihámozható(?) állítás egyébként közönséges hamisítás is. Az idegenek, idegen hatások, más kultúrák befogadására egyebek közt a következő utalásokat tesszük: „a nemzet […] befogad mindenkit, aki hozzá tartozónak vallja magát” (3. o.); „nemzeti önismeretünk […] állandóan változik […] az idegen kultúrákkal való találkozás tapasztalata folytán” (13. o.); „kultúránk legnagyobb alkotói mindenkor az eredeti magyar hagyományok és az európaiság értékeit ötvözték” (15. o.); „a nemzeti nyitottság Szent István-i örökségünk” (16. o.); (a cigányságról:) „a kisebbséghez tartozó egyén asszimilációs szándékára adott válasz csakis elfogadó lehet” (56. o.); „a műveltséget persze nem lehet nemzeti keretek közé szorítani, de ez épp a magyar esetében fel sem merülhet: integráló kultúra volt történelme minden meghatározó szakaszában. Most sem mutatkozik benne semmiféle kizárólagosságigény vagy önelégült bezárkózási hajlam” (112. o.); „sajátos színeink közé tartozik közép-európaiságunk” (142. o.). Kedves Niedermüller úr, ön szerint ez agresszív szembefordulás az idegen hatásokkal? Tán csak nem az a baj, hogy állást merünk foglalni saját kultúránk megőrzése mellett is?
N. P.-t olvasva néha az az érzésünk, mintha Szent István-terv címen egy másik művet olvasott volna. A Szent István-terv mindennek a tárgyalását az órendszer ostorozásával kezdi. Akkor hogyan állíthatja N. P., hogy szerintünk a rendszerváltás előtti társadalom jól működött? N. P. nem találja a városokra, az iparra, a lecsúszott rétegekre, a munkanélküliségre vonatkozó programadást. Ezen kissé csodálkozom, mert a népesedési helyzettel, a cigánysággal, az oktatásügygyel, a fejlesztéssel és a gazdaságpolitikával foglalkozó fejezetekben bőségesen kitérünk ezekre, de kétségtelen, hogy nem cselekvésiprogramszerűen. A szociálpolitikát, a munkaerő-közvetítés rendszerét és a hasonlókat fontos dolgoknak tartjuk, de csak a távlati javulást hozó gyógymódokat (az oktatást-nevelést, a technikai fejlesztést stb.) tárgyaljuk. Vajon NP is választási programot keres a Szent István-tervben?
Mivel a „modernitás” vívmányait kritikusan, a „modernitásban” vergődő embert pedig részvéttel szemléljük, N. P. rásüti a Szent István-tervre az „ellenmodernitás” ideológiai bélyegét. Ez olyan állítás, amelynek még a fordítottja sem igaz. Aki elolvasta a Szent István-tervet, annak rá kellett jönnie, hogy az árral való szembefordulásnak a mű elején említett metaforája csak morális tartalmú. Arra utal, hogy szilárdan meg kell kapaszkodnunk azokba az értékeinkbe, amelyeknek még félig-meddig birtokában vagyunk, hogy az elembertelenítő hatásoknak ellenállhassunk, és humanizált formában tudjuk elfogadni és javítani a modern viszonyokat.
A céltábla visszalő
Legkedvesebb kritikusunk, Hammer Ferenc (MaNcs) elmagyarázza nekünk, hogy a globalizáció hozta Magyarhonba nemcsak a kábítószert, hanem a fejlett technikát is. Ezt bizonyára a Szent István-tervből tanulta, és örülünk a tanulékonyságának. Hammer úr nekünk tulajdonítja az értékmentes szakmaiság és az értékek „sanda” elválasztását. E babér azonban éppenséggel ellenlábasainkat illeti; hiszen a Szent István-terv az értékek védelmében éppen az értékmentes szakértelem és az értéksemleges oktatás- és kultúrpolitika ellen kel ki.
Később azzal „csúszik hanyatt a tények birodalmában” (copyright F. Hammer), sőt vet logikai bukfencet, hogy egy álmodozás meg nem történtét próbálja bebizonyítani. A Szent István-terv azon állítását, hogy a rendszerváltás körüli időkben az MDF köreiben hangosan álmodoztak a sajtó egykori hazugságiparosainak felelősségre vonásáról, így próbálja cáfolni: „Ebből természetesen egy szó sem igaz, hiszen az 1990-es Hack–Demszky-törvényjavaslatot többek között éppen az MDF […] hiúsította meg.” Hammer úr, milyen logikai műveletekkel jutott a fenti következtetésre? Abból, hogy e törvényjavaslatot az MDF ellenezte, miként következik, hogy Csengey Dénes sem igyekezett felrázni a közvéleményt a sajtó megtisztítása érdekében? És hogyan következik, hogy akkoriban Csurka István szüneteltette volna létezését?
H. F. legvakmerőbb odavetett kijelentése azonban ez: „a belterjes családi gazdálkodás propagálása egyszerűen felelőtlenség”. Ez ugyanis egyszerre hány fittyet mindenre, amire akar: népre, tájra, munkára s az értük mozgósított jóakaratra.
A cenzor és az újságíró
A Szent István-tervet mégis leginkább azért vette szárnyára a hírnév, mert állítólag háborút hirdetett a sajtószabadság ellen. Íme:
„A sajtó az a terület, ahol a rendszerváltáskor megszerzett szabadsággal a legtöbbször visszaéltek. A visszaélések kiküszöbölésére ki kellene kényszeríteni az európai sajtóerkölcs érvényesülését, főleg a tisztességes verseny és a kiskorúak védelme érdekében. Ezért a média egészét szigorú erkölcsi felügyelet alá kellene helyezni. Meg kellene egyezni egy etikai minimumban, amely kötelező lenne mind az írott, mind az elektronikus sajtóban. A felügyelőtestületeknek törvényi hatalmat kell adni a vétségek megtorlására.”
Ez a szöveg valóban kemény és vitára ingerlő. Mivel a Szent István-terv másutt is sommásan szigorú és ironikus a sajtóval, természetes, hogy a sajtó némely képviselői igazságtalannak érzik, és itt-ott törlesztenek. A megszólalók józan fele azonban nem vitatja, hogy létezik szabadosság, ami – főleg az elektronikus sajtóé – nem kívánatos. A szigorítással szembeszegezik azonban, hogy a média fegyelmezhető volna a meglevő keretek között is. Ezt a Szent István-terv is megemlíti mint sajnos csak elvben működő lehetőséget. A kölcsönös jóakarat légkörében meg lehetne nyilvánosan vitatni, mit kellene tenni, hogy a médiafelügyelet hatékonyabb legyen anélkül, hogy a sajtószabadság csorbulna.
De erről már lekéstünk. A tárgyat elborító lepedékben nem jó matatni.
A nyelv védelmében
Ilyen gyenge lábon állnak a legkeményebb kritikai észrevételek, és részletesebb áttekintés után sem lelünk köztük egészséges érvekkel alátámasztott komoly ellenvetést. Egyik bírálónk sem mondja, hogy a magyarságot nem azok a bajok szorongatják, amelyekről mi írunk, vagy hogy nem úgy kell őket kezelni, mint ahogy mi javasoljuk; sőt még azt sem állítja senki, hogy hamis történelmi premisszákból indultunk volna ki. Ha mindössze anynyi a hiba, amennyit az önök megalapozott ellenvetései jeleznek, akkor szinte tökéleteset alkottunk. Köszönjük a gratulációt, uraim! Kár, hogy maszatos szövegeikkel mégis lebeszélik olvasóikat arról, hogy a Szent István-tervet elolvassák.
Vajda Mihály fejtegetése jut eszembe a kommunizmus legnagyobb bűnéről: arról, hogy elvette a nyelvünket. A rendszerváltáskor végre kiköphettük szánkból a ragacsot, és nyelvünk visszaszerzése volt a szabadság legszebb élménye. Az önök dühödt indulatai azonban az ártatlan szavakat, a jól megformált mondatokat is kikezdik. A szándékos megtévesztés terjedő gyakorlata felmorzsolja a közbeszédet, és újra megfoszt a nyelvünktől. Hammer szerint például a „valahol utat vesztettünk” tagadhatatlanul létező közhangulatának már a kimondása is arcátlan rendpárti uszítás; azt persze elhallgatja, hogy a kötet maradék 98 százaléka az út megtalálásáról szól. Ady szavait a maga korában sem forgathatták ki jobban.
Mikor omlanak már le végre a megértés akadályai, – Francis Bacon szavaival – a bálványképek? Montaigne szerint a hazugság általánossá válása már önmagában is széttépi a társadalom szövetét. Ez ellen csak azt tehetjük, amit mi a Szent István-tervben tettünk: egyenesen beszélünk.

A szerző fizikus, a Szent István-terv szerkesztője

Noha Lovas Rezső professzor cikkének, a témakör jellegét kiemelendő, Vitafórum rovatunkban adunk helyet, szerkesztőként és újságíróként szükségesnek érezzük, hogy a Szent István-terv sajtót illető kritikájához néhány megjegyzést fűzzünk. Feltételezzük a terv fogalmazóinak alapvetően jobbító szándékait a morális válságjeleket kétségkívül felmutató magyar médiával kapcsolatban. Ám mégsem gondoljuk azt, hogy a megoldás az lenne, ha a sajtószakmát szigorú erkölcsi felügyelet alá helyeznénk. Különösen nem egy törvényi hatalommal is felruházott testület alá. Az elképzelt hivatalok és testületek ugyanis léteznek: az olvasó, a hallgató és a néző valós érdekvédelmét, akárcsak a sajtómunkásét, szakmai alapon kellene végre biztosítani, ha úgy tetszik, politikától és pártérdekek szolgálatától független működésüket a nyilvánosság erejével kikényszeríteni. (A szerk.)