(mitől gyors az idő…)

Én nem tudom, hogy az évszakok változása miként befolyásolja az emberek kedélyét. Az orvostudomány úgy tartja, hogy a melankóliával küzdő betegek számára a legveszedelmesebb időszak a tavasz, különösképpen a május, amikor minden növekszik, virágzik, zsendül, az élet megújul és erőre kap. A depresszióra hajló lélek ekkor zárul magába, talán éppen azért, mert kimerítette a tél, meggyötörte a sötétség, a napfény hiánya, s felélte örömtartalékait.
Jómagam az évszakok közül leginkább a tavaszt szeretem, s elszomorít az ősz.
Petőfi viszont ezt írta: „Itt van az ősz, itt van újra, S szép mint mindig énnekem, Tudja Isten, hogy mi okból Szeretem? de szeretem…” József Attila szomorúsága üt át ezeken a sorokon: „Szép a tavasz, és szép a nyár is, de még szebb az ősz, s legszebb a tél, annak, ki tűzhelyet, családot, már végképp másoknak remél…”
Számomra az ősz durva választóvonal minden évben, ilyenkor érzem, hogy fogy az életem, s egyszer csak számomra befejeződik az évszakok körforgása.
Hiába, hogy az idei kora ősz szebb, szelídebb és melegebb volt a nyárnál, a napfényragyogás, a vörös és aranysárga falombok alig-alig tudtak felvidítani, szomorkásan figyeltem, ahogy szinte észrevétlenül vesztik el üdeségüket a kert virágai, s úgy éreztem, hogy a jó illatú rózsák másod-harmadvirágzása nem egyéb fáradt küszködésnél. A legfurcsább viszont az volt, hogy a kis kerti tóban szeptember végén kezdett bimbózni és nyílni a sötétkék tavirózsa, épp akkor, amikor leeresztettem, majd kicseréltem a vizet, s visszavittem a Balatonba a május óta itt élő pontyokat. Amikor durva választóvonalról beszélek, épp erre gondolok: itt, Csopakon mindennek a fordítottja játszódik le, mint tavasszal. Lezárul az, ami áprilisban kitárult, az akkor elültetett virágok hervadni kezdenek. A rám váró munka is ellentétes előjelű: fel kell készítenem a házat és a kertet a télre. Fordított az egész, s azért szomorú, mert nem a kibontakozást, hanem a bezárulást szolgálja.
Minden tavasszal az első lépés: leereszkedem a vízóraaknába és megnyitom a csapot, most is leereszkedem, hogy elzárjam. Aztán alámerítem a kerti csőkútba a búvárszivattyút, most felhúzom. Leveszem a fürdőmedencéről a fagy ellen védő takarót, most felteszem, és nagy kövekkel rögzítem, hogy el ne vigyék a komor, őszi szelek. Kiviszem a házból a kerti bútorokat, most visszahordom. Kinyitom és leveszem az ablakokról a spalettákat, most felrakom, és beszögelem őket. Elültetem az egynyári virágokat, most hagyom elfonnyadni valamennyit. Megtisztogatom a kis kerti tavat, sást, nádat és halakat hozok fel a Balatonról, most visszaviszem a domesztikált pontyokat a Balatonba, a tavacskára madárhálót kerítek, hogy az ősszel lehulló falevelek ne rothadjanak bele a vízbe.
Ilyenkor nem az jár a fejemben, hogy nemsokára úgyis itt lesz a tavasz, hanem az, hogy milyen hamar eljött az ősz.
Nem szeretem a fáról leverni a diót és a mandulát, nem szeretem leszedni a téli körtét. S azt a néhány fürt szőlőt sem, ami a kert egyik sarkában termett. Nem szeretem sem a szüretet, sem a betakarítást. Ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy őseim paraszt természete már elszállt belőlem.
Ám legjobban az nyomaszt, hogy az eredeti munkafolyamatok, amelyekkel kinyitottam a csopaki házat, üzembe helyeztem a gázt és a vizet, elültettem a virágokat, mintha tegnap történtek volna. Mintha az öregedéssel felgyorsult idő ezúttal túlságosan megszaladt volna, mintha egy szempillantásig tartott volna a nyár. Még itt érzem a kezemben a mozdulatot, ahogy kihúztam a szeget a lezárt spalettákból, s már verem is vissza újra.
Hogy miért tartott gyermekkoromban tízszer hosszabb ideig egy év, mint manapság, én nem tudom…