A patriotizmus erőforrásai

Elöljáróban kérni szeretném balliberális médiamunkás olvasóimat, hogy cikkem kezdetétől hívjanak magukban nyugodtan kisfideszesnek. Ez a jelző illik rám, az ő gondolkodásukra is, s így megspórolhatják azt a szellemi tornamutatványt is, amelyet esetleg a cikk elolvasása kivált. Amúgy a kisfideszes jelzőre jogot formálok, igaz, már deresedik jó pár hajszálam, de gondolat- és érzelemvilágom, habitusom találó leírása a Fidesz-magyarság. Tizenkilenc évesen, egyetemista és szakkollégista fejjel lettem tagja a szövetségnek. Nem az elsők között, nem az első napon, hanem a harmadikon. Néhány évvel később a Fidesz alapításában részt vállaló szakkollégiumok egyikét is igazgattam, s néhány magánéleti fordulatot követően majd két éve kértem Fidesz-tagságom megújítását. Megkaptam. Döntéseimben s ami mögöttük áll, gondolkodásom változásában benne van mindaz a kanyar, változás, alkalmazkodás és egyben azonosságőrzés, amelyen a Fidesz közösségként végigment az elmúlt tizenhét évben. Soha nem voltam a párt centrumában, mindig is periferikus helyzetben voltam s maradtam, így gondolkodásomban megfigyelhetők az általános Fidesz-magyar jellegzetességek.
Most önvizsgálatot tartok, amit az is szükségessé tesz, hogy Lengyel László a minap fölszólított erre az ATV adásában. Ennek apropója egy könyv, Pünkösti Árpád könyvének a megjelenése, aki Szeplőtelen fogantatás címmel adta közre Fidesz-kutatásainak eredményét. Lengyel László az adásban azt panaszolta, hogy a könyv nem váltott ki különösebb visszhangot, noha eredményei alapján megérdemelné az írás- és olvasni tudók figyelmét. Lengyel Lászlónak igaza van, valóban vitára ingerlő Pünkösti műve, hisz a Fidesz politikai ellenfelei által terjesztett és meglehetősen meggyökeresedett tévhiteket erősít meg mind a Fidesz indulásáról, mind elmúlt tizenhét évéről. Bizonyára nem véletlen, hogy a választások előtt néhány hónappal jelenik meg a mű, ám még gonoszkodásunk mellett is méltányolnunk kell Pünkösti Árpád igyekezetét, hogy a dr. Kende által négy éve megírt opusszal össze nem hasonlítható értékű kötetet tett le asztalunkra. Pünkösti ennek ellenére igaz értelmiségi fogyasztásra szánt harci művet alkotott, aminek tán legfontosabb célja a Fidesz-mítosz szétzúzása.
Elöljáróban tegyük gyorsan hozzá, ezt a Fidesz-mítoszt saját használatra maga a balliberális értelmiség és médiaelit alkotta meg, hogy a maga teremtette mítoszt a szintén maga által kreált tényekkel szembesítse, s így bizonyítsa be, hogy Orbán és követői sem különbek nála és a balliberális hatalmi blokk vezetésénél.
Még egyszer leírom: állításuk veleje, hogy Orbánék sem különbek. A jelenkori balliberális politikai pamfletirodalom egészének ez a legfontosabb üzenete, amelyet úgy kell értenünk, hogy Orbánék sem tudnak jobban kormányozni Kádár örököseinél. A választópolgárnak eszerint tulajdonképpen nincs is választása, s jobb, ha nem kísérletezik, jobb, ha a bevált receptnek megfelelően voksol. Az SZDSZ-szel kiegészített posztkommunista hatalmi blokkra. Amúgy csak mellékesen jegyzem meg, hogy ma Magyarországon az egyetlen saját mítoszát építgető, terjesztő politikai erő az SZDSZ, amelynek egykori elnöke, a minden bizonnyal rendkívül kiváló Demszky mester könnyes szemmel szokta bemutatni az általa megnyitott, közpénzből finanszírozott és az európai fővárosokat végigturnézó kiállításokon azokat a pulóvereket, amelyek akkor voltak rajta, amikor a rendőrök csúnya szemmel néztek rá.

A balliberális hatalmi blokk tagjai és haszonélvezői szemében a legnagyobb fideszes botránykő maga a Fidesz léte, fönnmaradása és potencialitása. Hogy bármikor képes a kormány irányítását átvenni, az ország fejlődését a maitól eltérő – s ezzel a balliberális hatalmi blokk pozícióit, befolyását, gyarapodását veszélyeztető – irányba vinni. A Fidesz az elmúlt tizenhét évben a másikká, az alternatívává, ha tetszik, az ellenzékké nőtte ki magát, a balliberális hatalmi blokk egyetlen, számos szempontból persze kedvezőtlenebb helyzetben levő ellenlábasává. Pünkösti kutatásait az a kérdés inspirálta, miként fordulhatott elő Magyarországon, hogy egy első pillantásra kollégiumi szobatársak baráti társaságának látszó közösség a magyar politika alakulását meghatározó, ráadásul tartósan meghatározó szereplőjévé nőtte ki magát. Miként lehetséges az, hogy a posztkommunista szalámigép elakadt a Fideszen, amely nem jutott sem az úgynevezett magyar liberálisok befolyásos, ám megszelídített sorsára, sem abba a történelmi süllyesztőbe, amelybe Petrasovits Annától kezdve Torgyán Józsefig számosan beleestek. Pedig milyen szép is lenne – igaz, kedves balliberális barátaim? – látni a Buzera című újabb veretes műsorban Verebes István balján mondjuk a minden varázsától megfosztott Kövér Lászlót? De hát Kövér László nem Torgyán József, s most azt a kérdést teszik föl maguknak a hatalmi blokk áprilisi választás miatt remegő lábú tagjai, miként eshetett meg, hogy Orbán elkerülte a neki szánt sorsot. S gyorsan hozzáteszem: nemcsak Orbán kerülte el, hanem a kisfideszesek, a Fidesz-magyarok tömegei. Akikből közösség, duzzadó, intézményesülő és egyre erősebb politikai közösség formálódott ki.

Egyik gyakori szereplője a Fidesz-ellenes vádaknak a szakkollégium meg az a szolidaritás, amely a szakkollégisták között formálódott ki, s amely máig olyan belső biztonságot és összetartást nyújt a szakkollégistáknak, amely védelmet nyújt a leszalámizás ellen is. Van ilyen szolidaritás? Hát persze hogy van! Van elittudat? Hát persze hogy van! Van összeesküvés? Hát persze hogy nincs! Ugyanis téved s egyben téves történelmi párhuzamokra utal az, aki a szakkollégiumok falai között a nyolcvanas évek végén szerveződő összeesküvőket látja a Fidesz mai vezérkarában. Téved persze az így gondolkodó, hisz a szakkollégiumi mozgalom máig érvényes célja olyan új magyar elit kinevelése, amely tudásban, világra való nyitottságban, jogállami elkötelezettségben és egyben patriotizmusban bármely más, a magyaréhoz hasonló helyzetben levő ország elitjével fölveszi a versenyt. A szakkollégiumoknak tehát nem titkos céljuk az elitképzés, hanem vállalt és – a tapasztalatok alapján elmondható – teljesített céljuk. S míg a bolsevikok és kései örököseik a törvények uralmának nem vagy csak ímmel-ámmal vetették és vetik alá magukat, addig a szakkollégiumban folyó nevelés egyik elsődleges célja a törvényeket tisztelő, a rendet és jogállamiságot fönntartó elit kiformálása. S e nevelésnek egyik fontos eszköze az, hogy a szakkollégisták az egyetemen is és azt követően is figyelemmel kísérik egymás pályáját, s aki az elvárások szerint magas minőségű munkát végez, azt helyzetbe hozzák. Talán ezért is fordulhat elő, hogy Gyurcsány Ferenc mai tanácsadói közt is ott vannak a szakkollégisták, mert tehetségük, teljesítményük és többek közt a szakkollégiumokban kapott muníció révén érdemesek a vezető szerepre. (Zárójelben jegyzem meg, hogy igazgatóként nem kevés olyan szakkollégistával találkoztam, akiknek szülei a balliberális hatalmi blokk befolyásos tagjai voltak, s akik gyermeküket nyilvánvalóan azzal a szándékkal küldték a szakkollégiumokba, hogy örökölt magas társadalmi pozíciójukat az ott kapott tudással és kapcsolatokkal fölvértezve őrizzék meg.)

A Fidesszel kapcsolatos másik gyakran előforduló tévhit szerint a párt annyi fordulatot hajtott végre a kilencvenes években, hogy kétséges, bír-e bármifajta közös hitbéli értékkel azontúl, hogy főhatalomra törő brigantik érdekszövetsége. Nos, ehhez kapcsolódóan írjuk le gyorsan, hogy az 1990 utáni magyar belpolitikai mozgások közül a legmeghatározóbb az SZDSZ pálfordulása volt, az ellenzékiség szögre akasztása és a posztkommunistákkal való koalíció megkötése. Aminek természetesen voltak előzményei, nevezetesen a Demokratikus Charta, amely egyik napról a másikra annullálta a korábbi posztkommunista–antikommunista törésvonalat, a késő kádári utódpártot szalonképes politikai erővé tette, és egyben az ideológiai viták fókuszába a fasizmus létének, veszélyének kérdését állította.
Sokan, köztük én is a kilencvenes évek elején egyik napról a másikra megtudták, hogy fasiszták, s ezt nem mások kezdték el mondogatni, mint a néhány évvel korábban még az állampárt ideológiai fegyverzetében járőröző médiamunkások, értelmiségiek és friss sütetű demokratikus politikusok. Hát, fura érzés volt ezt tudomásul venni! Persze a fasisztává nyilvánítás, az „ahogy fölemeltünk benneteket, úgy tönkre is teszünk benneteket” üzenete nem más, mint a szalonból való eltávolítás nyelvi megnyilvánulása. Sokan megtudták, hogy nem beszámíthatók, nem tárgyalóképesek, sőt figyelemre sem méltók.
*
Nem volt ezt könnyű megemészteni 1993–94-ben, igaz, volt egy máig érvényes hatással levő tanulsága mind a szalonból való kiűzetésnek, mind pedig az elveszített választásoknak: a Fidesz körül olyan politikai intézményrendszert kell létrehozni, amely egyrészt független a balliberális hatalmi blokktól és annak pénzforrásaitól, másrészt képes mindazt a tudást és szakértelmet kitermelni, amely egy esetleges választási győzelem esetén kormányzásra képessé teszi a pártot. Természetesen ennek teljesüléséhez évek kellettek, sőt lassan elmondható, hogy egy jó évtized a maga hibáival, tévútjaival, a Fideszben máig meglevő, annak báját adó és egyben sokak elkeseredését kiváltó hiátusokkal együtt. Kellett hozzá a kormányzati tapasztalat, annak tudomásulvétele, hogy az a legrosszabb, ha jól kormányoz a Fidesz, mert emiatt az ellenfél képtelennél képtelenebb támadáskreációit kénytelen elszenvedni, valamint azt, hogy a választópolgárok jelentős része kacsaként tömi magába az „Orbán veri a családját, és egyébként is cigány” típusú és stílusú vádak nokedlijét. Az 1998–2002 közötti időszaknak az volt a nagy tanulsága, hogy a másik oldal a Fidesz vezetői, politikusai és a vele azonosulókkal szemben minden, hangsúlyozom, a fizikai erőszak kivételével minden eszközt alkalmazásra jogosnak tart. Több volt ez, mint lejáratás. Ez a morális megsemmisítés igyekezete volt és maradt máig.

Medgyessy Péter – a saját és a balliberális hatalmi blokk gondolkodására jellemző módon – csak úgy aposztrofálta az 1998–2002-es kormányzati időszakot, mint amikor az ellenzék volt kormányon. Nos, ennek a négy évnek, különösen a végének volt egy olyan tanulsága is, hogy a két nagy szavazótömb, a polgári és a balliberális nagysága hasonló, de a választásokat az a négy-öt milliónyi ember dönti el, aki voksát nem különösebben átgondolva, hanem a pillanatnyi ígérgetések szirénhangjainak bedőlve adja le. Ezen változtatni nem különösebben lehet, a posztkommunista Magyarország már csak ilyen. Ennek okait keresni izgalmas értelmiségi vállalkozás, ám változtatni rajta csak az idő fog tudni. Hiába, a népek jelentős része az aranyborjút akarja imádni.
A balliberális hatalmi blokk erre az összefüggésre mindenkinél korábban rájött, s gátlástalan ígérgetésekben és a kormányzati tevékenységet imitáló marketing-hókuszpókuszokban tehetségesebbnek is bizonyult a Fidesznél. Persze a balliberálisok rendkívül föl vannak háborodva azon, ha ellenfelük szintén a szociális ígérgetés eszközeit veti be a választók kegyeiért folyó küzdelemben. De a kettős mérce alkalmazása mellett már szinte szó nélkül elmegyünk.
Sokáig azt hittük egyébként, hogy a balliberálisok valóban jobban értenek az üzemszerű kormányzáshoz, az ország mindennapi működtetéséhez. Medgyessy, majd Gyurcsány kabinetje azonban a napnál is világosabbá tette, hogy ha tudtak is valaha kormányozni, mára már ennek a politikai képességnek nincsenek birtokában, sem hitük, sem tudásuk, sem eszközük nincs már hozzá.
Nem mintha a Fidesz 1998-ban, a kormányváltást követő első időszakban olyan kiváló kormányzati munkát végzett volna. Nem. De megtanulták, s a tapasztalatokból, a hibákból és a sikerekből építkezve kormányképessé váltak. Sokan vannak ma a jobboldalon, akik kissé neofita módon hajlanak az 1998–2002 közötti kormányzati teljesítmény túlértékelésére. Néha magam is meglepődöm attól a hittől, amellyel jó pár tízezer, főleg idősebb polgárember Orbán Viktort körülveszi. Ha nem is osztom ezeket az érzelmeket, ám elfogadom, hogy sokaknak a politika nem elsősorban kormányzati feladatot jelent, hanem a karizmával való e világi találkozás pillanatsorát. Ám hit nélkül s épp ezeknek az embereknek a hite és támogatása nélkül maga a politikus sem tudná elviselni mindazt a pergőtüzet, amelyet ma a kormányképes ellenzék képviselője a balliberális hatalmi blokk tagjaitól kap.

Még egy balliberális vádról hadd szóljak néhány szót: a felelőtlen nacionalizmus, a magyarkodás vádjáról. Balliberális írástudóink és politikusaink nem hagynak ki szinte egyetlen alkalmat sem arra, hogy a kisantant és a kádári internacionalizmus szótárának e fontos és jellemző szavait a Fideszre alkalmazzák, ezzel bizonyítva annak elhibázott jobboldaliságát és konzervativizmusát. December 5-e évfordulójának napjaiban nem kell talán példák sorával bizonyítanom, hogy a felelős hazafiság és a magyarkodás szembeállítását miként is alkalmazzák a balliberális nyelvjátékokban. A vád azzal is kiegészül, hogy, ugye, a Fidesz a kilencvenes évek elején liberális párt volt, mostanra meg hatalmi megfontolásokból magyarkodó jobboldali párttá deformálódott.
A történet azonban kissé más megvilágításba kerül, ha figyelembe vesszük, hogy az SZDSZ kilencvenes évek elején végrehajtott átállása mennyiben befolyásolta azt, amit ma a liberalizmusról gondolunk. Ugyanis ha elővesszük az SZDSZ rendszerváltás időszakában született irományait, és vetünk egy pillantást a hajdani szabad demokraták életrajzára, akkor láthatjuk, hogy a határon túl élő magyarok nemzetbe való újbóli integrációja éppenséggel jól összeegyeztethető volt a klasszikus liberalizmus útján néhány évig haladó párt egyéb ideológiai elemeivel. Mert a jogok kiterjesztése nem lehet idegen azok számára, akik következetesen liberálisnak vallják magukat.
Persze az SZDSZ átállt, s a nagy tömegpárttá válás törekvésével együtt a nemzeti összetartozás kérdését is szögre akasztotta. Ennek hátterét, Tölgyessy Péter jégre vitelének történetét ismerjük. Helyette kovászai lettek a szocialista pártot meghódító balliberális téveszméknek, amelyek nemzeti kérdésekben az egyre kevésbé divatos amerikai neoliberális szövegekkel bővítik ki a kádári kisnemzeti nacionalizmuspótlékot. Mert ne feledjük, a kádári Magyarország volt talán az egyetlen hely a keleti tömbben, ahol a kommunisták az internacionalista tanokat szajkózták, szemben a románok, csehszlovákok, szerbek nacionalista, vagyis magyarellenes kommunistáival. S hiába volt másfél évtizednyi viszonylagos demokrácia, a kádári nacionalizmuspótlék (hogy mi tudunk húst venni a boltban, a románok meg nem, meg hogy mi tudunk külföldre utazni, a csehszkók meg nem), nos, mindez milliók fejében máig megváltoztathatatlan hiedelemként trónol.
A nemzeti eszméről mindennek ellenére nem szabad lemondani, mert továbbra is, sőt sokak reményei szerint egyre inkább közösségformáló erő, amely képes a közösség tagjait áldozatvállalásra, munkára s megoldhatatlannak látszó feladatok elvégzésére sarkallni. Képes a ma élők, a holtak és a még meg sem születettek közötti, a jó élethez és a közösség fönnmaradásához szükséges szolidaritás megteremtésére és megerősítésére.
A Fidesz a jobboldal vezető erejévé válásának kezdetétől nemzeti kérdésekben kettős szorításban volt. Egyrészt az MDF-kormány alatti, néha avíttasnak bizonyuló szimbólumhasználat sokakban kétkedést idézett elő, s így meg kellett (és kell) találni azokat az újszerű formákat és megjelenési lehetőségeket, ahol a nemzeti összetartozás jelképei a közösséget erősítő hatással alkalmazhatók. Másrészt számolni kellett és kell azzal, hogy a politikai versenyben a nemzeti szimbólumrendszer esetleges túlhajszolt alkalmazása a szavazattöbbséget veszélyeztető tényezővé válhat.
Ám ezek a kérdések elsősorban a napi politikai küzdelem kérdései. A nagyobb jelentőségű kérdés a patriotizmus mibenlétét illetően az, hogy miként használhatók ki a nemzeti összetartozás eszméiben rejlő, a közösség egészét erősítő gazdasági, demográfiai és szociális erőforrások. A gazdasági patriotizmus lassan körvonalazódó elképzelése jó megoldásokat kínálhat azokra a problémákra, amelyekkel a globális versenyben meglehetősen kiszolgáltatott helyzetbe kerülő Magyarország ma szembesül.

Sokan megtapasztalták 2002 óta a kiszorítottság és a parkolópályára állítottság keserűségét. A föntiekben talán sikerült bemutatnom, hogy minderre miként kerülhetett sor, ha tetszik, lépésről lépésre miként kellett a Fidesz-magyaroknak belátniuk, hogy tehetségüket, tudásukat csak akkor tudják a közösség szolgálatába állítani, ha a balliberális hatalmi blokkal szembemenve, attól nagyrészt függetlenül, önálló intézményrendszert, önálló politikai részközösséget hívnak életre, s dacolva a támadásokkal a kényelmetlenebb utat választják. Nem heroikus, nem egy mindent elsöprő eszme által vezérelt építkezés volt ez, s azt sem mondhatjuk, hogy nem voltak benne hibák. Ám mára olyan helyzet állt elő, hogy a kormányzati kudarcról kudarcra bukdácsoló balliberális hatalmi blokkal a versenyt minden szempontból fölvevő ellenzék jött létre. Magyarországnak így valóban lesz választási lehetősége 2006-ban.