A lehordott, hasznavehetetlen, agyonfoltozott és szakadt ruhákat a nagymama mindig szétosztotta a koldusok serege között. A teljesen elnyűtteket meg egy ládában gyűjtögette a kamra sarkában. Ki tudná, miért? Gyermekkoromban nagyon szerettem ezek között matatni. Talán arra számítottam, amint a mesebeli hőssel történt, hogy találok majd valamelyik zsebében egy aranyat.
Pénzre nem leltem, de a kezembe akadt egyszer egy fényes gomb. Nagyon megörültem, mert azt hittem, hogy a nagyapa huszármúltjának egyik ékes maradványa. Talán valaha az ünnepi atillán díszelgett nagy parádékon. Ráleheltem, dörzsölgettem, majd letépve a szövetről zsebbe tettem.
Varázsereje lehet egy ilyen gombnak. Nagyapa régi huszárereje van benne, varázslatos és láthatatlan erő. Elég csak megérinteni, s máris kívánni lehet valamit.
Azután mindig magamnál hordtam, de mindenki előtt titkoltam a létezését. Naponta százszor is megtapogattam, szóltam hozzá nagyapa segítségét kérve, és éreztem is, hogy ő velem van. Ismeri a gondolataimat, teljesíti minden kívánságomat. Először egy utcai focimeccsen próbáltam ki: futottam az ellenfél kapuja felé a labdával, és azt kívántam, bárcsak sikerülne gólt lőnöm, sóhajtottam egy nagyot, a gombra gondoltam, és elrúgtam a labdát.
Rongylabda volt, nem pattogott, de elsuhant a kis Dobosi kapus keze mellett. Aztán nemsokára keményebb próba következett. Szembeszálltam Góbor Matyival, aki jóval erősebb testalkatú volt nálam. Egyetlen ügyes csellel elgáncsoltam, s máris a mellén térdeltem. A fiúk ünnepeltek. Az eset után hangadó lettem a gyepsori csapatban. Ha a fiúk között vita támadt, én tettem köztük igazságot. Hallgattak rám. Talán egy kicsit féltek is tőlem.
Emlékszem, egyszer megmentett a szégyenteljes szekundától az újvidéki gimnázium egyik matematikaóráján.
Számtantanárunk a táblára írta a példát, majd sétálni kezdett a padok között fürkésző tekintettel. Az én padom mellett meg is állt. Akkor a gombhoz nyúltam és felsóhajtottam: „Segíts, nagyapa!”
És csoda történt, a kis Ballát hívta ki a táblához, ő kapta a szekundát. Még arra is emlékszem, hogy pótvizsgáznia kellett. Velem is ez történt volna, ha nincs a zsebemben a huszárgomb. Akkor megfogadtam, hogy soha el nem hagyom. Vittem a zsebemben a fronton is, ott volt velem Varsó bombázásakor, Breszt-Litovszk bevételekor, s akkor is, amikor a német ágyúk lőtték a fellázadt várost, és százszámra úsztak a lengyel hazafiak hullái a Visztulán.
Erősnek éreztem magam, hacsak rá is gondoltam. Volt mibe kapaszkodnom, ha veszély fenyegetett. Egyszer-kétszer a lövészárokban is előszedtem, fényesítettem a kabátujjamhoz dörzsölve és nagyapára gondolva. És a gombba vetett bizodalmam átsegített minden bajon. Nem felejtettem otthon akkor sem, amikor egy zivataros éjszaka menekülnöm kellett Tito véreskezű partizánjai elől, akik a Bácskában, szűkebb hazámban negyvenezer ártatlan magyart gyilkoltak le ítélet nélkül.
Volt időszak, amikor a párnám alá rejtettem, s úgy aludtam, mert féltem az éjszakában. Fegyveresek járták az utcákat, és családjuk köréből ragadták ki az embereket. Rémület ülte meg az országot; akár egy sötét viharfelhő árnyéka.
Amikor már csitult a rettegés, haza-hazajártam a mamához. Egyszer bementem otthon a kamrába is. Még akkor is ott volt a szüle régi ládája. Beletúrtam. És találtam egy ruhafoszlányon az enyémhez hasonló gombot. Mutattam a mamának. Felkiáltott: „Jé, egy lajbigomb!” Restelltem magam, hogy huszárgombnak néztem valaha. De aztán rájöttem, hogy nincs okom restelkedni. Mert minden ember őrizget a szívében egy fényes nagy varázslatot. Amibe bele tud kapaszkodni, ha gyengének érzi magát, ha segítségre van szüksége. És ez az, aminek a fénye sose alszik ki bennünk. Ami örökké él. Erős a karja, és gyengéd a szava, mint anyánk hangja.
A hit!

Nincs több kegyelem a drogkereskedőkkel szemben: elfogadta a parlament a kábítószerek betiltását