Seregi

K ö n y v e s h á z

Seregi László, az utóbbi fél évszázad magyar balettművészetének meghatározó személyisége egy nyáron át mondta magnóra életét Kaán Zsuzsának, aki a 75 esztendős mestert köszöntő könyvbe foglalta az életpályát. A könyv angol nyelven is közli Seregi pályaképvallomását.
Seregi, mint mondja, Budapest nyolcadik kerületi nyomornegyedéből származik: „Ami vagyok, magamtól vagyok.” A szegénység miatt nem tudta befejezni az Iparművészeti Főiskolát, egy ideig fizikai munkásként dolgozott, majd a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének néptáncosa lett. Az ötvenhatos forradalom után a szinte balett-táncos nélkül maradt Operaházhoz került. Hasonlóképpen váratlanul kapta első koreografálási megbízását is A koldusdiákban, majd más darabokban, így a Székely fonóban, amelyben végzett munkáját a közismerten kevés szavú Kodály Zoltán az „autentikus” minősítéssel nyugtázta.
Hatvantól következtek a ma már „Seregi-baletteknek” nevezett rendezések: Spartacus, A fából faragott királyfi, Sylvia, Cédrus, Változatok egy gyermekdalra és a Shakespeare-művek: Rómeó és Júlia, Szentivánéji álom, Makrancos Kata, hogy csak a legfontosabbakat említsük. A Spartacusban föllelhető a magyar nemzeti karakterbalett és a szovjet balettrealizmus, továbbá az 1960-as évek filmművészeti új hulláma mint háttér. A hazai és nemzetközi sikerhez végül is Seregi művészi egyénisége, emberi érzékenysége és tartása vezetett, amely lépten-nyomon föltárult a néző és most az olvasó előtt. „A gonoszság nem tud táncolni” – vallja Seregi, akinek „a tánc az élet”, s aki azt mondja magáról: „A szépség koldusa, a boldogság sóvárgója vagyok.” Mozarti tisztaságot keres a világban, s ezt a tisztaságot mérceként használva találja meg munkássága során azt és azokat, akiktől tanulni lehet, így a koreográfus Mojszejevet is. „Csak akkor alkottam, ha a mű kikívánkozott belőlem” – mondja, s innen van a maradandóság a szerkesztésben és a költészethez hasonlítható finomság koreográfiáiban. A mindennapok szürkesége fölé tudott emelkedni akkor is, ha az 1956 utáni években Aczél György akarta vele a Spartacus befejezését optimistává, „forradalmivá” változtatni, és akkor is, ha a jobbára mostoha viszonyok miatt éppen egy drapéria hiánya zavarta a színpadkép-alakítást. Grafikusi képzettsége a látvány megalkotásában is a művészi igényességet szolgálta; ennek áttételes és anekdotikus bizonyítéka, hogy egyik rendezésekor állítólag ragaszkodott ahhoz, hogy a színpadikellék-lónak igazi szőre legyen. (Hasonlóképp szecessziós építészetünk nagymestere is ragaszkodott a tetőcserepek mintázatához, mondván, hogy azt látják a madarak.)
„Az alkotáshoz elengedhetetlen a látomás” – mondja Seregi, s ha például Shakespeare-balettjaira gondolunk, megérthetjük, miként alakítja tánccá a látomást, talán nem túlzás azt mondani: az életet. Festészetünkből Csontváry, költészetünkből Füst Milán juthat eszünkbe, ők is látomásaik megvalósítói voltak.
A kötetben olvasható Seregi László néhány írása meg Kaán Zsuzsa korábbi kritikái, a Seregi-művek hazai jegyzéke és a külföldi betanításoké, továbbá a koreográfus kitüntetéseinek felsorolása. Seregi szinte valamennyi darabját televíziós felvételek, illetve többszöri felújítások őrzik a jövőnek; A csodálatos mandarint az angolok már a betanítás alatt rögzítették a R. Benesh-féle táncírással. Kaán Zsuzsa Seregi-kötete pedig nemcsak őriz, hanem példát is mutat az értéket teremtő ember megbecsülésére, aki nemzeti műveltségünk gazdagítója.
(Kaán Zsuzsa: Seregi. Nemzetközi Tánc és Kultúra Alapítvány, Budapest, 2005. Ára: 4900 forint)