A kondor szőrű születése

Rejtőzködő Magyarország

Sertéstenyésztésünk történetének egyik aránylag ismert mozzanata, hogy 1833-ban József nádor (1776–1847) kisjenői (Arad megye) uradalmába érkezett Obrenovics Milán szerb fejedelem ajándéka: két kanból és tíz kocából álló sertéscsalád, mégpedig az uralkodó topcsideri gazdaságában kitenyészett sumadia fajtából, amelyet neveztek Knyáz Milosnak, rác disznónak, mangónak, mankának, mangalinak, mangicának és persze mangalicának. A köznyelvben az utóbbi vert gyökeret. A szó egyébként szerb hangzása ellenére ismeretlen eredetű, etimológiája nincs tisztázva, de az még különösebb, hogy már korábbról, az 1700-as évek végéről is akadnak adatok (Füzesgyarmatról, Ajkáról, a gödöllői Grassalkovich-uradalomból) a mangalica magyarországi jelenlétére, noha kérdés, hogy miféle sertést értettek rajta. Mindenesetre a közvélekedéssel ellentétben szó sincs róla, hogy a mangalica ősi magyar fajta volna.
A kondor szőrű (szőke) magyar mangalicát Kisjenőn, a Fehér-Körös partján tenyésztették ki, de hogy milyen keresztezéssel, arra nézve legfeljebb találgatni lehet. A szakirodalom négy valóban ősi magyar sertésfajtát ismer, mégpedig a Dunántúlra jellemző s a vaddisznóra emlékeztető bakonyit (siska, bagoner), a hegyi (lengyel) disznót, amely a prágai és a kassai sonkát tette híressé, az Alföldön elterjedt vörös színű, vastag szalonnájú szalontait, valamint a tüskés szőrű erdélyit. Mindegyiknek volt előnye és sok hátránya, s a korabeli szakirodalmat tanulmányozva úgy tűnik, hogy ezek közül a nagy termetű – a kanok borjú nagyságúra nőttek –, erős csontú szalontai volt a legértékesebb, ennek azonban a húsa nem volt igazán jó minőségű, rosszul szaporodott, lassan hízott, két év alatt fejlődött ki. (A geszti Tisza-birtokon sokáig folyt a tenyésztése, de a századfordulóra már egyetlen példány sem maradt belőle.)
Nem tudjuk tehát, hogy milyen fajták alkották a kisjenői törzstenyészetet, s a szakemberek az eltelt másfél évszázad alatt sokat találgatták, hogy melyik fajtát vagy fajtákat keresztezték a szerb sumadiával. Esetleg a bakonyi, de elsősorban a szalontai jöhet szóba. A vérkeveredés, majd az átalakító keresztezés, végül a kiválasztás eredményezte a kitűnő tulajdonságokkal, páratlan hízékonysággal (a hárommázsás súlyt is elérték!), elsőrangú szalonnával és minden igényt kielégítő sonkával rendelkező, a ridegtartást jól bíró magyar szőke mangalicát, amely a XIX. század közepére teljesen átalakította Magyarország sertéspopulációját, nagyban hozzájárult a magyar mezőgazdaság hírnevének öregbítéséhez. (Míg aztán csaknem kipusztult, de az egy másik történet!)
A kisjenői törzstenyészet alig győzte kanokkal és anyákkal ellátni a magyar sertéshizlalókat, a továbbtenyésztéssel is sikeresen foglalkozó uradalmakat. Ez utóbbiaknak köszönhetően született meg a fekete (Szunyogh-fajta) és a betegségeknek nagyon ellenálló fecskehasú (szőke-fekete) mangalica. E kiváló sertésfajta értékeit, a mangalicatermékek nagyszerű ízeit az utóbbi években kezdjük újra felismerni. A magyar mangalica hungaricum, már csak azért is – emlékeztetnek a fajta hívői –, mert sehol nem tudott gyökeret verni, csak a mi viszonyaink között fejlődik, csak nálunk érzi jól magát.