Szűkebb és tágabb haza hangjai

A n y a n y e l v ü n k

Dallamos hangzású, tisztán és tempósan ejtett, színes, képekben, szólásokban gazdag, tréfára is hajló a beszéde a kisújszállási embereknek. Így írja Szathmári István nyelvészprofesszor, maga is e vidék szülötte, aki minden megszólalásával illusztrálja ezt az állítást. Beszédét, szellemes, okos és pontos megfogalmazásait jól ismerik mindazok, akik hallgatják a közszolgálati rádió Édes anyanyelvünk című műsorát. Valamint az a sok-sok tanítvány is, akinek lehetősége volt élvezni a tanár úr előadásait. A nyelvészek között ma számos és nagy a szakmai ellentét. Ha egy születésnapi emlékkönyv alkalmával a javuk beáll a gratulálók sorába – márpedig A szűkebb és tágabb haza nyelve című kötet „Tabula Gratulatoria” listája ezt tanúsítja –, az a hosszú tudományos és tanári pálya egyértelmű szakmai elismerését, valamint a tanítványok szeretetét bizonyítja.
A nyolcvanesztendős Szathmári István tizennégy éven át vezette az Eötvös Loránd Tudományegyetem mai magyar nyelvi tanszékét, négy évig dékánként a Bölcsészettudományi Kart is, 1983 és ’89 között pedig megszervezte a helsinki egyetem magyar nyelv és irodalom szakát. A lelke egy darabja azonban, bárhol tanított is a világban, mindig Kisújszálláson maradt. Otthon, ahogy ő mondja, hiszen a magyar nyelvész hazája valóban csak e szűkebb és tágabb haza lehet, ahol él és fejlődik vizsgálatának állandó tárgya, a nyelv. Szathmári tanár úr mindent megtett azért, hogy e vizsgálati tárgyhoz a lehető legközelebb juthasson. A nyelv megismeréséhez és megértéséhez ugyanis nem elegendő a hideg fej, a természettudományos megfigyelés. Közelébe csak az férkőzhet, aki meg akarja kapni a „lelkét”: megismeri történetét, szerkezetét, működési mechanizmusát, változatait, fejlődési irányait. Az anyanyelvet szeretni kell, sőt félteni, bár ezt manapság nem divat hangoztatni. Túl erős ugyanis azoknak a hangja, akik szerint félelemre semmi ok, a nyelv eddig is túlélt minden sokkot és támadást. (Vajon felmérik-e a nyugodt szívűek, mekkora a mostani csapáserősség, milyen veszélyeket rejt a csapásirány?)
Születésnapi emlékkönyvet állítottak tehát össze Szathmári István tiszteletére és köszöntésére az egykori tanítványok, mai kollégák: Tátrai Szilárd és Tolcsvai Nagy Gábor. Elsősorban azokból az írásaiból válogattak, amelyek Kisújszállás és környéke nyelvének és nyelvjárásának sajátosságaival, továbbá a magyar irodalmi nyelv fejlődésének fontos állomásaival és jellegzetességeivel foglalkoznak. A válogatás azonban, miként Szathmári István életműve is, nagyon színes. Találunk benne stilisztikai és nyelvtörténeti írásokat, nyelvészeti-kultúrtörténeti korszaktanulmányokat a Halotti beszédtől a XX. századi irodalmi köznyelvig.
A tanár úr ugyanis olyan fajta, akinek mindenről a nyelv jut eszébe. Még életrajzot is úgy ír, hogy a keze ügyében a szó- és hangtörténeti tár, a történeti etimológiai szótár, valószínűbb persze, hogy ezekre nincsen szüksége. Ugyanis már régóta a fejében tartja őket. Amiként ott laknak a klasszikus és a finnugor nyelvek, ott a magyar és a világirodalom, és mellé még szépen elfér minden új információ is, mert Szatmári István szerencsére ma is tanít, lendülettel és jókedvvel próbálja rávenni a mai ifjakat arra, hogy ne csak értsék, de szeressék és ápolják is anyanyelvüket. Ezt ugyanis sem szépségében, sem kifejezőerejében egyetlen idegen nyelv sem pótolhatja, bármily pontosan elsajátítottuk is. Amiként az anyanyelv szépségeit és szellemi adományait nálunk jobban senki nem értékelheti.
(Szathmári István: A szűkebb és tágabb haza nyelve. ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszék, Budapest, 2005)