Hathárom

Nagy napra virradtunk akkor. Ötvenkét esztendeje tizenegy szittya magyar fiú bucira verte az odahaza kilencven éve veretlen angol labdarúgó-válogatottat. A korszakalkotó 6-3-as győzelemről azóta ódák, hősköltemények, kocsma- és vendéglőnevek születtek. De amíg azok szaporodtak, a Wembley-stadion hősei lassan megfogyatkoztak. Már csak hárman vannak közülük ideát: Grosics Gyuszi, Puskás Öcsi, Buzánszky Jenő. Szaladnak az esztendők. És kaszálnak…
Volt egyszer egy csapat, aranyból, egy olyan futballtizenegy, amely egy borzalmas korban reményt és emelt tekintetet volt képes adni a nemzetnek. Régen elveszített önbizalmat. Hitet. Tartást.
Tőlük tudtuk meg: merhetünk nagyok lenni…
Hogy nem volt véletlen ez a 6-3, azt nem sokkal később a budapesti 7-1-es ráadás bizonyította. Talán ebben az egyben lehet föltekinteni a mocskos Rákosi-korszakra: észrevette, mekkora energiákat szabadít fel a magyar emberekben egy ilyen siker. Másnap Diósgyőrben megduplázódott a termelés, a szövőnők kétszer annyit szőttek, talán még a tehenek is több tejet adtak a magyar gólok hallatán…
Rég volt, szép volt.
Kell az emlékezet, kell a múlt ismerete – de a jelennek építkeznie is kellene belőle. Csakhogy itt már döcögünk, botladozunk.
Ringatózunk a hathárom megfáradt hintaszékében, párás tekintettel emlékezünk Kocsis szögletére, Czibor fejesére, Puskás bombáira…
Nosztalgiákból élni megríkató, de távlat nincs benne. Reménytelen.
Tényleg szép volt az a hathárom (háromévesen éltem át), hősei hősök voltak, de most újabbak kellenének. Nagyon.