A virágoskert

Tornácos szülőházunkat még a nagyapa örökölte. Első dolga az volt, hogy a belső udvart kiköveztesse. Olyan volt, akár egy vár. Itt nőttek fel a gyermekei, és később ez a ház adott nekünk is otthont. A mama egy távoli tanyáról érkezett, amelynek Szlatyina volt a neve.
Már kisgyermekként hallottam fel-feltörő zsörtölődését amiatt, hogy nincs virágoskertje. Mert az adja meg a ház igazi arcát: virágoskert az udvaron. Amire a belépő mindjárt rácsodálkozik. Meg nagyon elkelne egy szép galambdúc is. Mint azon a régi tanyán.
Apám igazat adott neki, de a nagyapa hajlíthatatlannak bizonyult. „Így szép az udvar, tisztán lehet tartani. Olyan ez, mint egy erőd! Így maradt rám, ilyennek őrzöm meg! Minek ide virágoskert?”
Az emiatti zsörtölődés egyre nagyobb hangot kapott, végre odáig fajult a dolog, hogy a mama egy szép napon összekötözte kis motyóját, és kijelentette, hogy visszamegy a tanyára az apjához. A batyut a vállára vetette, engem kézen fogott, és elindultunk a távoli tanyára. Átvágtunk a falu alatti réten, a Bognár-tanya mellett mérges kutyák csaholása fogadott bennünket. Egy közeli fáról pedig varjúsereg rebbent fel, károgásával halálra rémítve engem.
A kis patakon mezítláb keltünk át, s a régi tanya, ahol a mama leánykorát töltötte, tárt karokkal fogadott bennünket. A mama szoknyájába kis testvérkéi kapaszkodtak: „De jó, nena, hogy visszajöttél!” Mindenki örült, csak velem nem törődött senki. Durcásan ültem a zümmögő méhes mellett. Ebédre a mama tepsis krumplit sütött a kemencében. Szalonnadarabkákkal. Volt benne mutatóban egy kis kolbász is.
Estefelé a mama átölelt, megcsókolt, és azt mondta: „Fiacskám, te most visszamégy szépen az apádhoz. Mellette a helyed. De holnap korán kelj, és gyere újra vissza. Értetted?”
Futva indultam haza ugyanazon az úton, amelyiken jöttünk a mamával. Este apám mellé bújtam. Magához szorított, megcsókolta a homlokomat, és azt kérdezte: „Anyád nem üzent semmit? Mikor jön haza? Mondd meg neki holnap, ha visszamész, hogy nagyon várjuk. Hiányzik…”
Futottam másnap hozzá, már nagyon várt. „Mama! Apa azt mondta, hogy gyere haza. Olyan rossz nélküled. Itt maradhatok veled én is? Nagyon szeretlek, mama!”
Magához vont, és sokáig csak szótlanul simogatta a fejemet. Aztán apró-cseprő munkákat bízott rám, hogy elterelje a figyelmemet. De én egyre gyakrabban futottam hozzá: „Mikor indulunk már haza?”
Annak is rövidesen elérkezett az ideje. Apa kocsi elé fogta a két pejkót, és értünk jött. Hogy mit pusmogott a mamával, mielőtt hazaindultunk, csak később jöttem rá.
Néhány nap múltán nagyapának Újvidékre kellett utaznia, tanúként hallgatták meg. A reggeli vonattal utazott el, s csak a délutánival érkezhetett vissza. Nagy nap volt ez a ház életében. Apa fejszét és csákányt ragadva felszaggatta az udvar kövezetét, közben a mama földet hordott a nagy kertből. Serényen, szinte hangtalanul dolgoztak, én meg öntöztem a mama nyomában az elpalántált virágokat. Mire a nagyapát hazahozta a vonat, megépült a gang mentén a virágoskert.
Amikor belépett a kapun, döbbenten nézte egy pillanatig a változást, de nem szólt. Később se, soha. Megkedvelte a virágoskertet.
A gangon üldögélve, gondolom, ő is gyönyörködött benne. Naponta kétszer öntöztem meg a kertet, amelynek első virágain színes pillangók röpdöstek. Alkonyattájt érezni lehetett az estike álmosító illatát.
Rá egy hónapra, amikor a kötelesség újból elszólította a nagyapát, ugyanilyen gyorsasággal megépítette apám a galambdúcot is, amelynek jó előre előkészítette a faanyagát.
A gangról, a vadszőlő árnyékából arra is rálátott a nagyapa: miközben a Bibliát olvasta a térdére fektetve, galambok turbékoltak. Lehet, hogy ifjúságára gondolt.
Aztán egy napon mindent otthagyott. Az udvaron, a virágoskert mellett búcsúztattuk. Koporsóját galambok raja kísérte az Úr elé.
De az is lehet, hogy a virágoskert rózsái fölött libegő lepkék vitték el tiszta lelkét hímporos szárnyukon. Egy igazi virágoskertbe…