Mosonmagyaróvár és plébániatemploma

Rejtőzködő Magyarország

Kevés szó esik Mosonmagyaróvár hányatott sorsáról, amikor a mögöttünk hagyott évszázad történelmi sérelmei kerülnek napirendre. Az 1956-os sortűz országos tragédiája eltakarja a város lakóinak 1920 óta ismétlődő szenvedéseit, az 1990-ig tartó időszak tudatos elsorvasztó politikájáról pedig hallani sem lehetett a forradalom leverése utáni harminchárom esztendőben. A Szent István alapította Moson vármegye területének és lakóinak felét elszakította az első világháborút lezáró diktátum. A megyeszékhely nemcsak a rangját veszítette el, de – a közeli határok miatt – szervesen kialakult településhálózatát, iparának piacait, kereskedelmének kapcsolatait is. Az 1939-ben Magyaróvár városból és Moson községből egyesült új város talpra állását meghiúsította az újabb világháború, majd a számára még súlyosabb béke: a két világrend határára sodródott település a hidegháború frontvonalába került. Maradék területét beolvasztották Győr-Sopron megyébe, évszázadok óta itt élt német ajkú lakóit kiűzték az országból.
„Az elsorvasztásra ítélt határváros nyomorúságos képet mutatott, amit jól példáznak a városképi és műemléki vizsgálat 1954-ben készült felvételei” – írja Kriszt György építészmérnök, a város későbbi műemléki rekonstrukciójának vezetője. „Az 1956-os forradalom véres eseményei s az utána következő megtorlás jéggé dermesztette az addig is halott város közállapotait, a műemlékek ápolására, megóvására sem anyagi lehetőség, sem szándék nem volt.” Mindennél többet elárul az előző rendszer értékszemléletéről, hogy a város 1967. évi költségvetése kevesebb mint százezer forintot rendelt lakóház-felújításra, a műemlékekben bővelkedő történeti belvárost is csak 1976-ban nyilvánították védetté.
De tekintsünk vissza a régebbi korokra! A Duna mosoni ága felé csalinkázó Lajta folyó lapályán a kelta bój törzs egyik ága telepedett le; a római provincia határán itt húzódott stratégiai útvonal mentén védelmi erőd épült Flexum néven. A kései avarok legfontosabb nyugati szállásterületét a magyarok gyepűvédő központként vették birtokba, így lett Moson „magyar óvára” – a szemközti Deutsch-Altenburg ellenében – fontos Árpád-kori határerőd, egyben ispánsági székhely.
A tatárjárás után a Győr nemzetség uralta a környéket, ám 1271-ben Óvári Konrád árulása által Ottokár cseh király elfoglalta és földig lerombolta a települést. Óvárt visszavette a korona, s ettől fogva évszázadokig a királynék szálláshelye lett. Erzsébet királyné 1354-ben Buda kiváltságaival ruházta fel, 1526 után gyakran lakott Magyaróváron II. Lajos király özvegye, Habsburg Mária.
1529-ben a Bécs ellen vonuló törökök felgyújtották a várost, amely ezután a bécsi kamara kezére került. Az olasz bástyákkal megerősített hely a nyugatra irányuló magyar élőmarha- és gabonakereskedelem áteresztő piaca lett, bevétele az egész ország harmincadbevételének a felét tette ki, e hatalmas jövedelmet azonban az udvar mind magához vonta.
A török háborúk után érkezett el Magyaróvár virágkora. A német földről nagy számban érkezett telepesek fellendítették az ipart, a katolikus restauráció révén Ungarisch-Altenburg kulturális fejlődésnek indult. Ekkor épült újjá késő reneszánsz és kora barokk stílusban középkori alapítású Szent Gotthárd titulusú plébániatemploma, amely hatalmas méreteivel, szépen renovált részleteivel ünnepélyes központja Mosonmagyaróvár megszépült műemléki városmagjának. A politikai rendszerváltozást alapjában megkérdőjelezők emlékezzenek arra, hogy a városka régi főutcáját 1990-ig Lenin útnak, piacterét November 7. térnek nevezték, nyílt helyen az ötvenhatos számot ki sem lehetett ejteni. Azóta a plébánia előtti Szent László téren a lovagkirály gyönyörű bronzszobra díszeleg, és ha megszakításokkal is, de újraindult a város polgári fejlődése.