A búcsúzó évezredben születtek meg a modern nyugati nyelvek és azok az irodalmak, amelyek föltárták e nyelvek kifejező, gondolatközlő és képi lehetőségeit. A könyv évezredének is mondhatjuk ezt a kort, hisz ez idő alatt jött létre mai, megszokott formájában az a tárgy, amit könyvnek hívunk. Talán az a gyakorta fölmerülő kérdés jelzi mégiscsak az évezred végét, hogy mi lesz az irodalommal és a könyvvel az úgynevezett posztindusztriális társadalmakban. Ilyesféle jövendölésekbe én nem kívánok belebocsátkozni. Hiszek az irodalom jövőjében, mert tudom, hogy van, amit egyes-egyedül az irodalom nyújthat a maga sajátos eszközeivel. Amerikai előadások című könyve előszavában írta ezt Italo Calvino, aki húsz éve, 1985 őszén hunyt el Siena egyik kórházában, az Ospedale Santa Maria della Scalában. Ritka, hogy egy író esztétaként fogalmazná meg testamentumát, összegezné és bocsátaná közre mindazt, ami számára fontos irodalmi érték, minőség, sajátosság. Calvino ezt tette. 1984-ben a Harvard Egyetem felkérésére kezdte írni a rendhagyó előadásokat, ezek hat fogalom – könnyedség, gyorsaság, pontosság, képszerűség, sokrétűség, tömörség – köré csoportosítva tárgyalták azokat az írói erényeket, amelyek túl azon, hogy meghatározták munkásságát, némiképp megrajzolni igyekeztek az irodalom új évezredbeli, sokak által visszaszorulni láttatott helyét és szerepét. A hatból sajnos csak öt készült el, ám anekdotáival, szövegelemzéseivel, módszertani példáival, amelyeknek sora az antik szerzőktől – Ovidius, Lucretius – az ezredvégiekig – Georges Perec, Milan Kundera – terjed, így is alapmunka. Közvetlen, szellemes és bölcs. Hogy hatása máig eleven, arra talán elég egyetlen példa: e hat calvinói fogalom köré szerveződött az Iparművészeti Múzeumban januárban megrendezett, a skandináv dizájn ötven évét bemutató kiállítás kortárs szekciója.
Italo Calvino 1923. október 15-én született a kubai Santiago de Las Vegasban. Gyerekként költözött vissza szüleivel Olaszországba. San Remóban végezte iskoláit. 1941-ben beiratkozott a torinói egyetem olasz irodalom szakára, de a háború miatt meg kellett szakítania tanulmányait. Besorozták a fasiszta olasz hadseregbe, ahonnan megszökött bátyjával együtt, majd csatlakoztak a liguriai hegyekben harcoló partizánokhoz. A háború után visszatért az egyetemre. 1945-től a L’Unitának, a kommunista párt lapjának dolgozott. Tagja lett a pártnak is, amelyből 1956-ban a magyar forradalom leverése miatt kilépett. 1948-ban a torinói székhelyű Einaudi Könyvkiadó munkatársa lett, és az maradt 1984-ig. 1959-ben barátjával, Elio Vittorinival megalapította az Il Menabo di Letteratura című irodalmi folyóiratot, 1967-ig szerkesztette is. Nem lelkesítették sem az 1952-ben a megvalósult szovjet szocializmusról szerzett élményei, sem az 1959–60-ban az Egyesült Államokban tapasztaltak – egyedül New Yorkot szerette meg rögtön.
A Calvino-életmű számomra viszonylag késői felfedezés, valamikor a kilencvenes évek második felére tehető. Ezzel a könyvvel kezdődött. Véletlenül találtam rá, ahogyan az igazán fontos dolgokra szokott rátalálni az ember. Felvillanyozóan más hang volt, mint amit akkortájt itthon az uralkodó kórustól hallani lehetett irodalomról, az irodalom szerepéről, modernségről. Egy gyökereit a messzi múlt hagyományaiba mélyesztő, szervesen a saját útján fejlődő, mindenkori megszólalásában egyedi, szabadságot adó, a nyughatatlan, kíváncsi ember kísérleteinek, komoly játékainak teret engedő világ rajzolódott ki benne, amelyben jól megfért egymással az olvasóval szembeni érzékenység, a létezés elmélyült értelmezése, a finom humor és a bölcs irónia, amelyet nem a dogmaként elfogadott elméletek irányítanak, hanem az újabb és újabb felfedezések igénye, az alkotással szembeni alázat és a létezés megismételhetetlenségének elfogadása és tisztelete. „… mi mások vagyunk mi mindannyian, mint tapasztalatok, ismeretek, olvasmányok, képzeletvilágok kombinatórikája? Minden egyes élet enciklopédia, könyvtár, tárgylajstrom, stílusmintatár, amelyben állandóan és minden lehető módon keveredhet és újrarendeződhet minden.” Egy nyitott, sokszínű univerzum a befelé forduló, érdektelen szürkeség közepette. Az esszenciális elméleti írás után kezdtem vadászni Calvino könyveire, hogy megismerjem ezt a sokhangú munkásságot.
Bajban lennék, ha Calvino jellemző műfaját kellene meghatároznom. Ilyen ugyanis nincs. Ahány mű, annyiféle. A spektrum a neorealista, a háborút, a partizánlétet és -harcot feldolgozó novelláktól (A pókfészkek ösvénye, 1957) és regénytől (Végül arra száll egy holló, 1959) a meseregényeken (A kettészelt őrgróf, 1960; A famászó báró, 1964; A nem létező lovag, 1964), a fantasztikus novellákon át (Kozmikomédia, 1972) egészen a regénytorzókat, illetve csak első fejezeteket tartalmazó, író és olvasó, mű és befogadó párviadalának vonásait is megrajzoló kísérleti regényig (Ha egy téli éjszakán egy utazó, 1985) terjed. És nem beszéltünk még arról, hogy kiadói megbízatásra ő gyűjtötte össze Itália számtalan tájnyelven elő népmesekincsét, hogy kísérőszöveget kértek tőle Bonifacio Bembo híres XV. századi bergamói tarot-képeihez, s ő a kártyaképek segítségével a képregény és a keresztrejtvény szabályai szerint olyan művet alkotott (Az egymást keresztező sorsok kastélya, 2000), amelyből a képek változtatásával különféle történetek kerekednek ki. Nem beszéltünk a Láthatatlan városok (1980) című könyvről, amelynek főhőse, a nagy utazó Marco Polo városokról mesél vendéglátójának, Kublaj kánnak, sokszínű, csodás világot tárva fel előtte, míg végül ki nem derül, hogy mindvégig egyetlen városról, Velencéről, a szülővárosáról beszélt; önéletrajzi elemekből építkező Palomar (1999) című könyvéről, amelyben a leírást igyekezett visszahelyezni jogaiba.
Nehéz, szinte lehetetlen feladat az életmű elütő produktumaiban közös ismérvet találni. Ha van ilyen, az bizonnyal az élet szeretete és a kísérletezés, a mindig új megszólalási lehetőségek, új utak keresése. Erről így ír az Amerikai előadásokban: „Valahányszor úgy találom, hogy az emberi világ súlyosságra van ítélve, arra gondolok, hogy perszeuszként egy másik térbe kellene repülnöm. Nem arról beszélek, hogy az álomban vagy az irracionalitásban szeretnék menedéket lelni. Azt akarom mondani, hogy meg kell változtatnom a szemléletmódomat, más nézőpontból, más logikával, más megismerő és ellenőrző módszerekkel kell a világot szemlélnem.” Ez a világot mindenkor nyitottan szemlélő, változásait megérteni igyekvő és nem valamiféle előre felállított esztétikai, elméleti rendszer kalodájába záró habitus eredményezte egyrészt, hogy munkásságában nyoma sem található a rutinnak, amely kényelmével és önismétléseivel még a legnagyobbaknál is előfordul, másrészt hogy könyveinek megjelenései hangos események voltak – és nem csak Olaszországban. Mindegyiknél újra és újra meglepve fedezte fel őt a kritika. Calvino azt tartotta: „Az irodalom végtelen univerzumában mindig kínálkoznak járatlan utak, akár újdonatújak, akár ősrégiek, mindig kínálkoznak olyan stílusok és formák, melyek átalakítják világképünket…”
Körülnézve ma magunk körül, azt gondolhatnánk, Italo Calvino elmélyült szemlélődése és az irodalom jövőjébe vetett szilárd hite anakronisztikusnak tűnhet a XXI. század elejének felgyorsult és felszínesedő világában. Pedig nem. Nem arról van szó, hogy párás üvegburában létezett volna, s valamiféle nosztalgiába kapaszkodva figyelte volna a környezet elmosódó kontúrjait. Pontosan látott, ennek ellenére hitte, hogy az irodalom fontos, sőt nélkülözhetetlen. „Néha az az érzésem, hogy pestisjárvány sújtja az emberiséget, az emberiség leginkább nembeli adottságát, a nyelvhasználatot; afféle nyelvi pestis, amelynek hatására a beszélő elveszíti megismerő- és kifejezőkészségét, automatikusan a legáltalánosabb, legjellegtelenebb, legsemmitmondóbb kifejezésformákat keresi, felhígítja a jelentéseket, eltompítja a kifejezések finom éleit, elfojt minden szikrát, amely újonnan találkozó szavak ütközéséből pattanhatna ki. […] Az irodalom – s talán egyes-egyedül az irodalom – kitermelhet olyan antitesteket, amelyek útját állják a nyelvi pestis terjedésének.” Tanulságos húsz év távolából szembesülni ezzel a látlelettel, különösen úgy, hogy elmondhatjuk, azóta csak romlott a helyzet, nálunk kicsit jobban, mint másutt. Életünkben gyorsan, talán túl gyorsan is átvették a főszerepet a képek, s tizenöt év alatt viszonylag jó helyzetből eljutottunk oda, hogy televíziós show-val próbáljuk visszaállítani az olvasás szeretetét. Mintha tüzet akarnánk csiholni jégcsappal. Nagyjából lehetetlen. „… tapasztalataim szerint nemcsak a nyelvet sújtja ez a pestis, sújtja például a képeket is. Állandó képzuhatagban élünk, a leghatékonyabb tömegtájékoztatási eszközök egyebet sem tesznek, mint képekké alakítják és tükörjátékok káprázatával megsokszorozzák a világot, s e képek java részéből hiányzik az a belső összetartó erő, amelynek minden kép formáján, tartalmán, figyelemfelhívó erején és jelentésgazdagságán érződnie kellene. A ránk zúduló képek jórészt nyomban semmivé lesznek, mint az álom, amely nem hagy nyomot emlékezetünkben, megmarad viszont a velük járó kellemetlen, rossz érzés.” Szomorú és mára beláthatóan igaz megállapítások.
Persze felvetődik az emberben, ha mindezt figyelembe veszi, mit kezdjen Calvino hitével? A magam részéről azt gondolom, elég elővenni a könyveit, s az embert gyorsan magába húzza az a lenyűgöző univerzum, ahol e hit fundamentumai találhatók, ahol az olvasó egyszerre szórakozik, és az őt körbevevő dolgok mélyén munkáló összefüggésekből, mondhatnám, lelkéből is megérezhet valamit, s rádöbbenhet, hogy szórakozás és gondolkodás, mélység és derű, bölcsesség és humor nem egymást kizáró minőségek. „Kapcsolatot kívánok teremteni az olvasóval. Azt akarom, hogy az olvasó jól szórakozzék. Nem akarok unalmas író lenni. Ugyanakkor azt szeretném, ha könyveimnek jelentése lenne, méghozzá korunk kultúrájának a keretében; hogy olyasmit mondjak, amit mások még nem mondtak ki, s ezt úgy tegyem, ahogy csakis az irodalom teheti” – fogalmazta meg Calvino ars poeticáját egyik interjújában halála előtt. Akarhat-e ennél többet magára valamit adó író? És kevesebbet?
origo.hu
Deák Dániel: Zelenszkij leleplezte Magyar Pétert
