Mint a szerencsejátékos…

Sem a politikusok, sem a közvélemény nem foglalhat állást az euró bevezetéséről a valóságos folyamatok pontos ismerete nélkül – nyilatkozta lapunknak Varga István, a Magyar Adófizetők Országos Szövetségének (MAOSZ) alelnöke, aki a közös uniós valuta hátrányaira hívta fel a figyelmet.
– Hetek óta tart a vita az euró bevezetésének dátumáról, nemcsak a kormány és az ellenzék között, hanem immár az Európai Unió és a kabinet között is. Az eddig megszólaló hazai és külföldi gazdaságkutatók azt hangsúlyozták, hogy Magyarország érdeke a közös valuta 2010-es bevezetése. Ön mit gondol erről?
– A nemzeti pénz feladása történelmi lépés, a nyilvánosság mégsem kap felvilágosítást a várható következményekről, talán a döntéshozóknak sem áll rendelkezésükre erről átfogó társadalmi, gazdasági hatástanulmány. Azt halljuk, hogy az euró bevezetésének kizárólag előnyei lesznek. Honnan tudható ez elemzés nélkül? Az embereknek fogalmuk sincs annak a pénzügyi rendszernek a működéséről, amely a politikánál is jobban meghatározza sorsukat. Propagandával elhitethető ez is, az is. A dátum vitája álságos, mert éppen a bevezetés megvitatását zárja ki, azt a benyomást kelti, hogy a közös uniós valuta átvételéről már korábban közmegegyezés született. Ilyen álvita folyt tíz éve a privatizáció gyors vagy lassabb üteme körül ahelyett, hogy az eladás következményeiről esett volna szó.
– Mire alapozza azt az állítását, hogy nem születtek hatástanulmányok az euró magyarországi bevezetéséről? A Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank egyaránt részletes számításokat tett közzé az euróövezethez való csatlakozásról.
– Nem tudok olyan számításról, amely szembesítette volna a bérből élők, a magyar vállalkozások vagy akár az államháztartás előnyeit és hátrányait. Az eurót alkalmazó országok tapasztalatainak feldolgozása is hiányzik. Nagy-Britannia a világ legnagyobb pénzügyi központjával, a londoni Cityvel együtt eleve elzárkózott a közös európai pénz elől, s ma sem hajlandó feladni a fontot. Svédországban népszavazás utasította el az euróra való áttérést, pedig az ország gazdasági fejlettségben egy szinten van a közös pénzre áttérőkkel. Az olasz miniszterelnök már a lírára való visszatérés lehetőségét emlegeti. A német kormány gazdasági okokból bukott meg azután, hogy áttértek az új pénzre. Berlini civilek helyi pénzt terveznek Berliner Mark néven, miközben egyre több regionális fizetési technika jelenik meg a napi szükségletekhez hiányzó pénz pótlására. Eddig minden országban panaszkodtak az indokolatlan drágulásra. Az euróövezet gazdasága egészében lefékeződött, többnyire feszült a költségvetés, nincs elég vásárlóerő és tőke a munkahelyek létesítésére. Odaát már a maastrichti kritériumok felülvizsgálatáról vitáznak, s mi megint éltanulókká akarunk válni. Lámfalussy professzor, a közös pénz atyja egy konferencia nyitó előadásában meg sem említette az eurót Európa gazdasága kapcsán.
– Milyen okok állnak a szaporodó kritikák mögött?
– Az eurót azzal a céllal hozták létre, hogy felvegye a harcot a dollárral és a jennel, mert erejét a mögöttes gazdaság mérete adja meg. Tehát nem a nemzetek boldogulása érdekében találták ki, hanem a háromoldalú világgazdaság megteremtéséért. Európa fegyverének készült az euró. Több ország pénze együtt nagyobb tőketömeget eredményez a tőkealapok kezelői és a pénzközvetítők számára annak érdekében, hogy a felszaporodott dollárra, jenre való átváltásokkal és kereskedésekkel spekulatív műveleteket végezhessenek a globális térben. Már terhes volt a sokféle kis valutát adni-venni s a kis gazdaságok befolyásoló hatását követni. A nagy befektetési alapok kezelői kevés fajta, de nagy tömegű eszközzel akarnak operálni. Csakhogy a spekulatív célokra elvont megtakarítások a társadalmak szükségletei elől veszik el a forrást, akárcsak a mániákus szerencsejátékos a fizetését a családja elől. A hatalmas pénzalapok kezelői nem finanszíroznak beruházásokat, fejlesztéseket, nem hiteleznek, mivel a tőkeműveleteiket egymás között, biztonságosan akarják lebonyolítani. Mi, akik csupán élni szeretnénk és használni a pénzt, csupán zavaró tényezőkként vagyunk jelen a sokféle szociális nyavalyánkkal. Ezért a megtakarításaink kezelői megteremtették a saját áruikat, amelyekkel kereskednek: az értékpapírok színes választékát. Ezek azonban csupán eladható vagy vehető mutatószámok. A befektetési alapok piramisszerű egymásra épülésével már olyan horribilis pénzmennyiséget mozgatnak, amelyhez a régi német márka, az olasz líra vagy a görög drachma egyenként kicsi mennyiségű volt.
Például a magyar gazdaságban az úgynevezett indexek napi átlagforgalma ezermilliárd forint körüli, annyi, mint az állam egész évi költségvetési hiánya. No, ezért kell a közös pénz: a több ország gazdaságát lefedő euróban már nagyobb tételben lehet kereskedni a pénzpiacokon. A közös pénz tehát „elment vadászni”, az országok, az emberek pedig pénzügyileg kiszáradnak, csökken a beruházás, a munkahely, a fogyasztás. Csakhogy a pocsolya is előbb a szélén, majd egyre beljebb szárad, így a pénz is előbb a gazdaságföldrajzi perifériáról és a társadalom peremvidékéről tűnik el. Mi ilyen perifériának lépnénk be a valutaövezetébe.
– Ön mindig előszeretettel hivatkozik a pozitív ázsiai példákra. Mennyiben más ott a helyzet?
– Az európai folyamatoknak épp az ellenkezője történik Ázsiában. Az ottani nemzeti bankok, hitelintézetek bőségesen bocsátanak ki országonként pénzt, és adnak ki hitelt az adott ország érdekei és tervei szerint, ezzel pedig távol tartják a konkurens külföldiek fékező szándékú befektetéseit, és korlátozzák a devizakereskedelem negatív hatását. Tehát az ázsiaiak bőséges helyi pénzzel termelnek, fejlesztenek, exportálnak, s az exportért kapott deviza a sok százmilliárd dolláros tartalékaikat gyarapítja. Malajzia húsz év alatt meghússzorozta a GDP-jét, míg mi ez idő alatt lényegében stagnáltunk. E gazdaságokkal szemben akkor lennénk versenyképesek, ha nálunk is sok belső pénz működtetné a termelés és fogyasztás döntő részét. Lényegében ez volt a múlt rendszerben nálunk is, ekkor nem volt hiány sem a fizetési mérlegben, sem a költségvetés egyenlegében. A közgazdászok alaposan megvitatták, hogy a kulcsvaluta nem segíti egy-egy adott gazdaság fejlődését, mert az állandósuló megtakarítással kivonja a gazdálkodók közvetítő eszközét. Most mi ilyen tartalék valutára akarunk átállni egy olyan övezetben, ahol szó sincs kiegyenlített viszonyokról. Mindezek alapján tehát úgy gondolom, hogy a valóságos folyamatok korrekt ismerete és ismertetése nélkül sem a politikusok, sem pedig a közvélemény nem foglalhat állást az euró bevezetéséről.
– Tehát mielőtt döntenénk az euró átvételéről, nyilvánosan át kellene tekintenünk jelenlegi gazdasági folyamatainkat. Reálisnak tartja, hogy ez az áttekintés valóban megtörténik?
– Nem, mert hiányzik a politikai akarat ahhoz, hogy a monetáris folyamatokkal foglalkozzunk, mindig csak az államháztartás gondjáról van szó, de a magas hiány csak következmény.
– Tehát megint egy nagy tévedés elkövetése felé törekszünk?
– Erős államvezetés idején jól ment az országnak. Ám amikor a zseniális magyar bányamérnök a Fuggerekkel társult, és átengedtük nekik a felvidéki ércbányászatot, a pénzérmék verését, akkor a pénzverésből átverés lett: ők gazdagodtak, miközben a Mohács felé készülő csapatokra csak aprópénz maradt… Másfél század múltán Buda visszavételét megint idegenekre bíztuk, akik a Szent Liga zászlaja alatt még nagyobb pusztítást végeztek, mint az elüldözöttek. Újabb század, s az Osztrák Nemzeti Bank kapta meg a pénzkibocsátási monopóliumot a Magyar Királyság területére. Az eredmény a pénz leértékelése, az elszegényedés lett, s a vészes pénzhiány miatt kitört az 1848-as forradalom. Kérdés, hogy a szabadságharc pénzügyminiszterének nevét viselő téren most vajon belegondolnak-e politikusaink: tényleg szabadságot hoz a nemzeti pénz feladása?