„Ahol orvosok uralkodnak”

Valamelyik nap az egyik kereskedelmi csatornán a késő esti órákban vetítettek egy filmet, amelynek a felvezetésében az önkormányzati és állami kórházakban „uralkodó” doktorokat és az „uralkodásukból” származó, a betegeket hátrányosan érintő történéseket állította szembe a rendező/megrendelő egy magánkórházban kialakított viselkedésformával, ahol már elérték, hogy az orvosok és az ápolók „nem fontosak”, csak a beteg.
A diszkriminatív lépés, hogy az orvosokat munkahelytől függően úgy állítja be a film rendezője és/vagy a megrendelő, hogy uralkodnak, nem pedig gyógyítanak, nem a betegek érdekében tevékenykednek, nemcsak felháborító és visszautasítandó, de ez a vélekedés erősen megkérdőjelezi az egészségügyben eddig részt vállaló vállalkozás tisztességét is. Remélem, a filmben nem szereplő magáncégek elhatárolódnak az ilyen jellegű, a magán- és az önkormányzati, a felekezeti vagy az állami intézmények közötti rosszindulatú viszálykeltéstől, megbélyegzéstől.
A minimális egészségügyi, ellátási, orvos-beteg viszony ismerethiányáról tesz tanúbizonyságot az, aki maga és cége javára ilyen átgondolatlan, rosszízű reklámmal próbál előnyhöz jutni. Ezzel a filmmel egyértelműen igazolták, hogy etikailag alkalmatlanok az egészségügyben való szerepvállalásra.
Minden etikai normával ellentétes annak az érzetnek a keltése a betegekben, hogy az orvosi ellátás a magánszektorban azért jobb, mert az állami ellátásban az „uralkodástól elkorcsosult” orvosok nem a betegellátással foglalkoznak, és nem a beteg érdekében cselekszenek. Az ilyen reklám diszkriminatív, rosszindulatú és megtévesztő.
Szeretném idézni egy hajdani egyetemi oktatónk, dr. Hankiss János ide vágó szavait:
„Mi van elől? – kérdezik sokan, akik szeretnek sorrendben gondolkodni: az emberi hozzáállás vagy a szakmai tudás? Az egyetlen helyes felelet nyilvánvaló: fontosságban egyenlők.
Természetes, hogy szakmai tudás nélkül a másik fabatkát sem ér, szóba se kerül, de a beteg-orvos találkozás mégiscsak az emberi szimpátia keretei között kell hogy történjék, utána, a kórmegállapítás fázisában előlép a szakma a maga instrumentációjával.
A kezelésben már megint mindkettő fontos, pláne, ha differens, megviselő kezelésről van szó.
Emberi rész nélkül orvoskodni lehet, de aki szaktudását nem szorozza meg az emberi hozzáállással, megértéssel, empátiával, az legföljebb jó szakember (a csúnya szakbarbár szót ne is használjuk). Ami nem kis szó.
De az orvos-ember mégiscsak több.”
A tévedés rendszerint ott kezdődik, hogy a kívülállók – mint esetünkben – összekeverik a gyógyítást a betegellátással. Nincsenek tisztában a kettő közötti különbséggel – nem is lehetnek –; de akkor miért szólnak bele, miért vindikálják maguknak a „hozzáértést” egy olyan területen, amely ismeretlen számukra? Szeretik ezt a folyamatot kizárólag üzleti szemmel és elemzéssel megítélni. A próbálkozás eleve kudarcra van ítélve, mert az üzleti gondolkodás és felfogás nem tudja érzékelni a gyógyítás és a betegellátás közötti különbséget. Az egyetlen kézzelfogható tény mentén próbálnak beavatkozni, hogy a betegellátási folyamat és benne a gyógyítás pénzbe kerül. Attól meg különös izgalomba kerül a kívülálló, ám az egészségügybe beavatkozni vágyó, önjelölt, hozzáértőnek kikiáltott gazdasági guru vagy ellátásszervező, hogy a gyógyítás során az orvos gyógyít, az ő kifejezésével élve: „utalványoz”, olyan tevékenységet végez – költekezik –, ami látszólag nem orvosi feladat. Ezt az érzést ezekben a „betolakodókban” a tehetetlen és döntésképtelen politika még erősíti is.
Nem adunk béremelést – lehet; nem fizetünk ügyeleti díjat – lehet; az ügyeleti díj kifizetése helyett átszervezzük az ügyeleti szolgálatot – lehet; nem megfelelő a bevétel, bezárunk kórházi osztályokat – lehet; csak a jövedelmező vizsgálatokat végezzük el – lehet. Csak egyet nem lehet: orvos nélkül gyógyítani.
Jó és eredményes munkát végezni, ami a meggyógyult és munkaképes embert jelenti (és nem a profitjuk alapját képező, közpénzből származó nyereséget), rosszul fizetett, alkotmányos jogaitól megfosztott, megalázott orvosokkal nem lehet, mert előbb-utóbb azt fogják észrevenni, hogy nincs, akit megalázzanak.
Teremtsék meg a jobb betegellátás körülményeit, gondoskodjanak a megfelelő számú és minőségű ápolószemélyzetről, építsék fel az utókezelés rendszerét, de mindezek előtt és mellett a beteget meg kell gyógyítani, és ebben a munkában a felsoroltak fontos, de járulékos elemek!
Önök, akik most megpróbálják félrevezetni a betegeket, csak mellékszereplők lehetnek ebben a mind a beteg, mind az orvosok számára fontos tevékenységben, de ha ezt kellő alázattal teszik, és nem mások hátán akarnak felmászni (amit egyébként a saját maguk szerkesztette „etikai kódex” is tilt), akkor lehet, hogy egyszer elfogadott szereplőkké válhatnak.

Dr. Nagy Ferenc