Mit keres egy magyar az afgán nyomorékok között itt, a világ végén? – szegezi nekem a kérdést Alberto Cairo, alighogy belépünk a kopottas kabuli klinika irodájába. Furcsa kérdés ez olyasvalakitől, aki 1988 óta él a háborúk dúlta Afganisztánban. Alberto azonban első hallásra prózainak tetsző választ ad: „Nekem itt volt dolgom.”
A Torinóból érkezett 52 éves ortopédus már Afganisztánban dolgozott, amikor a Szovjetunió megkezdte csapatai kivonását; túlélte a mudzsahedek harcait, a tálibok totális diktatúráját, majd az amerikai bombázásokat, most pedig – a törékeny béke beköszöntével – munkatársaival együtt reményt próbál adni azoknak az embereknek, akik azt hitték, hogy tényleg nincs tovább.
Az elmúlt másfél évtizedben több mint százezer afgánt ölt vagy sebesített meg taposóakna, az áldozatok többsége ráadásul gyerek volt. Mint Alberto Cairo elmondja, háromszázan dolgoznak a klinikán, közülük mindössze hárman külföldiek. A többiek jelentős része maga is sérült, valaha szintén ebben az intézetben kezelték. Az aknák elleni küzdelem a Nemzetközi Vöröskereszt (International Committee of Red Cross – ICRC) legfontosabb missziója Afganisztánban – teszi hozzá kísérőm, Olivier Moeckli, az ICRC kabuli sajtósa. Sehol máshol nem rejt annyi robbanószert a föld, mint itt, noha számos szervezet dolgozik a veszélyes területek megtisztításán és a rehabilitáción. A Vöröskereszt munkatársának elmondása szerint mindenki, aki az elmúlt harminc évben fegyvert ragadott az országban, az aknákat is telepített. A nyugati és déli területek a legveszélyesebbek, de Kabult is aláaknázták. Az ellenállás gócpontjának számító déli országrészben ráadásul tovább hátráltatják a munkát a ma is zajló harci cselekmények, sőt Kandahár közelében néhány évvel ezelőtt a Vöröskereszt egyik munkatársát is meggyilkolták.
Az ICRC hat ortopédiai klinikát üzemeltet Afganisztánban, ezek munkáját is a kabuli központban koordinálják. 1988 óta mintegy hetvenezer sérültet kezeltek, harmincezer amputálást hajtottak végre, és több mint százezer mankót gyártottak itt helyben, a kórtermekhez és kezelőkhöz közeli üzemben. Az ambuláns ellátás nem a klinikán történik, így sok esetről nincs is tudomásuk az itteni orvosoknak. A statisztikák szerint azonban mindennap legalább hárman áldozatul esnek a földben megbúvó aknáknak és fel nem robbant hadianyagoknak.
Cairo doktor persze több intézménnyel is tartja a kapcsolatot, így például gyakran látogat el más kórházba és a kabuli orvosi egyetemre. Az olasz orvosnak az utóbbiról igen lesújtó a véleménye, hiszen – mint mondja – óriási hiányosságok tátonganak a fiatal afgán orvosok szaktudásában. Példaként megemlíti, hogy nemrégiben, amikor közös viziten vett részt hatodéves hallgatókkal az egyik kórházban, egy agyvérzéssel kezelt beteg ágyánál állva megkérdezte a medikusoktól, szerintük mi a páciens baja, és azt hogyan kezelnék.
Az orvostanhallgatók egyöntetű válasza az volt, hogy vírus támadta meg, ezért antibiotikumot kell neki adni. „Ezek a fiatalok egy év múlva orvosok lesznek, s bármilyen betegségre kérdezek rá, mindig azt hiszik, vírus okozza. Ezt tanítják nekik az egyetemen, s ez még a kórházak szegényes ellátottságánál is nagyobb baj” – mondja Alberto. Nem csoda az sem, hogy Afganisztánban és néhány még elmaradottabb közép-afrikai országban hal meg a legtöbb nő szülés közben. Az oktatás alacsony színvonala és az alapvető ismeretek hiánya persze az összes térségbeli országra jellemző, csakhogy Afganisztánban a magasan kvalifikált elit a társadalomnak igen kis részét teszi ki a dél-ázsiai átlaghoz képest is. A sokat látott orvos szavaiból tehát újra az derül ki, hogy Afganisztánnak és a világ más elmaradott országának nem pénzbeli segítségre van leginkább szüksége, hanem jó tanárokra és megfelelő eszközökre, hogy legalább a remény megmaradjon egy jobb életre.
Közben újabb beteg érkezik, akit a sürgősségi ellátás után repülőgéppel hoztak vidékről. Albertónak mennie kell, így az egyik asszisztensének, Mahmed Dawoodnak a gondjaira bíz minket. A fehér köpenyt viselő férfi tizenhét éves volt, amikor 1988-ban barátaival egy Kabul melletti mezőn focizott, s miközben épp a távolra repült labda után szaladt, felrobbant alatta egy akna. Egyik lábát és fél szemét vesztette el a balesetben, s csak a klinikának köszönheti, hogy az ott kapott művégtag segítségével ismét járni tud. Végiglátogatva az intézetet látható, hogy a klinika technikusai az alapos orvosi vizsgálat után a legnagyobb precizitással készítik el a segédeszközöket és a művégtagokat, amelyeket aztán ingyen bocsátanak a rászorulók rendelkezésére.
Ragyogó napsütésben sétálunk a kantin felé, sorra haladva el a betegek mellett, akiket jó időben ágyukkal együtt kitolnak a kertbe, ne kelljen a szobák szürke falát nézniük naphosszat. Németül szól hozzánk egy helybéli úr, s boldogan mesél arról a két szép napról, amelyet harmincöt évvel ezelőtt Budapesten tölthetett el. Akkoriban Németországban dolgozott, s eljutott több európai országba is. „Ma már nem mehetünk sehova, hiába gyűjtünk össze egy kis pénzt” – mondja arra utalva, hogy a tálib rezsim tombolása és a 2001. szeptember 11-i támadások óta előszeretettel néznek világszerte minden afgánt terroristának.
Az ebéd helyi specialitás: birkapörkölt és rizs. Az asztalon lévő csapvízből nem merünk inni, az étel azonban egészen ízletes. Az ICRC dzsipjébe visszaszállva Olivier arról mesél, hogy a minden autójukon jól látható vöröskeresztet általában még a hadurak is tiszteletben tartják, ám a harcmezőkön semmire sincs garancia. A legfőbb célpontok azonban a katonák, így egy védtelen civil jármű még mindig sokkal biztonságosabb, mint bármilyen felfegyverzett harckocsi.
Míg utazunk, Genfből érkezett kísérőm elmeséli, hogy korábban már élt két évig Afganisztánban, utána következett Angola, Macedónia, majd tavaly viszszatért ide, Kabulba. Fél életét aknamezőkön, kórházakban és börtönökben töltötte, s bár már elmúlt negyvenéves, a családalapítás még szóba sem került. „Most már azonban számolom a napokat, kezd elegem lenni a háborúkból és a nyomorból” – mondja, bár nem tagadja, Svájcba hazatérve lehet, hogy újra elfogja a kalandvágy.
Sofőrünk a helyi közlekedési vállalat központjánál tesz ki minket, ahol a busz- és teherautó-vezetők már az előadásra várnak, ahol azt tanítják meg nekik, mit tegyenek, ha aknát találnak. A Vöröskereszt szervezte bemutatón kivetített fotókon ismerhetik meg a veszélyes tárgyakat, majd praktikus tanácsokat kapnak, miként kerülhetik el a tragédiákat. Rémtörténetekkel szinte az összes sofőr rendelkezik, annyi az akna miatt bekövetkező baleset.
Az egyikük a volán mögül nézte végig, amint egy kisbusz egy teherautót előzve az út bal oldalán lefutott az aszfaltról, s épp ráhajtott a padka mellett elföldelt, a kocsi súlyától működésbe lépő aknára. Tizenöten ültek a kisbuszban, mindenki meghalt – emlékezik vissza. Másikuk azt meséli, hogy kollégája a mezőn át próbálta levágni az egyik kanyart, de aknára szaladt, felrobbant, s már nem tudták élve kiszabadítani az ülésről.
Vagyis az oktatás valóban nagyon fontos – emeli ki az egyik előadó, hiszen a Vöröskereszt felmérése szerint az áldozatok háromnegyede nem is volt tisztában azzal, milyen veszély fenyegeti.
Az ENSZ aknamentesítő központjában (United Nations Mine Action Centre for Afghanistan – UNMACA) aztán a kanadai Patrick Fruchet katonásan sorolja a sokkoló adatokat. Mint mondja, 4,2 millió afgán él veszélyes – ahogyan ő fogalmaz: „fertőzött” – területen; a sérültek több mint fele gyerek, kilencven százaléka civil fiú vagy férfi, s körülbelül minden ötödik áldozat meghal. 2005 első fél évében 454 akna robbant fel 79 embert ölve meg.
A szakember azonban optimista, hiszen – mint mondja – 2002-ben még majdnem háromszor ennyi baleset történt. Az évi hetvenötmillió dollárt felemésztő program révén 1990 óta körülbelül ezer négyzetkilométernyi területet tisztítottak meg, háromszázezer taposóaknát, huszonkétezer tankok ellen kihelyezett bombát és több mint hétmillió fel nem robbant lövedéket pedig megsemmisítettek. A nemzetközi szerződések értelmében 2013-ig kell végezni a munkával, akkorra elvileg egyetlen aknamező sem maradhat Afganisztánban. A veszélyzónákban azonban addig is ártatlanok százai veszhetnek oda.
origo.hu
Nem fogja elhinni, milyen módszerrel lopott a tolvaj trió a kecskeméti áruházban
