Hátország

Bár a kínai haderőről világszerte mindenkinek a tömeg jut eszébe, ez a hiedelem napjainkban már nem fedi a valóságot. A jövőt tekintve pedig nyilvánvaló, hogy a minőség megjelenésével a pekingi diplomácia egyre nagyobb kísértést érez arra, hogy újdonsült katonai képességeit külpolitikai céljai eléréséhez vesse latba.

Ha valahol, hát az Egyesült Államokban aggodalommal követik a kommunista Kínában végbemenő katonai fejlesztéseket, azt, hogy a fejlett technológia egyre nagyobb teret hódít a hatalmas ország védelmi szférájában. A Pentagonban a fenyegetettségelemzés sokkal inkább egy-egy ország valós katonai képességeinek megítélésén nyugszik, mint szándékainak figyelembevételén, így az utóbbi időszak Kínára vonatkozó kijelentései javarészt nem abból fakadtak, hogy Peking – szokásához híven – harcias nyilatkozatokat tett Tajvant és Japánt illetően. Mielőtt Donald Rumsfeld védelmi miniszter a potenciálisan ellenséges, de mindenképpen rivális országba utazott volna, többször hangsúlyozta aggodalmait, amelyek központjában a megerősített, illetve újonnan létrehozott kínai katonai képességek álltak. „Mire akarja mindezeket használni Kína, ha senki sem fenyegeti?” – tette fel a kérdést az amerikai védelmi ügyek irányítója, ismét csak arra világítva rá, hogy Washingtonban nem az a kérdés, hogy „mit akarsz”, hanem az, hogy „képes vagy-e rá”.
Kína egyre több olyan teljesítményre képes, ami korábban fel sem merülhetett. A kínai társadalmat is mélyen érintő globalizáció és a technológiai felzárkózás miatt a védelmi szféra is megnyílt, még ha erre a nyitásra, annak spontán volta miatt, Pekingnek nincs is mindig közvetlen ráhatása. A digitális fényképezőgép és az internet, a központi kormányzat erőfeszítései ellenére, segítettek abban, hogy a világ – akár nem hivatalos módon is – bepillantást nyerjen a katonai fejlesztésekbe, míg más esetben éppen maga Peking áll az újabb és újabb technológiákat felvonultató katonai eszközökről szóló hírek nyilvánossá tétele mögött, a nagyobb hitelesség kedvéért gyakran kiszivárogtatásnak álcázva. A kínai katonai fejlődés külső ellenőrzésének indirekt módszere az amerikai reakciók figyelésében rejlik. A különböző kategóriájú ballisztikus rakéták elleni védelem fejlesztése sokszor a kínai képességeket tükrözi, mint ahogy az amerikai flotta vagy légierő modernizációs erőfeszítései is. A Pentagon – bár deklaráltan az úgynevezett aszimmetrikus fenyegetésekre koncentrál – súlyos dollármilliárdokat költ olyan fegyverrendszerekre is, amelyeknek feladatai – a mai technológiai szinten – a hidegháborús környezetre emlékeztetnek, azaz egy másik nagyhatalommal való összecsapás viszonyaira. Bár Washingtonban – már csak a ma aktív döntéshozók múltjára való tekintettel is – nem hagyják figyelmen kívül a stabilizálódó Oroszország katonai-ipari lépéseit sem, egyértelmű, hogy rövid és középtávon Kína rendelkezik olyan a gazdasági háttérrel, amellyel kiterjedten finanszírozhatja az Egyesült Államokra és érdekeire fenyegetést jelentő katonai képességek megteremtését. Mi tagadás, az orosz és a kínai fenyegetés között van némi politikai, de inkább haditechnikai összefüggés. Moszkva az elmúlt másfél évtizedben ugyanis részben azzal tudta megoldani katonai-ipari komplexumának (beleértve az értékes kutatás-fejlesztési bázisokat) túlélését, hogy kritikus technológiákat exportált Kínába. Ma javarészt ezek a haditechnikai eszközök okoznak fejtörést Washingtonnak, a korábban (1989 júniusa, tehát a Tienanmen téri vérengzés előtt) Kínába jutott és önállóan továbbfejlesztett amerikai és nyugat-európai technológiák mellett, hogy a kérdéskör legellentmondásosabb szereplőit, az izraelieket ne is említsük.
De miről is van szó? Míg korábban egy esetlegesen Tajvan megvédésére induló amerikai seregnek az jelentett problémát, hogy a több ezer elavult kínai támadó repülőgép közül egy se csúszhasson át a védernyőn, addig ma már azzal is számolni kell, hogy minőségi elemekkel tűzdelik meg ezt a tömeget. Ha a kínai J–6-osok és J–7-esek (a szovjet MIG–19 és MIG–21 kínai kópiái) „csordáit” néhány tucat SZU–27-es vagy SZU–30-as kíséri, az amerikaiaknak már más harcászatot kell alkalmazniuk, s a saját veszteségek törvényszerű növekedésének elkerülése végett új technológiák bevezetésére kényszerülnek. A helyzetet tovább rontja a javarészt izraeli fejlesztésű J–10-es vadászgép megjelenése, amelynek elterjedése akár néhány éven belül várható a kínai vadászrepülő-ezredeknél. Az új repülőgépek mellett a csendes (hagyományos és nukleáris hajtású) tengeralattjárók megjelenése, újabb, nagy pontosságú és alacsony sebezhetőségű rakéták bevezetése, a rádióelektronikai harc alkalmazása nagy fenyegetést jelent a térségben megjelenő amerikai repülőgép-hordozó harci kötelékre nézve.
Stratégiai szinten sem jobb a helyzet, s az itt jelentkező kínai eredmények vannak talán a legnagyobb hatással a pekingi diplomácia mozgásterének bővítésére, az elrettentési képesség megteremtése révén. A nukleáris erőkről van szó, és arról, hogy ezek miként mérhetnek csapást magára az Egyesült Államokra. Ezek közül a nukleáris meghajtású rakétahordozó tengeralattjárók megjelenése a legveszélyesebb fejlemény. A hajók felderítése nehéz, s azok csendben közel lopózhatnak célpontjaikhoz, ahonnan rakétáikkal úgy mérhetnek csapást, hogy a védelemnek csak rendkívül kevés ideje marad a cselekvésre (a szárazföldi bázisú interkontinentális rakéták támadásával összehasonlítva). Az űr kínai meghódítása ugyanebbe a képbe illeszkedik, még akkor is, ha ez a fejlemény rövid távon főként az amerikai erők harcászati tevékenységét befolyásolhatja a kommunikációs, felderítő és navigációs (GPS) műholdjaikra leselkedő fenyegetés miatt. Ismét csak nem véletlen, hogy a Pentagon felélesztette az űrhadviselésre vonatkozó terveit, amelynek alaptétele, hogy a saját űreszközök védelmének fokozásával meg kell őrizni azt a dominanciát, amelyet az Egyesült Államok élvez a világűr katonai felhasználása terén. Nem kell lángésznek lenni ahhoz, hogy tudjuk, ezek a mondatok ma nem annyira Moszkvában, mint Pekingben rezonálnak.
Noha megfigyelők arra emlékeztetnek, hogy Kína sok tekintetben még mindig óriási hiányosságokkal küzd a nagyhatalmi ranghoz vezető úton, kétségtelen, hogy az ilyen irányú politikai ambíció nem hiányzik Pekingből. Amennyiben a gazdasági háttér támogatásával sikerül leküzdenie a gondokat, nem elképzelhetetlen, hogy hosszú távon sikerül elérnie stratégiai célját, azaz a hagyományos nagyhatalmak rovására kibővíteni a kínai mozgásteret. Ebből a szempontból Tajvan „átengedése” szimbolikus jelentőséggel bírna, a kommunista Kína új státusának elismerését jelentené.