Véletlenek

Olvastam egyszer egy külföldön megjelenő folyóiratban, hogy a véletlen események szorosan hozzátartoznak az életünkhöz. Sőt arra következtetett a cikkíró, hogy maga az élet is csupán véletlen. Tehát nem emberi tulajdonság, nem lehet megtanulni, gyakorolni. Nem olyan, mint mondjuk a jókedv, a szépség, a szeretet vagy más emberi megnyilvánulás, egészen más ruhában jár, felismerhetetlen, és gyakran sokkoló hatású.
Vannak szerencsés véletlenek és drámai véletlenek. Szerencsés véletlen, ha a jobbra fordulásunkat segíti: véletlenül pénzt találunk, kincsre bukkanunk, nyerünk a szerencsejátékon, mert véletlenül ötös találatunk van.
Persze vannak bosszantó véletlenek is, meg tragikus eseményeket előidézők. Minden attól függ, hogy reggel melyik irányba indulunk el otthonról, lekéssük-e a buszt, találkozunk-e valakivel, aki jó hírrel örvendeztet meg bennünket. Vagy találkozunk egy olyan nővel, aki megtetszik, és a véletlen hozzásegít, hogy feleségül is vegyük. Boldogságot hoz.
Hölgyismerősömtől hallottam egy érdekes történetet, amelyben közrejátszott a véletlen is. Az öregedő férj, aki minden este hat órakor lement a sarki kávéházba, ahol este tízig elszórakozott, egy ízben észrevette, hogy véletlenül otthon felejtette a pénztárcáját. Visszaballagott hát a lakására, ahova nagy meglepetésére nem tudott a kulcsával benyitni, mert a belső oldalon is volt kulcs. Csengetett. A felesége egy kissé zilált volt. Egy fiatalembert is talált a lakásban.
De nem ez volt a véletlen. Hanem az, hogy aznap elromlott a hűtőszekrényük, s a felesége szerelőt hívott. A véletlen az volt, hogy az idegen fiatalember valóban meg tudta javítani a hűtőszekrényt, a férj borravalót is adott neki. Úgymond a jó munkájáért. Hálából.
Olykor furcsa fintorai vannak a véletlennek. Előfordul, hogy meg is tréfál bennünket.
A szülőfalumban történt meg az eset, a bácskai Temerinben. Puszti János tanyai gazda a karácsonyi ünnepek előtt leölte egyik hízóját, hogy jusson friss hús az ünnepi asztalra. Olyan egy falusi disznóölés, akár egy lakodalom. Készülődni kell rá. Csak az rontotta el Pusztiék örömét, hogy a disznóölésre virradó hajnalon meghalt a nagymama. Sok intéznivaló akad ilyenkor, be kellene menni a községházára, szólni a temetkezési vállalatnak, no de mindezt el lehet halasztani egy nappal. Előbbre való most a disznóölés. Majd utána a temetés.
A mulatozásairól ismert Kisimre Jóska aznap reggel szánkó elé fogta a lovait, hogy megjártassa őket. A Puszti-tanya mellett vitt el az útja, s jól látta a disznópörzsölés felcsapó lángját a tanyaudvaron. Otthon elmesélte, a család férfi tagjai összenéztek, és csettintettek a nyelvükkel. Egy jó disznótoros vacsora nem mindennapi élvezet.
Megbeszélték, hogy nem hagyják ki a kínálkozó alkalmat. Este meglátogatják a Puszti-tanyát. De titokban persze, mert nem hivatalosak. És ha lehet, szereznek a családnak egy kis kolbászt, hurkát, miegymást.
A terv nagyszerű volt: Kisimre idősebb fia, aki ért a zárakhoz, kinyitja majd a kamra ajtaját éjszaka, s megdézsmálják a hízó maradványait. Elhozhatnak akár egy füstölésre szánt sonkát vagy szalonnaoldalt. Az öreg Puszti ütheti bottal a tolvajok nyomát. Mert nyomot nem hagynak maguk után.
Eredményes is volt az éjszakai látogatás. Kisimre fia hangtalanul kinyitotta a kamra ajtaját. Besurrantak rajta. Az udvaron csaholni kezdtek a kutyák, erre megragadták az egyik lepedővel letakart teknőt, és már mentették is az irhájukat.
Csak hazaérve látták meg, mi van a letakart teknőben. Nem a hízó füstölésre szánt maradványai, hanem az öreg Puszti nagymama holtteste. A háziak ugyanis a kamrába vitték a halottat, és egy teknőbe tették. Véletlenül ezt a teknőt vitték el a betörők a zsíros zsákmány reményében. A véletlen tréfája.
Igaz lehet a mondás: ne bízzunk semmit a véletlenre!