Morus Tamás, VIII. Henrik kancellárja naiv. Úgy hiszi, saját tisztessége, megkérdőjelezhetetlen hűsége, szilárd hite és a törvényesség megtestesítője és – vesztére – a katolikus egyház és annak feje, a pápa iránti elkötelezettsége biztonságot jelent. Országszerte becsült tudós, akiben királya is bízik. Abban a reményben, hogy segít elunt házasságát fölbontatni a pápával. Nem ilyen fából faragták Morust, a majdani szentet. Inkább vállalja (kezdetben az elképzelhetetlen) meghurcoltatásokat, merthogy semminemű fenyegetésre nem hajt fejet, konokul kitart meggyőződése, hite mellett, s nem teszi le sem barátai, sem felesége könyörgésére a pápával való, nyílt egyházszakadás után, a Henrik által alapított új, anglikán egyházra az esküt. Márpedig egy példás életű magas méltóság nyílt ellenkezését már csak rossz értelemben vett presztízsből sem tűrheti meg az angol történelem legvéresebb kezű uralkodója.
Mi hát a tét? Morusnak be kell látnia: a mártíriummal járó morális tartás, vagy az önfeladással fölérő – életben maradás. Netán magas hivatal is, utóbbi esetben. Mégis az előbbit választja. A kancelláriából a börtöncella mélyéig bukik hát.
A vendégművész Eperjes Károly a Tivoli Színház nézőterébe ékelődő, négyzet alakú színpadon, karnyújtásnyira a közönségtől, azaz emberközelben, mondhatni, eszköztelenül, mindennemű megjátszás, póz, rutingesztus nélkül járja végig a címszerep kálváriáját. Szűcs Miklós színigazgató jól választott, amikor a vendégrendezőnek őt ajánlotta Morus szerepére, hiszen a színészt közismert hitvallása már eleve közel hozhatta e nagy ívű, elkötelezettségében vértanúságra is kész szellemi nagyság megformálására. Goldstein Imre, aki először rendez Magyarországon, nem is csalódhatott a címszereplőjében. Amiként a pisszenés nélkül ülő közönséget is egy csapásra meghódította Eperjes Morusa. Nem szólva arról, hogy Robert Bolt történelmi darabja és az „áthallásokat” fölerősítő Goldstein Imre az idősebb nézőket nyomban bekapcsolta a maga tapasztalta, korabeli rémületes élmények asszociációs körébe. Megidézte az árulás, a rágalmazás, a besúgás légkörét is, jó néhány száz évet előre, illetve hátra vetítve, hiszen a színrevitel világos vonalvezetése, áttekinthetőségre törekvése nyomán a hatalom és az erkölcsi imperatívuszok szerint élő szellem élethalálharcának atmoszférájába csöppentünk. Karácsony Zoltán ábrázolásában Richard Rich személyében a középszerűek, a tanulásra, becsületes munkára restek álságos karrierépítését tapasztalhattuk meg, amint kiszámított lépésekkel, az árulás lajtorjáján való fölfelé lépkedésével, egyenesen a hivatal magas fokára jut. Nem zavarja, hogy vér tapad a kezéhez.
Székely László nézőtérbe ékelődő, négyzet alakú játéktere, a Morus lakásával, majd a börtöncella bejáratával a háta mögött – a fontos történések színhelyéül szolgál, ahova a közönség közti ösvényeken, más-más irányból odasietnek az újabb szereplők. Maga a király is, amikor még csak puhatolózik, s a mézesmadzagot éppúgy elhúzza Morus orra előtt, mint ahogyan a sokat sejtető, baljós kijelentésekről sem feledkezik meg. Kerekes József kemény föllépése még hiteles, ám amikor, vélhetőleg rendezői instrukcióra, a szeszélyes uralkodó üres kellemkedését karikírozza, alakítása modorossá, súlytalanná válik. Nem szólva arról, hogy VIII. Henrik az angol történelem egyik legnagyobb uralkodójának számít, a maga véreskezűségével, könyörtelenségével, zsarnoki megnyilatkozásaival egyetemben, s még fiatal királyként sem képzelhető el ugra-bugra, olcsón bókolgató bohémnek a színpadon. Akinek az utasítása nyomán ártatlan fejek hullanak – nem ilyen benyomást kelt egy történelmi drámában. Elérti szerepét viszont az féltő barát és az érvelő szellemi ember kettőségében Haás Vander Péter (Norfolk herceg), az eszközeiben visszafogott, ám sokat sejtető Cs. Németh Lajos (Wolsey bíboros), az ellenszenves, gátlástalan karrierépítő, érzéketlen Cromwell alakjában (Bozsó Péter), a mindenkori túlélő apró galádságait, köpönyegforgatását némi szégyenérzettel kompenzáló Horváth Lajos Ottó (Hétköznapi ember). Nem titkolja Morus feleségének nagyravágyását Andai Györgyi (Alice More) árnyalt alakításában, apjának nemességét méltányoló, érző-értelmes lányt testesít meg Szabó Margaréta (Margaret More), oldalán az apósát egyenes gerinccel támogató William Roperrel Németh Kristóf következetes és markáns szerepformálásában. Jánoskúti Márta karaktert kiemelő, egyszerű vonalú jelmezei mintegy segítik a szerep értelmezését.
A hideglelős atmoszféra átcsap a nézőtérre, beleborzong az ember, hogyan ismétli szakadatlanul magát a történelem, ha nem is bitófák, fővesztő bárdok árnyékában.
(Robert Bolt: Morus. Budapesti Kamaraszínház, Tivoli. Rendező: Goldstein Imre.)
origo.hu
Elkezdődött a töltés visszaépítése az M30-as autópályán – videó
