Pilátus levele

L a p s z é l j e g y z e t e k

Az „alternatív” Újszövetség-értelmezések két kulcsfigurája Pilátus és Júdás. Az eredetinek gondolt magyarázatokban rendre belőlük válik szent vagy legalább a személyes autonómiát bátran védelmező hős, tiszta lelkű ember. Könnyű lenne mindezt a tartalmatlan korszellem unalmas ismétlődésének számlájára írni, de az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy Poncius Pilátus és a karióti Júdás alakja mindig is foglalkoztatta a gondolkodó embereket, hiszen égbekiáltó gonoszságuk magyarázatra szorul. Ennek köszönhető, hogy alakjuk köré egész sor legendát szőtt a képzelet. A találgatások és mesék kialakulását elősegíti, hogy kevés rájuk vonatkozó írásos dokumentum áll rendelkezésre. A fennmaradt apokrifekből hézagosan bár, de egészen jól kirajzolódik Pilátus és Júdás élete. Legalábbis ahogyan később elképzelték.
Nem biztos, hogy az apokrifekben ránk hagyományozott adatok mind tévesek. Miért is ne lehetett volna kereszténnyé Poncius Pilátus felesége, akit a legendák szerint Claudia Proclának neveztek, vagy miért ne vethetett volna – császári parancsra – önkezével véget életének a hegemón. Nem tudjuk, mint ahogyan azt sem, hogy beszámolt-e levélben a helytartó Tiberiusnak Jézus elítéléséről. Az azonban csaknem bizonyos, hogy a Pilátus-levélként fennmaradt szövegek jóval később készültek. Pilátus állítólagos episztolái, amelyeket a szenátusnak, illetve Tiberius császárnak írt, részletes leírást közölnek a Megváltó külsejéről. Természetesen Jézus alakja mindig is foglalkoztatta a keresztény művészetet, de ez a látni, megtapasztalni vágyó érdeklődés inkább egy sokkal későbbi lelkiségi mozgalomra, a devotio modernára vall. És valóban, Pilátus leveleinek gyakori szövegkiadásai a XV–XVI. századra tehetők.
Persze később is elő-elővették, közölték, felhasználták ezeket a leírásokat. Antonio Sandini (1693–1751), a padovai szeminárium jogászdoktora, egyháztörténésze és a könyvtár őre Historia familiae sacrae című, számtalan kiadást megélt kiváló könyvébe is felvette a Pilátus-apokrifeket, és gondos filológusként azt is megállapította, hogy hiteles Pilátus-levél nem létezik, a Pilátus-akták hamisak vagy csak erősen eltorzult szövegállapotban találhatók meg. Nálunk Temesvári Pelbárt prédikációinak közvetett hatása után ez a Nagyszombatban is megjelentetett könyv terjesztette leginkább a Pilátus-levelek Jézus-leírását, és nagy valószínűséggel Sandini, illetve az általa közölt levél hatással volt a XVIII. századi iskolai színjátszásra, elsősorban a passiókra, indirekt módon pedig a népi jámborságra is.
A Pilátus-levél szövege valóban érdekes, nem is csoda, hogy a XVIII. században emlékeztetőül kimásolta valaki, és a kis papírlapot beletette egy viharvert régi kötetbe, Johannes Sleidanus (1506–1556) De statu religionis et reipublicae című művének egy értékes, 1556-ban készült kiadásába. A könyvet a strassburgi Rihelius testvérek nyomtatták nem sokkal Sleidanus halála után, s így az előszó végén az olvasó már Johannes Sapidus (1490–1561) Sleidanusról írt epicédiumát is olvashatja. A hugenotta hite miatt Franciaországból 1541-ben menekülni kényszerült tudós szerző, Sleidanus egyháztörténeti munkájának valószínűleg nem sok köze van a Pilátus-apokrifhez, csak véletlenül, talán könyvjelzőül került bele a lap, amikor a feljegyzést készítő ismeretlen a könyvet olvasgatta. A kötet kalandos történetéhez azonban most már ez a kis papírdarab is hozzátartozik.
A Strassburgban készült vaskos, másodrét könyv e példánya hat különböző hajdani tulajdonos azonosítását teszi lehetővé. A legrégebbi Paulus Zucinius, a cseh Tabor helység polgára volt, aki Margit nevű feleségének 1566-os csöndes és kegyes halálakor készített epitáfiumát is bemásolta a kötet üresen maradt papírjára. A következő, 1594. évi tulajdonosnak csak a keresztneve maradt fenn: Joachim. Ezzel szemben Daniel Hümberger, akihez három évvel később került Sleidanus munkájának strassburgi kiadása, a teljes nevét kiírta a könyv címlapjára. Mint ahogyan Johannes Prostokonym is, aki viszont a bejegyzés dátumát mellőzte, így csak az írásképből következtethetünk arra, hogy valamikor a XVII. század közepe táján kerülhetett hozzá a kötet. E tulajdonosok valószínűleg Csehországban éltek. Az ötödik, talán időrendben is következő possessor az óprágai Szent Gálról nevezett karmelita kolostor volt. Hogy az ezt követő két–háromszáz évben hol őrizték Sleidanus fatáblás, vaknyomásos, rézcsatokkal felszerelt kötetét, nem tudhatjuk, de biztos, hogy vigyáztak rá, mert igen jó állapotban maradt ránk. A XVIII. század végén a jeles könyvgyűjtő, Jakosics József (1738–1804) szerezte meg, és talán az ő jóvoltából került a sokféle bejegyzéssel, lapszéli jegyzetekkel és immár Josephus Jakosics míves ex librisével is tarkított kötet Budára. Még az is lehetséges, hogy Jakosics keze vonását őrzi Pilátus apokrif levelének másolata.