Jót tesz Olaszországnak a politikai kampány. Olyan reformok születtek meg néhány hét leforgása alatt, amelyeket több kormányciklus óta halogatott mindkét politikai tömörülés. Sikerült keresztülverekedni a törvényhozáson a régóta esedékes nyugdíjreformot. Egy olyan országban, ahol európai szinten a legmagasabb a várható élettartam, és ahol ugyanakkor a legkorábban lehet nyugdíjba vonulni.
Időszerű volt a hatalmas államadóssággal küszködő költségvetés kiadási tételeinek lefaragása is, hiszen a 108 százalékos GDP-arányos adósságszinttel szintén rekordernek számít Róma. A főleg tartományi pénzeket érintő megszorítások ellen a minap általános sztrájkot hirdettek a szakszervezetek. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy nehezen sikerült olyan időpontot találniuk a naptárban, ami ne ütközött volna egy másik sztrájkba.
Az olasz politikai eseményeket követők számára azonban vajmi kevés meglepetést okoz a munkabeszüntetések sűrűsödése. A költségvetések ellen amúgy is szinte minden évben sztrájkolnak hol ezért, hol azért, most éppen az érdekegyeztetés elmaradását vették zokon az Olaszországban hagyományosan erős bázisú szakszervezetek. Nem véletlen, hogy a Berlusconi-kormánynak eddig is sokat kellemetlenkedő, többmilliós tagságú és jórészt baloldali vezetőségű érdekvédelmi képviseleteket a kormányfő egyszer már elküldte Pekingbe, mondván, ott oldják meg az olcsó kínai import jelentette problémát.
Valójában a gazdasági pangás a kormányfő legnagyobb ellensége. Valószínűleg az sem véletlen, hogy éppen most közölt a befolyásos The Economist hetilap Addio, dolce vita címmel hosszú összeállítást a gyengélkedő olasz gazdaságról, nem is rejtve véka alá, hogy „ők már 2001-ben azon a véleményen voltak, hogy Berlusconi alkalmatlan miniszterelnöknek”. A cikkből bőven idéző olasz lapok természetesen átvették az egyes tárcavezetőkre vonatkozó lesújtó véleményeket is, bár az is igaz, hogy a lap Romano Prodi ellenzéki vezető teljesítményével sem volt teljesen megelégedve.
A kampánynak sorsdöntő szerepe van mindkét fél számára. A 68 éves Berlusconi vélhetőleg utoljára kormányozhatna még egy ciklust, Prodi számára pedig a baloldal részére megrendezett előválasztásokon aratott sikere jelentené végre a stabil kormányozhatóság zálogát. Így aztán mindkét fél minden kártyáját kijátssza. A kormányfő lakást ígér a hajléktalanoknak, nagyobb politikai részvételt a nőknek, 2006-ig teljes kivonulást Irakból a katonáknak, a hét végén pedig – csak úgy mellékesen – 200 terrorista sikeres elfogását jelentette be.
Ismét előkerültek Romano Prodi egykori állítólagosan korrupciógyanús, de legalábbis kifogásolható ügyei is. Még az állami IRI vállalat vezetőjeként olcsón privatizálta volna a szintén állami kézben lévő SME élelmiszer-ipari óriáscéget, éppen Berlusconi esküdt ellenségének, Carlo De Benedetti mágnásnak. Az ügylet végül meghiúsult, mert Berlusconi ráígért az ajánlatra, ebből kerekedett az elhíresült, bírákat lefizető korrupciós SME-botrány. Prodi rovására írják a milosevicsi Jugoszláviával kötött másik roppant előnytelen üzletet is. Akkor a „Profeszszor” csaknem 900 milliárd líra közpénzért vásárolt Telekom Szerbia-részvényeket, amelyek nem sokkal később már csak egyharmadát érték az őket visszavásárló belgrádi kormánynak.
Berlusconi szövetségesein keresztül is támadja Prodit, rámutatva, hogy Olaszországban még nem szavatolt a demokrácia és nem biztos a szabadság, mert a kommunisták változatlanul lappangó veszélyt jelentenek ezen értékekre. Mint fogalmazott, a jobbközép erők kénytelenek lesznek szembesülni olyan pártokkal, amelyeknek zászlaján továbbra is ott találhatók a kommunista önkényuralom és terror jelképei: a sarló és kalapács. Az olasz kormányfő név szerint említette a Kommunista Újjáalapítás pártját és az Olasz Kommunista Pártot, amelyek választási szövetséget kötöttek a balközép ellenzék vezérével. Berlusconi szerint az olasz baloldal szociáldemokratáknak, szocialistáknak vagy liberálisoknak álcázva folytatja küzdelmét a kommunista célokért és egy olyan rendszerért, amely az igazságszolgáltatást a politikai ellenfelek erkölcsi lejáratására használná.
De a másik oldalon is van bőven muníció. A hazájában csak „Lovagnak” nevezett Berlusconi hagyományosan felemlegetett médiahatalma, a kampányra fordított eurómilliárdjai, az iraki háborús részvétele és Bush barátsága, az alkotmánymódosításokkal történő szövetségi állam kialakítása, a választójogi törvény saját hasznára történő módosítása, a klientúráját és őt magát védő új büntetőtörvények meghozatala, és a sort még hosszan folytathatnánk.
A „Lovag” dolgát szövetségesei nehezítik meg csak igazán a kormánykoalíción belüli állandó villongásokkal és kölcsönös zsarolásokkal, amellyel egymást járatják le a médiában. Mindezek ellenére úgy tűnik, sikerült ledolgozni az áprilisi helyhatósági választásokon elsöprő győzelmet arató baloldal fölényét, akkor 14 tartományból 12 helyen nyert az ellenzék. A közvélemény-kutatók egyelőre fej fej melletti küzdelmet mutatnak, ami azt jelzi, a „Lovag” a sírból hozta vissza a Szabadságok Háza koalíció támogatottságát, abszolút kétesélyessé téve a választások kimenetelét.
Szabad-e az olasz sajtó? Adriano Celentano Rockpolitik nevű sorozatában a jól bevált baloldali recept szerint a sajtószabadság állítólagos megsértésével vádolja Berlusconi kormányát. Első ránézésre valóban abszurd a helyzet, hiszen a kormányfő tulajdonában lévő Mediaset vállalat üzemelteti a három legnagyobb országos kereskedelmi csatornát. Celentano a Freedom House listáját idézte, amely szerint Itália csak a részben szabad országok körében szerepel. Nem beszélt azonban arról, hogy a Mediaset csatornáinál dolgozó újságírók közül is legalább egy tucat nyíltan baloldali érzelmű. Arról nem is szólva, hogy az európai újságírók szakszervezete szerint Olaszországban sajtószabadság van. A nyolcvanas évek végétől egy politikai megállapodás alapján osztották fel a közszolgálati csatornákat, amelynek során a Rai 1 kereszténydemokrata, a Rai 2 szocialista, míg a Rai 3 kommunista befolyás alatt áll. A 90-es évek elején kirobbant korrupciós botrány után úgy próbáltak új rendszert kialakítani, hogy a médiumokban a parlamenti arányok figyelembevételével szerepelhetnek a pártok a kampány idején. Ezt a szabályt terjesztené ki Berlusconi a kampányidőszakon kívülre is, amelyet saját csatornái közül a kettő legnézettebb esetében önmagára nézve már kötelezőnek tart. (Sz. A.)
