Ostrom alatt az Európa-erőd

Furcsa érzés tölti el az embert a párizsi Place Pigalle környékén sétálva, hiszen a Szajna-parti város hírhedt negyedének utcaképe olykor inkább egy észak-afrikai, mintsem egy európai város benyomását kelti. Nemcsak azért, mert a szembejövők többsége színes bőrű, hanem azért is, mert a többi belvárosi negyeddel ellentétben errefelé gyakran hiányzik a járdáról a rendes burkolat, szemétből azonban annál több akad. A Hotel Opera a környék egyik népszerű egycsillagos szállodája volt, melyet alacsony árai miatt néhány afrikai család állandó lakhelyéül is használt. Szenegáliak, elefántcsontpartiak, tunéziaiak éltek itt főként, mígnem idén, egy áprilisi hajnalon tűz ütött ki az épületben, amely pillanatok alatt porig égett. Több mint húsz ember halt meg, olyan szerencsétlen bevándorlók, akik egykor azt gondolták, Nyugat-Európában még a legnyomorúságosabb körülmények között is jobb lesz nekik, mint otthon.
Ennél sokkal kevésbé megrázó, de mégiscsak megdöbbentő látványt nyújtott egy, az említett térhez közeli metróállomáson az a színes bőrű asszony, aki ásványvizes palackkal a kezében épp a vágány fölé hajolva mosta fogát, míg a szerelvény meg nem érkezett. A még budapesti szemmel is megdöbbentő jelenetet elmesélve egy tősgyökeres párizsi politológus csak arra hívta fel a figyelmet, hogy a tizennyolcadik századi francia filozófia szerint minden ember egyenlő. „Na, de ennyire?” – tette fel azonban rögvest a kérdést.
Kétségtelen, Párizs – legalábbis északkeleti része – ezekben a napokban nem azt az arcát mutatja, melyet a romantikus filmekből megismertünk. A francia fővárosban immár egy hete zajlanak a zavargások, melyek múlt csütörtökön azután robbantak ki, hogy ez egyik elővárosban, Clicy-sous-Bois-ban a rendőrség állítólag üldözőbe vett három, betöréssel vádolt afrikai származású fiatalt. A menekülők egy trafóházban kerestek menedéket, ahol azonban kettejüket halálos áramütés ért. Egyikük tizennégy, másikuk tizenhat éves volt. Randalírozó társaik azóta száznál több autót és teherkocsit gyújtottak fel, boltokat tettek tönkre, összecsaptak a rendőrökkel, tűzoltókkal, valósággal rettegésben tartva a környék békés lakóit. Aztán nem sokkal később ismeretlenek könnygázgránátot hajítottak egy mecsetbe, ezzel is megmutatva, miként zajlik a különböző civilizációk modern kori találkozása.
A zavargások persze hamarosan valószínűleg elcsendesülnek, a történtek után azonban nehezebb lesz a szőnyeg alá söpörni azt a tényt, hogy a Nyugat bástyái összeomlóban vannak. Samuel P. Huntington már több mint tíz esztendeje papírra vetette, hogy a jövőben nem a szabadság, egyenlőség és szolidaritás hármasa lesz az alapérték, hanem a különböző kultúrák, civilizációk egymással jobbára összeegyeztethetetlen értékeinek állandó, esetleg ideig-óráig mederbe terelhető, de mindig kiújulással és összecsapással fenyegető konfliktusai. Az amerikai gondolkodó szavai mára beértek.
Ha hihetünk a becsléseknek, Franciaországban hétmillió, Németországban négy-hat millió bevándorló él, hasonlóan Nagy-Britanniához. Keletről érkezett bevándorlók további milliói élnek szerte az öreg kontinensen, s már csak ezért is elképesztő, hogy az úgynevezett politikai korrektség keretein belül a mai napig képtelenség nyíltan beszélni a problémáról. A Párizsban randalírozó fiatal gengsztereket „csőcseléknek” nevező Nicolas Sarkozy francia belügyminisztert például valóságos össztűz alá vették különféle baloldali csoportok és politikusok, azok, akik ahelyett, hogy szembesülnének a nyomorral, és igazi megoldásokat keresnének a kiszolgáltatott emberek megsegítésére, naphosszat csak azzal vannak elfoglalva, hogy a média közreműködésével saját, állítólagos humanizmusukat fényezzék. Pedig az érintettek biztos, hogy nem kérték őket erre, már csak azért sem, mert a tények folyamatos elkendőzése csak a valódi szélsőségek feléledésének kedvez, ami viszont aligha lehet cél.
Korántsem Párizsban húzódik azonban az egyetlen frontvonal, elég csak az igen komoly feszültségforrásnak számító spanyol–marokkói határvidékre gondolni. A két ország már évekkel ezelőtt megállapodott abban, hogy visszatoloncolhatják a spanyol földre illegálisan belépő menekülteket, csakhogy Madrid és Brüsszel azt szeretné, ha a törvény más országok állampolgáraira is kiterjedne, azokra, akik csak azért utaztak át Marokkón, hogy Európa határát elérhessék. A szigor oka, hogy az utóbbi hetekben valóságos ostromsorozat indult az észak-afrikai országba beékelődött két spanyol város, Ceuta és Melilla „bevételére”, ahol azonban a menekülőket nem egy boldogabb, biztonságosabb élet, hanem gumibotok és rabszállító autók várták.
Beszélni tehát még mindig csak óvatosan szabad a kérdésről, jól látszik azonban, hogy az Európai Unió vezetői legszívesebben már kitennék a megtelt táblát a kontinensre, s a közvélemény jelentős része is a kapuk bezárása mellett teszi le a voksát.
Meglepő gondolatsorral állt elő minap az olasz igazságügy-miniszter Roberto Castelli is, aki a népvándorlás kori barbárokhoz hasonlította a bevándorlókat. A távirati iroda által is ismertetett nyilatkozatában a politikus úgy vélekedett, hogy a mai európai helyzet nagyon hasonlít a III–V. századra, amikor a barbár törzsek nyomása alatt összeomlott a Római Birodalom. A huntingtoni gondolatsort továbbvíve Castelli úgy véli, hogy a mai nyugati civilizációt ugyanez a veszély fenyegeti. A hasonlat hátterében komoly belpolitikai megfontolás is meghúzódik, hiszen a miniszter egyben az ellenzéki baloldalt vádolta meg, hogy a globalizáció támogatásával kiszolgáltatja hazáját a „barbároknak” és megadja a nyugati civilizációnak a kegyelemdöfést. A bevándorlás kérdése pedig már most az egyik legfontosabb kampánytéma a szembenálló felek között. Ha azonban elgondolkodunk azon, milyen sorsra jutottak Párizs, London, Birmingham vagy éppen New York egykor szebb napokat látott bevándorlónegyedei, akkor budapestiként sem számíthatunk sok jóra. A kérdést persze nagy hiba lenne túlságosan leegyszerűsíteni, hiszen nem lehet – stílszerűen fogalmazva – feketén-fehéren, vagyis pusztán filozófiai vagy kizárólag gazdasági alapon megközelíteni a problémakört.
Az öregedő kontinens igényt tart a munkaerőre, s „betonfalat” már csak a turizmus, a kereskedelem vagy éppen a külföldön való tanulás joga miatt sem húzhat maga köré. Arról már nem is beszélve, hogy minél nagyobb a szigor, valószínűleg annál nagyobb erőre kap az embercsempészet is, ami pedig csak oda vezetne, hogy a mostaninál is több, lélekvesztőkön utazó afrikai esne a tenger áldozatául.
Európa jövőjének megtervezése igen nehéz feladat, hiszen a bevándorlás szabályozásának túlságosan kemény megszigorítása után a kontinens többé nem nevezhetné magát nyitottnak és befogadónak, ráadásul kereskedelmi károkat is szenvedne. Ha viszont nem változtat eddigi politikáján, akkor pont azok az évszázados értékei kerülnek veszélybe, amelyek a kontinenst olyanná tették, amilyennek lakói többsége szereti.
Marad egy harmadik megoldás, az, hogy a törvények pontosítása után még egyértelműbben tisztázni kell, ki jöhet Európába, mennyi ideig maradhat itt, s melyek azok a törvények, amelyek be nem tartása a kitoloncolás lehetőségével fenyeget. Ehhez jön még az integráció hatékonyságának növelése, ami azonban aligha érintheti az afrikaiak és ázsiaiak tömegeit akkor, amikor a Nyugat különféle szabályozások révén az új EU-tagországok állampolgárait sem szívesen engedi a tűz közelébe.