Kultúra: No future?

Minket nem a zene érdekel, hanem a káosz – nyilatkozta valaha, a múlt század utolsó negyedének hajnalán Johnny Rotten, a Sex Pistols énekese, valamint a punkmozgalom emblematikus figurája. A punk porrá zúzta az addigi struktúrákat, s aztán újabbat, működőképesebbet hozott létre, és máig tartó hatással forradalmasította a könnyűzenét. S persze hamarosan megkomolyodtak az irányzat legjobbjai – a legkülönfélébb stílusokkal gazdagították zenéjük eszköztárát, így lépvén tovább azokon a kereteken, amelyeket híres szlogenjükkel kezdetben ekképpen határoztak meg: No future! – azaz: Nincs jövő.
Olybá tűnik mostanság, hogy Bozóki András kulturális miniszter – a vidéki könnyűzenei együttesek kitörését segíteni hivatott PANKKK-mozgalom atyja – leragadt valahol 1976 táján. Ugyanis – akárcsak akkoriban a nagy elődöket – mintha őt is csupán a káosz érdekelné miniszteri ténykedése során. Persze megválasztása remek húzás volt Gyurcsány Ferenc részéről – gondolta, majd jól felboszszantja Orbán Viktorékat azzal, hogy az egykori Fidesz-alapítót kínálja meg bársonyszékkel a kabinetben. Csakhogy a kultúra jóval fontosabb egy nemzet életében annál, hogy bárki is feláldozza a botránypolitizálás oltárán.
Széchenyi István óta minden, a kultúra sorsát rendezni hivatott közszereplő tudta ezt. Tudta Klebelsberg Kunó, de tudták ezt a Rákosi- és a Kádár-korszak miniszterei is, amikor oly nagy figyelemmel határozták meg, mely alkotóknak és műveknek legyen részük tiltásban, megtűrtségben vagy támogatásban. S láss csodát: még a legzordabb időkben is komoly művészi teljesítmények jöttek létre, már ha az alkotót szóhoz – azaz megjelenési vagy forgatási lehetőséghez – hagyták jutni. Ráadásul minden mai tollforgató visszasírja – ha mást nem is – azokat a példányszámokat, amelyekben akkortájt egy-egy könyv megjelenhetett. Igaz, hogy ebben az állami hátszélnek is komoly szerepe volt, de mégis: a diktatórikus kultúrpolitika sem feledkezett meg arról, hogy a kultúra stratégiai ágazat, még ha saját politikai céljaikra próbálta is azt felhasználni.
Mit tesz ezzel szemben Bozóki András, Klebelsbergék korunkbeli utódja? Infantilis módon játssza a vagányt a Sziget színpadán, papírkarton gitárral a kezében, Kóka miniszter társaságában, vagy éppenséggel a megasztárok dicsőségének fénykörében illegeti magát – ami nem mellékesen azt a kérdést is felveti, vajh’ miként egyeztethető össze a miniszterség egy üzleti alapon működő, kereskedelmi tévécsatorna reklámemberének szerepével.
A magyar kultúra pedig mindeközben rohamléptekkel halad a totális káosz és az összeomlás felé. A kultúrára jutó költségvetés évről évre kevesebb, ráadásul csaknem 27 milliárdos maradványképzési kötelezettség is sújtja a területet – és amikor a büdzséből működő kulturális intézmények ezt szóvá teszik, mindössze anynyit kapnak válaszként a tárcától, hogy vegyenek fel kölcsönt, aztán a minisztérium egyszer majd visszafizeti helyettük. (Nem mellékesen: miből fizeti vissza? A jövő évi költségvetésből? Nem ezt nevezik adósságcsapdának?)
Bozóki András miniszter tisztességről, esélyről és alternatíváról beszél, miközben kulturális életünk nagy múlttal és sikerekkel büszkélkedő szereplői sorra ellehetetlenülnek. A kultúra fura ura közbotrányt okoz az Operaház új vezetőségének kinevezésével – a nem kevésbé alkalmatlan Görgey Gáborban legalább volt annyi gerinc, hogy hasonló esetekben kénytelen-kelletlen visszavonta döntését –, szinte hetente kapja a művészeti szervezetektől az egyszerre felháborodott és elkeseredett, segélykiáltásnak is beillő nyílt leveleket, és nyilatkozataiban egyre gyakrabban szólal meg elfojtott énje. Ha a Szigeten a léggitározás jótékony hatásaként eluralkodik elméjén az eufória, rögvest bejelenti, hogy amennyiben jövőre is a posztján marad, a tárca nevéből eltünteti a „nemzeti” és az „örökség” szavakat, aztán sértődött kisfiúként hánytorgatja fel, hogy ezt némelyek a nemzetre történő rárontásként értelmezik, mintha nem tudna arról: az Európai Unió kulturális diskurzusában a nemzeti kulturális örökség megbonthatatlan egységet képez, mint azt több régebbi tagország szaktárcájának, valamint számtalan kulturális intézményüknek az elnevezése is bizonyítja.
Eközben – míg a miniszter a Hit Gyülekezetébe is ellátogat, csak hogy tudjuk, mik a prioritások – az 1853-ban alapított Budapesti Filharmóniai Társaság a tavalyi 50 millió helyett mindössze 12 milliót kap éves működésére, s a fennmaradó összeget kompenzáció révén kénytelen pótolni, és a könyvtárak működtetésére szánt támogatásból sem jut pénz az állománybővítésre. Magyarán ha valaki majd évtizedek múltán ellátogat közkönyvtárainkba, és annak próbálna utánajárni, mi történt a magyar irodalomban 2005 tájékán, alig talál majd olyan könyvet, amibe belelapozhatna…
Ezalatt csaknem százmillió jut a könnyűzenei együttesek támogatására – mintha a terület nem működne már a rendszerváltozás óta üzleti alapon –, és ötszázmilliót tapsolnak el A Nagy Könyvre, hogy ország-világ megtudhassa: a magyar olvasók körében az Egri csillagok meg A Pál utcai fiúk a legnépszerűbb. Az egyik államtitkárnak gyorsan bérel a tárca egy hétmilliós gépkocsit – pedig már van egy szolgálati autója –, miközben némely irodalmi lapok ennek az összegnek mindössze a töredékét kapják éves működésükre állami támogatásként.
Persze hazudnánk, ha azt állítanánk: nem történnek stratégiai lépések a kulturális tárca részéről. Dehogynem: rohamléptekkel folyik a Nemzeti Kulturális Alapprogram (NKA) viszszaalakítása Nemzeti Kulturális Alappá – a szómágia mögött pedig sokak szerint az a törekvés rejlik, hogy a kultúrafinanszírozás legfőbb szereplőjeként működő intézmény egy esetleges kormányváltást követően is megőrizhesse a jelenlegi kurzus által létrehozott struktúrát és működési gyakorlatot. Az már csak hab a tortán, hogy a szakkollégiumok tizenkét kurátora közül ez idáig hatot nevezett ki a miniszter, míg hatot a szakmai szervezetek, azonban a jelenlegi tervezet szerint a döntnökök másik felét is a tárca vezetője választhatja meg, s a szakma szereplői csupán javaslatot tehetnek kilétükre. Olybá tűnik tehát: ha a szükség úgy diktálja, a káosz szépen megfér a központosítási törekvésekkel, valamint az NKA végrehajtó szervvé alakításával. Az alapprogram eközben mindössze 120 milliót fordít az irodalmi folyóiratok támogatására, s a fennmaradó összeget a jövő évi keret terhére pótolja – mindeközben az intézmény vezetősége a kurátorok meghallgatása nélkül döntötte el, hogy a pályázók által kérvényezett támogatás nyolcvan százalékánál kevesebb összeget nem ítélhet meg a támogatásért folyamodó orgánumoknak a szakkollégium. Nemigen kell matematikai előképzettség ahhoz, hogy belássuk: ha a folyóirat-támogatási tortából hatalmi verdiktre csak vaskos szeleteket lehet kiporciózni, akkor bizony elkerülhetetlenül sokan maradnak éhesek. S hogy jövőre emiatt nagy múltú irodalmi lapok szűnhetnek meg pénz híján, az a jelek szerint kulturális életünk mindenhatói közül senkit nem érdekel.
Így állunk most. Ha a kulturális kormányzatot valóban csak a káoszteremtés érdekli, akkor kétségtelen: jó munkát végzett. S hogy a No future szlogen végül miként teljesedik be – Bozóki minisztersége, avagy a magyar kultúra előtt zárul be a jövőbe vezető út, az majd tavasszal, a szavazófülkékben dől el. Csak reménykedhetünk benne, hogy addigra nagybeteg kultúránk állapota nem válik visszafordíthatatlanná.