Fából faragott kultúra

Zsengébb koromban – a fennálló világrend ellen való általános lázadásom kereteibe illeszkedve – gyakran borongtam azon: miért csak a művészeknek, politikusoknak meg egyéb hírességeknek van életrajzuk? Miért csak róluk írnak nekrológot meg monográfiát? Miért nem értekezik például senki az én ezermester abasári nagyapám különféle korszakairól: miként forradalmasította sokirányú alkotótevékenységét az ékszíjas villanyeszterga beszerzése, különös tekintettel a nekem készített bravúros, két falu gyermekserege által irigyelt tekebábukra? Már akkor sem a Kossuth-díjas sztahanovistákat sírtam vissza – csupán ösztönös óvást nyújtottam be felületes és kirekesztő kiválóságfogalmunk ellen.
Később megenyhültem a mítoszgyártó iparosok iránt. Elvégre a kiválasztódás mégsem csupán felülről elhatározható dolog – egy öntudatos kultúrnemzet több generáció alatt végzi el a kanonizálás kultúrmisszióját. Az egyik nemzedék felülbírálhatja a másikat, és ez nem csak felejtéssel, de tisztulással is járhat: szerény géniuszok bukkanhatnak elő a félárnyékból, s a munkásmozgalom régi harcosai kerülhetnek a nemzeti süllyesztőbe, még régibbeké válva. Kanonizálás, a tágabban vett magyar kultúra naprakész számontartása azonban csak elhivatott ítészek, alázatos értékmentők révén lehetséges. Egy olyan korban például, amikor a gyökértelen politika nemcsak a jelent, hanem a jövőt is nagyiparilag herdálja, minden bizonnyal a múltat is nagyobb lyukú rostára helyezik. Sok minden elvész, aminek nem volna szabad elkallódnia, mert a közösség lesz szegényebb a veszteséggel.
Legújabb felfedezésemet úgy hívják: Nagy Ferenc. Hiába volt még miniszterelnökünk is e néven – tele van velük a telefonkönyv. Ez a Nagy Ferenc fafaragó volt, az ezredvégen távozott közülünk. A maga korában viszonylag elismerték: mestere volt a népművészetnek, „őstehetség” sztárja a moszkvai világifjúsági találkozónak, egyszer még a Nemzeti Galériában is kiállíthatott. Szülővárosában, Tabon múzeuma is van. Mégsem találkoztam volna talán soha zseniális faragványaival, ha nincs olyan, aki nem engedi áthullani az idő rostáján. Az Akovita Kiadó meg a Béres Alapítvány nem engedte: dekoratív albumot készített a mester 85. születésnapjára. Az igényes kiadványhoz Mádl Ferenc írt előszót. Ez a könyv (Kovács Gergelyné, Gránitz Miklós, Béres Klára, Steinert Ágota és Murányi Zsuzsa összjátéka) bárkit segít meggyőzni: az uradalmi cselédek fiának született, hat elemit végzett fafaragó legnagyobb formátumú XX. századi művészeink sorába tartozik. Portréiban, királyszobraiban, faragott történelmi tablóin, szarukürtjein, kálváriastációiban magától értetődően ott a megfoghatatlan mítosz, amiért a tanult művésztársak sokszor akár a fél karjukat is odaadnák.
De ugyan tudnánk-e minderről, ha nincsenek a közvetítők, akik elvetődvén a tabi múzeumba, első pillantásra beleszerettek e faragott világegyetembe? Vajon meddig őriznénk a barázdált (faragott) arcú Nagy Ferenc tekintetét, aki csodával határos módon kiemelkedett a cselédsorból, tette a dolgát, de sem előtte, sem utána nem találni tehetségében rokont a családban? S felróhatjuk-e a Nagy Ferenceknek, ha csak faragni tudnak, de a menedzselés tudományához se tehetségük, se kedvük nincsen? Az országos munkamegosztás jegyében nem kellene-e mégis valaki másnak – netán az államnak, a kultúrkormányzatnak – átvállalnia e nem szeretem terhet?
A kisebb államról papolók ezt a gondot nem értik: kisebb nemzetet, kisebb lelket gondolnak mögé. Szerencsére állampolgárok is vannak a világon. Ők talán képesek átmenteni fiainknak a fából faragott kultúrát.