A világsajtó a meglóduló tőzsde, az internet és az örökítőanyag, a DNS bűvöletében élte meg a dübörgő kilencvenes éveket. Dolly bárány, a gyógyszeripar újdonságai és a humán genom program (HGP) szenzációs történetek, amelyeket többnyire őszinte csodálattal figyelt és figyel a publikum. Ám amikor a genetika mindennapi kenyerünk felé fordul, a közhangulat hirtelen megváltozik: az étel, akár a szex, mélyen személyes ügy.
Egyben – ellentétben emezzel – mélyen közösségi is. Nem csupán tápanyagot és energiát biztosít a személyes emberi test számára, hanem bonyolult szociális viszonyokat és kultúrát teremt. Mi több: a megszerzése, megtermelése és elfogyasztása civilizációt; hogy mit eszünk, miképpen étkezünk, ez sokat elárul rólunk, de annak a világnak a változásáról is, amelyben élnünk adatott.
Az a mezőgazdasági genetikai forradalom tehát, amely a XX. század második felében a laboratóriumokban kezdődött, és mezőgazdasági növényeink, mi több, mezőgazdaságunk átalakítását vetíti előre, nem maradhatott a tudósok és a befektetők magánügye: a génmódosított növények kérdése az utóbbi tizenöt év talán legszövevényesebb vitájává nőtte ki magát, amelyben tudományos és környezetvédelmi érvek, gazdasági és politikai érdekek, valamint világnézetek, személyes meggyőződések alakítják a „frontvonalakat”.
Riportsorozatunkban arra vállalkozunk, hogy bemutassuk e frontvonalak kialakulását, a nézetkülönbségek lehetséges okait, és végül azt, hogy miért létfontosságú e vita tétjeinek megértése Magyarországon.
Ehhez azonban pár ezer kilométerrel arrébb kell kezdenünk vizsgálódásunkat. Mert mint minden nagy civilizációs váltás, amelyet a mezőgazdaságban bekövetkezett fordulat idézett elő, ez a tudományos-gazdasági forradalom is egy adott földrajzi területhez köthető. Egy modern kori Mezopotámiához, amely nem évezredes kultúra, hanem a föld talán legfiatalabb sikeres termővidéke. Ez a vidék az amerikai Közép-Nyugat.
Ha valaki Saint Louisból az 55-ös autópályán Chicago felé veszi az irányt, készüljön fel rá, hogy félezer kilométeren át egy tenger kellős közepén vezet majd az útja. Ebben a tengerben nem víz hullámzik, hanem szója és kukorica.
Ez a termékeny amerikai Közép-Nyugat egyik leggazdagabb vidéke, azé a Közép-Nyugaté, amelyet – mióta csak a pionírok feltörték fekete földjét – Amerika éléskamrájának, sőt egykor a világ kenyereskosarának is hívtak. Az autópálya mentén a végtelenbe vesznek a táblák – méretük szinte fárasztja az európai utazó szemét. A táj egyhangúságát nagy ritkán kisebb erdős-bokros rész töri meg, afféle szigetként a szélben hullámzó zöld tengerben: itt farmok állnak, amelyek gazdái szélfogónak ültették a házak mellé a fás-cserjés növényzetet. Máshol mindenütt az ipari méretekben termelő mezőgazdaság diadalmaskodik a földeken: legláthatóbb jelei ennek az egyféle növényzet és az út mentén felbukkanó – nem túlzás állítani – traktorszalonok, amelyek a legújabb csúcstechnológiát képviselő mezőgazdasági gépeket kínálják az itt élő földműveseknek.
Ezek a traktorok egyben státusszimbólumok is: több százezer dolláros gépcsodák, amelyekre joggal lehet büszke tulajdonosuk. Pilótafülkéjük légkondicionált, nem egyben hifiberendezés és televízió is található. Szükség is van az erőgépekre, hiszen a nagy munkák idején éjjel-nappal a földeken járnak a masinák.
A nyereségesen működő farmokhoz tartozó földterület itt általában 500 hektár felett van, ezeket az óriási területeket azonban rendszerint csupán egyetlen család műveli. Aratáskor, szántáskor, vetéskor ez azt jelenti, hogy a farmerek és a segítő családtagok, néha idénymunkások, ha nem is a földeken, de gyakran a kényelmes gépekben éjszakáznak, amelyeket nem szívesen bíznak idegen bérmunkások kezére. Nem egészen tíz mérföldre az 55-ös autópályától található Tom Martin farmja. Ő a Logan megyei Mount Pulaskiban gazdálkodik, közel 700 hektáron termel szóját és kukoricát. Földjei mellett takaros ház áll, amelyet még 1918-ban épített a nagyapja. A házat azóta persze többször felújították és a kor követelményeinek megfelelően átalakították. Mellette, a kukoricaföld tövében Kaliforniát idéző úszómedencét épített Martin gazda, ami csak a magyar parasztportákhoz szokott szemnek érdekesség a traktorok mellett.
*
Az úszómedence megtévesztő is lehet. Habár Tom Martin a tehetős farmerek közé tartozik, két dologgal szemben ő is kiszolgáltatott: az időjárás, illetve a chicagói árutőzsde árfolyamai ellen nemigen védekezhet egyetlen földműves sem.
– Ha beütne a baj, az itt élő gazdák öt százalékának máris befellegzene – mondja, majd az 1983-as és 1988-as, hírhedten rossz éveket idézi, amikor az aszályos idő sokakat tönkretett a környéken. Egy gazda számára – mint bárhol a világon – itt is presztízst jelent, ha minél nagyobb földterületen gazdálkodik, de ezen a vidéken ez egyenesen gazdasági szükségszerűség is: a nagyobb földterület nyújtotta nagyobb profit – és mezőgazdasági támogatás – az egyedüli biztos védelem arra, hogy a farmer túlélje a következő esztendőt, amely szinte mindig egy kicsit alacsonyabb felvásárlási árakat hoz magával.
Nem egészen 150 évvel ezelőtt még itt is úgy hitték, hogy a kisebb családi gazdaságoké lesz a jövő. Az 1862 májusában Lincoln elnök által aláírt „Homestead” törvény 65 hektárnyi föld birtokbavételét tette lehetővé egy-egy olyan família számára, amely huzamosabb ideje élt a területen. Hektáronként három dollárt (egészen pontosan angol holdanként 1,25 dollárt) kellett fizetni a birtokba vett földért, és az addig fel nem tört amerikai területek ilyen módon való elfoglalása egészen 1910-ig eltartott.
Ez a 65 hektár sokáig valamelyes plafont is jelentett a főként Európából ide érkező földművesek számára, akik nem szívesen váltak meg területeiktől, tehát az egyes birtokok ezentúl tömegesen nem gyarapodhattak a máséból. Az igazi birtokkoncentráció valamikor a nagy gazdasági világválság idején kezdődött, amikor ezek a földek a világtörténelem egyik legnagyobb aszálya, a Dust Bowl és az általános krach miatt először cseréltek tömegesen gazdát. A birtokkoncentráció azóta is töretlen folyamat az amerikai mezőgazdaságban.
Ekkoriban látta meg a napvilágot Pat Dumoulin, akivel Tom Martin farmján találkoztam. Az idős asszony azok közé tartozik, akiknek nem a tévé, a rádió, netalán az internet (amelyet rendszeresen használ) jelentette a legnagyobb technikai váltást, hanem az elektromos áram bevezetése házába. Ma gyermekeivel és unokáival vezeti a Martin család „szomszédságában” lévő gazdaságát, amelyben 25 ezer disznót tartanak, és igyekeznek a takarmányt is maguk előállítani az állatok etetéséhez.
– Háromszor annyi földem van, mint huszonöt évvel ezelőtt, de ugyanannyi pénzt keresek, mint akkor – mondja kérdésemre Dumoulin, hozzátéve, hogy az egyre inkább leszorított felvásárlási árak miatt csak a földterületek folyamatos növelésével lehet életben maradni a versenyben.
– A farmerek jelentik az igazi biztosítékot az infláció ellen – jegyzi meg keserűen. – Ugyanannyi eladott termény után egyre kevesebb a profit.
A birtokkoncentráció folyamata olyannyira előrehaladott, hogy az amerikai statisztikai hivatal 1993-tól már nem tartja nyilván a „farmlakókat”, azaz a földművelésből élőket, annyira megfogyatkozott a számuk: az amerikai lakosságnak kevesebb mint két százalékát teszik ki. Ez az arány 1900-ban még 35 százalék volt.
Eközben a föld ára az egekbe szökött. Hol van már az 1,25 dolláros holdankénti ár? Ma hatvanöt hektár föld megvásárlásához és a gazdaság beindításához a termékeny Illinoisban millió dolláros bankkölcsönre lenne szükség. Ám csekély a valószínűsége, hogy valaki a nulláról vágjon bele egy ilyen vállalkozásba, arról nem is beszélve, hogy kétséges, vajon ekkora területen lehet-e mostanság errefelé versenyképesen termelni.
– Ha el akarnám adni a földemet, harminc vevő jelentkezne azonnal – mondja Tom Martin, érzékeltetve, mekkora földéhséget teremt az egyre nagyobb gazdaságok iránti igény.
Így nem csoda, hogy e folyamat következtében mind kevesebb farmer mind nagyobb földterületet művel. Eközben e gazdák – akik többnyire régi földműves-dinasztiákból származnak, hiszen az eladásra kínált földeket legtöbbször a sikeresebb gazdaságok vásárolják meg vagy bérelik az idős koruk vagy anyagi helyzetük miatt a gazdálkodást feladóktól – egyre inkább rá vannak utalva a nagyüzemi mezőgazdaság által megkövetelt technológiákra.
Mert nyilvánvaló, hogy az óriási földterületeket reménytelen lenne megművelni ugyanazokkal a módszerekkel, mint amilyenekkel nagyapáik, dédapáik tették. A technológiai váltást a Közép-Nyugat földjein persze nem csupán a méretek motiválták, hanem az élő munkaerő hiánya is. (Ez kevésbé igaz Kaliforniában a munkaerő-igényes gyümölcstermesztésre, ahol nagy tömegben érkeznek Mexikóból az illegálisan munkát vállaló, olcsó napszámosok.)
Néhány évtizede még vakációzó gyermekeket alkalmaztak, hogy a nyári szünidőben pár dollárért a szójatáblákat járják, és kihúzgálják a gyomot a földből.
– Manapság aligha találnánk itt olyan gyereket, aki ennyi pénzért elvégezné ezt a munkát – jegyezte meg David McGuire, az amerikai gabonaszövetség, a US Grains Council biotechnológiáért felelős igazgatója a farmlátogatás után, miközben a végeláthatatlan mérföldeket róttuk az 55-ös úton Chicago felé. Ifjúkorában maga is végzett ilyen munkát a nyári szünidőben.
– Nem volt az valami vidám meló napi másfél dolcsiért. A fiatalok többsége ma már valószínűleg inkább egy légkondicionált bevásárlóközpontban dolgozik nyaranta.
Ha egyáltalán itt marad. Mivel egyre kevesebb család kezében koncentrálódik a földtulajdon, a vidék éppenséggel nem hangos a gyermekzsivajtól: mind kevesebb iskolást szállítanak el reggelente a farmokról az iskolabuszok, és a táj lassan elnéptelenedik, átadva az ember helyét az egyre inkább gépesített, ezért egyre kevesebb munkaerőt használó, de eközben egyre több ember mindennapi kenyerét biztosító, ipari eszközökkel dolgozó nagyüzemi mezőgazdaságnak.
Az 1930-as évektől kezdve nemcsak a birtokátrendeződés kezdődött meg, hanem – képletesen és valódi értelemben is – innen és ekkor indult útjára az úgynevezett „zöld forradalom”, amely pár évtizeddel később gyökeresen megváltoztatta azt, ahogy ma a mezőgazdaságról gondolkozunk. Pat Dumoulinnál pár évvel korábban, 1914-ben született a szintén a Közép-Nyugathoz tartozó Iowában Norman Borlaug, a híres növénynemesítő, akit e forradalom egyik atyjának szokás nevezni, és akinek a gyermekkorában vált az amerikai Közép-Nyugat a világ „kenyereskosarává”. A később Nobel-békedíjjal kitüntetett Borlaug fiatal fejjel megérte ennek az álomnak a szertefoszlását is a nagy aszály alatt. Ám 1950-től a terület az új mezőgazdasági technológiának köszönhetően ismét valóságos csoda színhelye lett: ettől kezdve 1980-ig az amerikai farmerek minden évben három százalékkal növelték a földjeikről betakarított termény mennyiségét, ami egyedülálló termésnövekedésnek számít a történelemben. Borlaug a Rockefeller Alapítvánnyal és Henry Kissinger elnökkel karöltve sokat tett azért, hogy a hatvanas évektől kezdve a műtrágya és a növényvédő szerek, valamint a munkafolyamatok gépesítésére épülő, iparszerű mezőgazdaság a fejlődő országokban is elterjedhetett, és az amerikai csoda a harmadik világ egyes államaiban is megismétlődött – enyhítendő, vélték, a túlnépesedés okozta ellátási zavarokat.
A zöld forradalom közben és a földtulajdon koncentrációja mellett vagy éppen ennek eredendő okaként Amerikában és a világ fejlett országaiban lezajlott egy másik koncentráció is: a vetőmagokat és a kemikáliákat előállító cégek, valamint az élelmiszer-feldolgozó ipar koncentrációja.
Bill Heffer, a Missouri Egyetem vidékszociológiával foglalkozó professzora a homokórához hasonlítja az így kialakult piaci szerkezetet: az Egyesült Államokban kétmillió gazda lát el élelemmel 275 millió embert, köztük pedig csupán néhány óriáscég áll, amelyek a vetőmagtól a szupermarketek polcáig minden egyes tranzakció hasznából részesednek. És ahogy ezek a cégek rá vannak utalva az olcsón és tömegesen előállított nyersanyagra, a gazdák éppúgy rá vannak utalva a tömeges méretekben áruikat felvásárló óriásvállalatokra, amelyek imigyen nagyban meghatározzák azt is, hogy miképpen és milyen technológiával dolgozzanak a földművesek a földeken.
Ez történt a génmódosított növények technológiájának esetében is, amelyet tulajdonképpen ezek az óriásvállalatok terjesztettek el Amerika-szerte és az egész világon.
Talán nem véletlen, hogy az 1901-ben alapított Monsanto, a mezőgazdasági géntechnológia egyik úttörője, amely ma már Magyarországon is jelentős erőt képvisel, a nagyüzemi mezőgazdaság szülőföldjén, alig százötven kilométerre Tom Martin farmjától vált óriás céggé – igaz, kezdetben a vegyipari vállalatnak nem sok köze volt az agráriumhoz.
A Monsanto csak jóval később, 1945-ben kezdett behatóbban foglalkozni az agráriummal is, amikor permetezőszerek gyártásába kezdett. A következő 25 évben a cég a zöld forradalom, azaz a nagyüzemi mezőgazdasági termelés egyik meghatározó szállítója lett, kemikáliái Amerika-szerte ismertté váltak a gazdák körében. A géntechnológia iránt pedig a Monsanto csak sokkal később, a hetvenes évek végén kezdett el érdeklődni, és egészen a kilencvenes évek elejéig ilyen termék nem jelent meg a vállalat kínálatában.
Ray Duke régi motoros a cégnél, 45 éve dolgozik a Monsantónál. Küllemre, beszédre is olyan, mintha egy letűnőben lévő, gépolajszagú világ egyik utolsó mohikánja lenne a vállalatnál, afféle békebeli szaki, aki ma már kicsit esetlenül mozog a mikroprocesszorok és génlaboratóriumok birodalmában.
Nemcsak ismeri, hanem átélte a cég történelmét – nem véletlen, hogy ő vezeti körbe az érdeklődőket a vállalat Saint Louis melletti, 42 ezer négyzetméter területű központi kutatóbázisán.
Fő érve az, hogy bár a Monsanto egykor élen járt a permetezőszerek gyártásában, és hogy a technológiai váltás a mezőgazdaságban ezek nélkül a szerek nélkül aligha lett volna elképzelhető, a cég új, génmódosított növényei sokkal környezetbarátabb megoldást ígérnek, hiszen maguk pusztítják el a kártevőket, ezért a vegyszerek felhasználása drasztikusan csökken a földeken.
– A föld olyan, mint egy nagy olajszűrő, de ki cseréli ki, ha megtelik? – teszi fel a költőinek szánt kérdést a látogatóknak Ray, aki még akkor került a céghez, amikor a Monsanto azokat a termékeket gyártotta, amelyek nem kevés helyen nagyon is elszennyezték ezt a bizonyos „olajszűrőt”.
A Saint Louis-i bázis a Monsanto világbirodalmának egyik agyközpontja, legalábbis abban az értelemben, hogy elsősorban itt folyik a cég újabb és újabb génmódosított növényfajtáinak kikísérletezése. Fénycsövekkel megvilágított, patikatisztaságú laboratóriumok, széles, fehér padlójú folyosók, katonai komplexumokat idéző szállítóalagút és csúcstechnológia jellemzik az épületegyüttest, ahol több mint félezer kutató vizsgálja a növényi örökítőanyag rejtelmeit.
Nem tesznek mást – állítják a technológia szószólói –, csak azt, amit a növényeket saját céljaira nemesítő ember évezredek óta, csak kicsit céltudatosabban végzik a munkájukat elődeiknél.
Igaz, az évezredes eljárás során nem volt jellemző, hogy a növényekbe más fajok, állatok vagy az ember génjeit ültessék. A beültetendő géneket gondos kutatómunkával választják ki: arra próbálnak rájönni, hogy egyes növényekben vagy állatokban megfigyelt kedvező tulajdonságokért (például szárazságtűrés, bizonyos betegségekkel szembeni ellenállás) vajon miféle gén a felelős. Ha sikerül megtalálni, megpróbálják ezt a gént átültetni a fejleszteni kívánt növénybe, hogy a kedvező tulajdonságok ebben is megjelenjenek.
A génmódosított, úgynevezett bt-kukorica esetében például a növény maga állítja elő azt a méreganyagot, amelyik elpusztítja legfőbb ellenségeit, a kukoricabogarat és a kukoricamolyt. Más esetben olyan gyomirtó szert lehet alkalmazni, amely mindent elpusztít maga körül, csak a termesztett növényt nem. A génmódosított szója és kukorica a speciális gyomirtónak ellenáll, nem úgy, mint a gyomnövények vagy a hagyományos technológiával nemesített növények, amelyek nem bírnák a speciális permetezőszert. (Az ellenállóbb génmódosított növényt pedig ugyanaz a cég „gyártja”, mint a gyomirtót, tehát dupla a haszon.)
Ha a farmereket kérdezik, azt mondják, költségeiket nemigen csökkenti az eljárás: a génmódosított vetőmag drágább hagyományos társainál, ám a gyártó cégek szerint a bt-növények mellé nem kell annyi rovarölő szert vagy gyomirtót vásárolni, ezenfelül az ellenállóbb növények olykor nagyobb termésátlagot is ígérnek. Nem azért, mert jobbak és bővebben teremnek, mint hagyományos társaik, hanem mert az ellenállóbb növényből kevesebb pusztul el a földeken.
A bt-növény és a gyomirtónak ellenálló növény tehát elsősorban fáradság és üzemanyag megspórolását ígérte a gazdáknak, hiszen úgy számolhattak, a gépek kevesebbet járnak majd a földeken. Érthető, hogy a Monsantónak és a hasonló profilú cégeknek nem volt olyan nehéz meggyőzni a több száz vagy ezer hektáron termelőket: a tudomány új csodája az ő érdeküket, kényelmüket és legfőképpen pénztárcájukat szolgálja.
„A jövő aratása” – hirdeti egy tábla a Monsanto laboratóriumainál. Ray Duke sem tudta megmondani, mikor rakták ki a feliratot, de az bizonyos, hogy a génmódosított technológia az Egyesült Államok mezőgazdaságában ma már egyáltalán nem a holnap ígérete. Az amerikai mezőgazdasági minisztérium szerint 2003-ban az Egyesült Államokban a kukorica vetésterületének negyven százalékán már génmódosított fajtákat vetettek. Ez a szám az idén az előzetes becslések szerint elérte az ötven százalékot. Ennek előnyeit nehéz lenne összegszerűsíteni, hiszen egy olyan gazdasági tevékenységnél, ahol a nap és az eső éppúgy meghatározza a gazdák hasznát, mint a termesztett fajták megválasztása és a chicagói árutőzsde árfolyamai, nem könnyű számokba foglalni az új technológia által elérhető nyereséget. Vannak hiteles felmérések, amelyek csökkenő permetezőszer-felhasználásról, jobb termésről számolnak be, és vannak éppily hitelesek, amelyek ennek ellenkezőjét bizonyítják.
Egyvalami viszont tény: az amerikai gazdák többsége a génmódosított növények jelenléte miatt ma már csak nagyon nagy áldozatok árán tudná garantálni, hogy kukoricája vagy szójája ne tartalmazzon genetikailag módosított szervezetet, azaz GMO-t.
Ennek oka az, hogy még az amerikaihoz fogható fejlettségű mezőgazdaságban sem lehet megoldani a földekről betakarított termények egymástól való teljes elkülönítését a kombájnokban, a magtárakban és a földeken, ahol ráadásul az egymás mellett lévő kukoricatáblák bizonyos távolságon belül át is porozhatják egymást, tehát elég, ha a szomszéd gazda vet ilyen növényt, és a GMO-mentesnek nyilvánított terméssel máris gondok támadhatnak az ellenőrzés során.
Mindez nem okoz gondot, ha elfogadjuk, hogy a génmódosított kukorica és szója éppen olyan növény, mint hagyományos társaik, ahogyan ezt a szabályozás Amerikában tükrözi, ahol az élelmiszerek címkéjén nem kell feltüntetni, ha génmódosított alapanyagot tartalmaznak.
Probléma akkor adódik, amikor olyan országba kellene ezeket az árukat exportálni, ahol erről döntően másképp vélekednek.
Japánban például, ha a szállítmány öt százaléknál nagyobb mennyiségben tartalmaz génmódosított fajtát, az ilyen áruból készült élelmiszeren már fel kell tüntetni, hogy génmódosított alapanyagot tartalmaz. Az Európai Unióban ez a küszöbérték 0,9 százalék. A tagországokban pedig a fogyasztók jó része erős fenntartásokkal viseltetik az új technológia iránt: a száj- és körömfájás, a marhavész, a madárinfluenza korában nehéz meggyőzni őket arról, hogy ne fogja el őket némi bizonytalanság, ha a boltban génmódosított alapanyagot jelző címkével ellátott termék, illetve ilyen címke nélküli közül kell választaniuk. Ezért az európai és a japán élelmiszer-feldolgozók igyekeznek elkerülni, hogy termékeiken ilyen figyelmeztetés szerepeljen. Következésképpen ezen országok importőrei, akik a helyi feldolgozók számára az alapanyagot beszerzik, a küszöbérték alatti szállítmányokat részesítik előnyben. Ez azonban azt jelenti, hogy az amerikai gazdák, akik már nem képesek nagy mennyiségben ilyen árut szállítani, néhány esztendő leforgása alatt érezhető versenyhátrányba kerültek ezeken a piacokon.
Hogy mégse hulljanak le az amerikai földművesek előtt a sorompók, és hogy azoknak az amerikai vásárlóknak az igényeit is kielégíthessék, akiknek fenntartásaik vannak az új technológiával szemben, a minőségi kukoricára és szójára szakosodott cégek tanítják most a gazdákat arra, miképpen érhetik el, hogy terményeik legalább megközelítőleg GMO-mentesek maradjanak. Erre vonatkozó szabályozás ugyanis nincs az Egyesült Államokban, és így – európai szemmel nézve némileg szokatlanul – e magáncégek alakítják ki az erre vonatkozó előírásokat saját tapasztalataik alapján.
Dan Heffelmire egy ilyen cég, a H&B Specialties Inc. elnöke, vele szintén Tom Martin farmján találkoztam. Kis vállalkozását 50 mérföldre innen, Pleasant Plainsből igazgatja. Az övéhez hasonló cégek korábban főként azokkal a növényfajtákkal foglalkoztak, amelyek iránt speciális kereslet volt, de a nagy feldolgozók már nem figyelhettek rájuk (például egyes hagyományos, de már ódivatúnak számító, munkaigényesebb fajták). Az utóbbi években az áru GMO-mentességére vállalt garancia új távlatokat nyitott e vállalkozások előtt. Ám az elvárás, hogy a „minőségi” áru GMO-mentes legyen, megnövelte a felelősségüket is. Heffelmire elmondása szerint ehhez a garanciához ma már a magtáraknál, ahová az árut beszállítják, minden egyes szállítmányt ellenőrizniük kell.
– A biotechnológia egyszer s mindenkorra megváltoztatta az életünket – utal Heffelmire a sok vesződségre, amely régebben nem keserítette az exportőrök életét: ilyen az ellenőrzés, a bonyolultabb dokumentáció és az is, hogy nem minden gazda fogadja megértéssel a cég által megkövetelt szabályok betartását.
– A probléma inkább a hozzáállással van: ahhoz nem kell túl sok ész, hogy valaki kitakarítsa a kombájnját – mondja Heffelmire.
Túl sok ész nem, de ekkora gazdaságokban és ennyi gépnél ez nem is olyan kevés munka, ráadásul az aratás kellős közepén. Márpedig a gazdáknak a vetőmagkonszernek az új vetőmagok használata esetén kevesebb fáradságot ígértek…
John R. Trewarthával, aki a hasonló profilú Specialty Grains elnökhelyettese, hatvan mérföldre innen, Gibson Cityben beszéltem. Elmondta, hogy Japánba még tudnak szállítani a GMO-mentesség garanciájával, ám Európába már nem exportálnak GMO-mentesnek mondott kukoricát a 0,9 százalékos küszöbérték miatt. Európa ráadásul ragaszkodik ahhoz, hogy saját maga tesztelje a beérkező árut.
– Ez már túl kockázatos lenne – mondta Trewartha, és feltette a kérdést –: ki fizeti ki a veszteséget, ha a hajókat az európai kikötőkből visszafordítják, amennyiben mégis átlépte a szállítmány a küszöbértéket?
Az Aventis nevű óriáscég Starlink névre keresztelt, génmódosított kukoricafajtájának nagy nyilvánosságot kapott esete jól mutatja, hogy miféle kockázatokra gondol a Specialty Grains elnökhelyettese.
– A Starlink még ma is sok nyugtalanságot kelt Illinoisban – mondta Trewartha.
A Starlink olyan génmódosított kukorica volt, amelyet – mivel a növény egy embereknél esetleg allergiát okozó fehérjét is termel – csak állati takarmányként engedélyezett termesztésre az illetékes amerikai hatóság. Csakhamar kiderült azonban: a kukorica valahogyan mégiscsak bekerült egyes élelmiszerek alapanyagai közé, és készételekben is kimutatták a jelenlétét Amerikában. Olyan megbetegedéseket is regisztráltak, amelyeket a Starlinkkel hoztak összefüggésbe. Mindez óriási károkat okozott a kukoricatermelőknek, azoknak is, akik nem is vetettek Starlinket földjeiken, és a bizalmatlan vevők inkább más piacokról szerezték be a kukoricát. Ez a bizalomvesztés pedig a mai napig érezteti hatását Iowában, Illinoisban és Missouriban – leginkább a termelők pénztárcáján.
Az 1998-as Starlink-eset sokak számára azt bizonyította, hogy túl laza az amerikai szabályozás. Az iparág képviselői szerint viszont a hatóságok hibáztak. 2001-ben megszületett az új irányelv: „ami jó Rózsa tehénnek, jó az embernek is!” felkiáltással megszüntették az emberi és az állati fogyasztásra alkalmas kategóriákat. Ha a termék alkalmas állati fogyasztásra, alkalmas kell hogy legyen emberire is, és fordítva: ha az ember számára nem alkalmas, akkor az állatok se fogyasszák. Az amerikai szabályozás alapelvét azonban ez az apró változtatás nem érintette. Ez az alapelv pedig, képletesen szólva, így fest: ha úgy néz ki, mint a kukorica, olyan az íze, mint a kukoricáé, és a vállalat azt ígéri, hogy mindenben hasonló a régi kukoricához – az új termék kukorica.
Ahhoz azonban, hogy a multinacionális cégek és az amerikai farmerek el tudják adni termékeiket, az is kell, hogy ezt az alapelvet a világ többi országában is elfogadják. A génmódosított kukorica ezen a ponton válik megfoghatóan világpolitikát alakító tényezővé és egyben egy majd évtizede dúló interkontinentális vita tárgyává az Egyesült Államok és az Európai Unió között.
Folytatjuk
origo.hu
Erre nagyon ráfázhat Magyar Péter, újabb ügyekben jelentették fel
