Magyar hét az unióban

Amúlt héten Magyarország az Európai Unió, pontosabban az unió vezetése figyelmének központjába került. A bizottság áttekintette az ország költségvetési helyzetét, és úgy találta, hogy a magyar kormány nem tett hatékony intézkedéseket a költségvetés túlzott deficitjének csökkentésére, hogy megfeleljen a korábban saját maga által felállított céloknak. Ezért javasolta, a tanács (ECOFIN) hozzon olyan határozatot – ez évben már a másodikat – hogy a magyar kormány csökkentse a deficitet. „A tervezett javulási ütemtől való jelentős eltérés mind 2005-ben, mind 2006-ban aggasztó, és megkérdőjelezi, hogy a túlzott deficit megszüntethető-e 2008-ig” mondotta Joaquin Almunia, a gazdasági és pénzügyekért felelős biztos.
A költségvetési deficitnek a maastrichti kritériumokban előírt három százalék alá csökkentését maga a magyar kormány ígérte meg a még 2004 májusában benyújtott konvergenciaprogramban. Az ECOFIN november elején ül össze, és valószínűleg megint javasolja, hogy Magyarország csökkentse költségvetési deficitjét. Sok dolga nem lesz e napirendi ponttal, hiszen pusztán a dátumokat kell átírni a 2004. júliusi, hasonló határozaton. Válaszul a magyar kormány is átírhatja a dátumokat a 2004. májusi konvergenciaprogramon, a bizottság pedig, majd ha az újabb értékelésre sor kerül, előhúzhatja a korábbi országértékeléseket, csak le kell róluk fújni a port. Magyarország ugyanis a jövőben sem fogja teljesíteni a maastrichti kritériumokat, de ezzel nem lesz egyedül. Az unió legerősebb gazdaságai – így a német, a francia és az olasz – is túllépik a Maastrichtban előírt határokat, nem beszélve az újonnan belépettekről, amelyek esetében hat ország ellen folyik deficittúllépési eljárás. Ezen országok nem azért nem teljesítik a kritériumokat, mert nem akarják, hanem mert elfogadható társadalmi stabilitás mellett nem tudják. Akik ugyanis a közös pénzt és az annak állandóságát biztosító maastrichti kritériumokat kitalálták, nem számoltak az egyes országok eltérő adottságaival, különösen nem az újonnan belépők sérülékeny gazdaságával és azzal, hogy az Európai Uniónak nincsenek központi forrásai, hogy az egységes monetáris politika egyes országokra gyakorolt különböző hatásait kompenzálják. A pénzügyekhez valamelyest bizonyára értő Milton Friedman jó előre figyelmeztetett, hogy a közös pénz egy sikeres politikai integráció befejezését jelentheti, nem pedig az integráció kikényszerítésének eszközét.
Az euró bevezetése és az egyes tagországokra való rákényszerítése ugyanolyan, a konkrét adottságokkal nem számoló, voluntarista tett, mint amelyet fél évszázada az első ötéves terv készítése és végrehajtása során már alaposan megtapasztalhattunk. A különbség pusztán az, hogy akkor a csillagos ég volt a felső határ, most pedig csupán három százalék, de ami az adott körülmények között épp annyira teljesíthetetlen, mint az ötven évvel ezelőtti kommunista álom.