A cigányok, a romák az országnak azokban a térségeiben élnek koncentráltan, ahol a legrosszabbak az életlehetőségek, a legnagyobb a munkanélküliség. E térségekben persze nemcsak őket sújtja a szegénység, a munkanélküliség, de a szegények között is ők a legszegényebbek. A nagy szegénységben egymáshoz húzódnak a régi vagy az újonnan kialakuló, elkülönült lakóhelyeken, falvakban, városrészekben. E nyomasztó képet erősíti a közbeszédben és a szakmai diskurzusokban is megfogalmazódó prognózis a cigányság lélekszámának radikális gyarapodásáról. Míg a népesség egészét a fiatal korosztályok alacsony, az idősebbek magas száma jellemzi, addig a cigányságét éppen ennek fordítottja. Gyermekszegény országunkban akár örülhetnénk ennek, ám még az elfogulatlan szemlélőben is felmerül a kérdés, vajon a születendő cigány gyermekekben nem szüleik szegénysége, iskolázatlansága öröklődik-e tovább, növelve társadalmunk közös gondjait.
Az oktatási rendszer funkciója az, hogy valamilyen képzettséghez juttassa a résztvevőket. Van azonban egy másik, nem kevésbé fontos és a sikeres képzést megalapozó feladata is, amelyet nevelésnek vagy szocializációnak neveznek. Ennek során elsajátítjuk azokat az ismereteket, amelyek a társadalomban való eligazodáshoz, önmagunk érvényesítéséhez szükségesek. Nyilvánvaló, hogy minél közelebb áll egymáshoz a szülői ház és az iskolarendszer kultúrája, annál könnyebb a beilleszkedés. E társadalmi kompetenciák nélkül aligha boldogul az ember, ezek hiányában csak a „társadalmon kívül” találja meg a megélhetését. Vajon felismerte-e a cigányság az iskolázás fontosságát? Igen: az utóbbi harminc évben fontos változások történtek. Az írástudatlanság a legidősebbekre szorult vissza, a fiatal korcsoportokban az általános iskola elvégzése lassan teljes körűvé válik, egyre többen lépnek tovább középiskolába, a felsőoktatásba. Persze ezek az arányok – különösen az általános iskola utáni tanulás – messze elmaradnak a teljes népesség hasonló arányaitól, ám semmiképpen sem lebecsülhető eredmények olyan közösségben, amelynek tömegei még egy, másfél nemzedékkel ezelőtt is ellenségesen viszonyultak az iskolához.
A magyar cigányok, a romungrók ősei évszázadok óta magyar környezetben élnek, eredeti nyelvüket (a kárpáti cigányt) ma már csak néhány nyelvszigeten ismerik. Gyakran „zenésznek” nevezik magukat akkor is, ha a családban nincsen zenetudó. Ők adták a magyar kultúrának azt a zenei világot, amelyből Liszt, Brahms is merített, s nagy zenészeket is Bihari Jánostól Rácz Aladárig. Már a XIX. században is voltak közöttük magasan iskolázott emberek, a magyar középosztály szintjén és stílusában élő családok. Ha tehetik, iskoláztatják gyermekeiket. Mindez bizonyos elittudatot ad a közösség tagjainak. Az oláhcigányok (a Dunántúlon kolompár az elnevezésük) a Román Királyság megalapítása után, a XIX. század második felétől jelentek meg Magyarországon. Magukat romáknak nevezik. Nyelvük a romani, amelynek számos tájszólása él Magyarországon és Európa legtöbb országában. Itthon a lovári a legkiműveltebb dialektus, az állami nyelvvizsga alapnyelve. A romani nyelvet fogadta el az európai cigányság is hivatalos nyelvként, a nép ajánlott neve a politikai diskurzusban: roma. A magyarországi cigányság leghagyományőrzőbb csoportja, a beások zöme a Dunántúlon, annak is déli-délnyugati területein él a XX. század eleje óta. Nyelvük az archaikus román nyelv magyar nyelvi környezetben továbbfejlődött, önállósult változata, az állami nyelvvizsgával is elismert cigány nyelv. Magukat beásnak vagy cigánynak nevezik. Történelmileg igen rövid idő alatt jutottak el az erdei kunyhóktól, a famunkáktól az értelmiségivé válásig. Zenéjüket, táncukat, meséiket igyekeznek összegyűjteni, és autentikus folklórként megjeleníteni. Kisebb létszámban élnek még az országban szintó (vend vagy német) cigányok, Magyarországon zömmel mutatványosok, akik a romaninak német nyelvi közegben kialakult variánsát beszélik.
Függetlenül attól, hogy a család beszéli-e a nyelvet, a közösség számon tartja a csoporthoz tartozást, a „mi” éppen olyan biztos tudás, mint a „másik”. Szégyenlősen „korcsnak” mondják magukat a különböző cigány csoportból származók, mert a csoportközi családi kapcsolatok nem rendjén valók. Elfogadóbbak a nem cigány csoportba tartozókkal szemben – egy tanult cigány lánynak gyakorta nincs is más lehetősége. Az az óvoda, iskola, amely nem ismeri ezeket a különbségeket, s általában akar „cigányokat” nevelni, heterogén cigány csoport esetében kudarcra van ítélve.
A cigány közösségre vonatkozó kevés pozitív tartalmú sztereotípia egyike a gyermekszeretet. A gyermekvállalás fontosabb szerepet játszik családjaik életében az önmegvalósításnál, a saját karriernél. Ez elsősorban a nőkre érvényes, akik a hagyományosabb közösségekben egyéni életpályájukat befejezettnek érzik a gyermekeikkel. A kisgyermek a család és a közösség kincse. A család, a közösség körében nevelkedik, annak csaknem egyenrangú tagja, részt vesz a felnőttek minden tevékenységében. Eleinte csak jogai vannak, később egyre több a kötelessége is. A hat-hét éves kislány már főz, kitakarít, bevásárol. Tiszteli a felnőtteket, és azok is tisztelik őt. A gyerekek a saját tapasztalatokat és felelősséget meghatározott keretek között, felnőtt ellenőrzésével, de önállóan sajátítják el.
A hagyományos családszerkezetben jelentős változások mentek végbe, modernizálódott a gyermek szerepe is, mivel a családok megtanultak lemondani kisgyermekeik állandó jelenlétéről, megtanulták, hogy az óvoda, sőt az általános iskola kezdő szakasza nem jelent veszélyt a biztonságukra. Ám amikor a gyerek serdülőkorba lép, már nem számít gyermeknek közösségében. A külső szemlélő számára alig érthető, hogy a nemritkán piszkos, elhanyagoltnak látszó kisgyermek egyik pillanatról a másikra válik ápolt, igényesen öltözködő fiatal lánnyá, fiúvá. A családban, a közösségben már felnőttnek számít, felnőtti jogokkal és kötelességekkel, s párválasztásra készül. Csakhogy az iskola változatlanul gyermekként kezeli, s a szidás, a fegyelmezés, a rossz jegyek a méltóságát, büszkeségét sértik.
Tabuk, fétisek övezik a lány családi nevelését, már serdülőkora elérése előtt fokozottan vigyáznak rá, a szüzességére, a jó hírére. A házi tűzhely, a kultúra a közösség őrzője, fennmaradásának biztosítéka – ez a háttere a társadalom számára érthetetlenül makacs jelenségnek, a korai családalapításnak. Az érettségizett vagy egyetemre járó lány elvész a közösség számára, hiszen kortársainak már több gyermekük van. Ugyanakkor a lányok családi szocializációja közelebb áll az iskola által közvetített társadalmi modellhez, mint a fiúké: kötelességtudatra, szorgalmas munkára, kapcsolatteremtésre, alkalmazkodásra nevelik őket, s e magatartások jól hasznosíthatók a sikeres iskolai pályafutásban is. Az ellentmondás egyes cigány csoportokban feloldódni látszik, egyre több a lány a felsőfokon tovább tanulók között.
A felsőoktatásban tanuló cigány, roma diákok között több az évfolyamtársaiknál lényegesen idősebb, mivel kevesen jutnak „királyi úton” a felsőoktatásba (az általános iskola után rögtön elkezdett gimnázium, majd a felvételi). Egyesek előbb szakiskolát végeznek, a felnőttoktatásban érettségiznek, utána tanulnak tovább. Mások az érettségit is a felnőttoktatásban szerzik meg, s évek múlva kezdik el felsőfokú tanulmányaikat. Az egyes iskolai szakaszok között gyakran évek telnek el. Különösen jellemző ez a meg-megszakított iskolai pályafutás a nőkre. Gyermekeik már felnőttek, esetleg unokájuk is van, amikor megengedhetik maguknak a tanulás luxusát. Ám oktatási rendszerünk nem erre a modellre van szabva. A sokéves kihagyások miatt gyengülnek a tanulási kompetenciák, halványulnak az ismeretek. A tanár-diák kapcsolatot nehezíti a korkülönbség, ellentmondásos a diákszerep, alig sejthető a megszerzett diploma hasznosíthatósága.
Mégis: az értelmiségivé válás elérhető közelségbe került a cigányság ambiciózus, tehetséges tagjai számára. Ám oktatáspolitikánk nem (sem) készült fel a cigány, a roma népesség iskolázási igényeinek sajátosságaira. Például 30, esetleg 35 év a korhatár a pályakezdő diplomások, doktorhallgatók számára nyújtott kedvezmények esetében, de ezzel éppen azokat nem érik el, akik közül sokan most kezdenék ledolgozni népük évszázados művelődési hátrányait, 30–35 évesen tanulmányaiknak legfeljebb a kezdetén tartanak.
Az „együtt vagy külön?” kérdésnek leginkább az oktatáspolitika formálásában van gyakorlati jelentősége. Integráltan vagy szegregáltan folyjék az oktatás, melyik a nagyobb sikerrel kecsegtető megoldás a cigány, roma közösség számára? Nyíltan szegregatív – tehát a cigányokat vállaltan rosszabb körülmények között elkülönítő – oktatáspolitikával nem találkozhattunk sem a rendszerváltás előtt, sem azután. A kérdés inkább úgy tehető fel, hogy az etnikailag heterogén vagy homogén csoportokban adaptálódnak-e jobban a gyerekek – a szegregáció csak esetleges következmény.
Az elkülönítő megoldások először az 1960-as, 1970-es években jelentek meg, amikor a cigányságot egészében hátrányos helyzetű társadalmi csoportként kezelték. Úgy vélték, a hátrányok ledolgozhatók néhány tanév intenzív munkájával, ezután a cigány gyerekek vegyes osztályokban folytathatják tanulmányaikat. Ám a speciális fejlesztés az átlagosnál sokkal rosszabb iskolai feltételeket jelentett, és ezek a gyerekek lemaradtak kortársaiktól. A hátrányos helyzetűek elkülönített támogatása durva szegregációt eredményezett.
Rendszerváltásunk idejére már elismerést kapott a cigányság önálló kulturális arculata és az az igény, hogy más nemzetiségeinkhez hasonló oktatási jogok illessék meg őket is. Azonban még az 1993-as kisebbségi törvény is felzárkóztatást emlegetett. Ám a szakmai és a politikai diskurzusokban a kérdés egyre inkább úgy fogalmazódott meg: lehet-e egy népcsoportot hátrányos helyzetűként definiálni, oktatáspolitikai feladatként a felzárkóztatást kitűzni. A kilencvenes évek végén végre kettévált a szociális és a kulturális kérdés.
A cigány közösség másságának elismerése természetessé vált a közbeszédben. Ám a másság hangsúlyozása veszélyes dolog. Szélsőséges esetben odáig vezethet, hogy „akkor mi keresnivalójuk van közöttünk?” Tudományos köntösbe bújtatva pedig ahhoz az abszurdumhoz, hogy az oktatásukhoz külön roma pedagógia szükséges. Sok helyütt szegregált cigány osztályok szerveződtek a szegregáció minden negatív tárgyi és személyi feltételével, szociális és pedagógiai következményével.
Jelenleg az oktatáspolitika súlypontjába a szegregáció felszámolása, az integrált oktatás került. Finanszírozási eszközökkel és a tanárok módszertani képzésével arra kívánják megtanítani az iskolákat, hogy képesek legyenek etnikailag és társadalmilag heterogén gyermekcsoportokat magas színvonalú képzésben részesíteni, hogy a családi (közösségi) és iskolai kötelezettségeivel birkózó cigány, roma gyerek ne akadályozza az iskolai munkát.
Egyelőre nem tudni, lesznek-e a hangsúlyváltásnak szélesebb körű, a modelliskolákon túlmutató hatásai. Az viszont nem kérdéses, hogy a cigány közösségek számára vonzó ez a célkitűzés. A „magyarokkal élünk, ezt kell megtanulni a gyerekünknek is” – mondják a cigány szülők. Vajon a többség is belátja, hogy csak együtt lehet?
A fenti szöveg a november 21-én elhangzott előadás rövidített változata. Megtekinthető 26-án (szombaton) 10.40-kor a Duna Televízió és 27-én (vasárnap) 10 órakor az MTV, valamint 23.15-kor az M 2 műsorán. A következő előadást 28-án 19.30-kor a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Kozma László termében (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2.) Gráf László tartja Fehérjeszobrászat: az alkotás öröme és haszna címmel. A részvétel ingyenes, az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
origo.hu
Orbán Viktor: Nemzeti mezben a legszebb nyerni! – videó
