Társaságos élet

Rejtőzködő Magyarország

Mária Terézia oktatási rendszerét I. Ferenc király utasítására 1806-ban reformálták meg. Az új tanügyi rendeleteket a nagyközönség a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda jóvoltából ismerhette meg. A nyomda saját költségén, „Ratio educationis publicae totiusque rei literariae” címmel, díszes, klasszicista, allegorizáló rézmetszettel jelentette meg a rendelkezést, amely javított a Mária Terézia utasítására felállított korábbi oktatási rendszer néhány ellentmondásán, egyszerűsítette a tudnivalók tantárgyi szerkezetét, ugyanakkor viszonylag tág teret engedett az egyéni kezdeményezéseknek. A II. Ratio előrelépést jelentett II. József tanügyi rendelkezéseihez képest is, mivel lényegében kiküszöbölte a német nyelv kötelező oktatását; a gimnáziumokban a hivatalos nyelv ismét a latin lett, viszont a latin anyagot magyarul, illetve nemzetiségi területen magyarul és az illető nép saját anyanyelvén magyarázták. Így a többnemzetiségű birodalomban a latin mellett lassacskán a magyar is közvetítő nyelvvé tudott fejlődni, legalábbis elvileg. A tankönyvek nyelve persze általában továbbra is a latin maradt.
A kisgimnáziumokba való bejutás feltétele volt, hogy a jelentkezők „birtokolják a hit és az erkölcs alapjait”, és a vallási nevelés a gimnáziumi oktatás során végig fontos szerepet játszott; heti két órában magyarázták el és erősítették meg a diákoknak a hit tételeit és a vallás teljes tanrendszerét, valamint a vasárnapokat és ünnepnapokat is erre a célra fordították. A II. Ratio educationis rendelkezett a kisgimnáziumok tankönyveiről is. Az első esztendőben például a különböző felekezetek igényeinek megfelelő katekizmust, bibliai történeteket tartalmazó könyvet, „íráskönyvet”, a jezsuita Emanuel Alvarez latin nyelvtankönyvét – vagy ennek megfelelő nyelvtan-, számtan- és a magatartási szabályokat tartalmazó olvasókönyvet írt elő a többnyire kilenc–tizenegy esztendős gyermekek használatára. Ugyanakkor a tananyag szöveges bemutatásánál nem olvashatunk a „magatartási szabályokat” tartalmazó tankönyv használatáról, sőt a rendelet mellékleteként megjelent „tanulmányi rendben” – lényegében órarendben – sem szerepel.
Mindenesetre valószínűleg ennek a felsorolásban szereplő utolsó tárgynak a tankönyvigényét elégítette ki az a szerző nélkül megjelent nyolcadrét könyvecske, amely A’ társaságos életet jól elintézni tanító politika-erkölcsi rendszabások címet viselte. Háromszáz pontban megfogalmazott hat–nyolc soros bölcsességből áll a tankönyv, és a magyar mellett latinul is közli az ismertetendő „rendszabásokat”. Mai tantárgymegfelelést nehéz lenne találni e tárgynak; olyasféle tudnivalókat, életbölcsességeket igyekszik átadni a diákoknak, amelyeket manapság osztályfőnöki órákon szoktak – jó esetben – megbeszélni. Felekezetsemleges erkölcstan és „életvezetéstan” ez egyszerre, amely úgy tartalmaz társadalmi tudnivalókat, hogy konkrét kérdésekre nemigen tér ki. Talán szerkezete is van a könyvnek, az általános kérdésektől és tudnivalóktól halad az egyre konkrétabb közlendők, bölcsességek, gnómák irányába, de valódi struktúrát nemigen fedezhetünk fel benne. Az ismeretlen szerző könyvének előszavában meg is jegyzi, hogy nem azonos súlyúak regulái, de úgy véli, mindegyikről érdemes említést tenni.
A kötet elején az istenes, erkölcsös élet fontosságát hangsúlyozza általában, majd egyre inkább a konkrétabb viselkedési szabályok területére jut el. A százkettedik regula már a szabad idő hasznos eltöltésére ad tanácsot: a legjobb kertekben sétálgatni, madárcsicsergést, patakcsobogást hallgatni, kies helyeket nézegetni. „Ha elmédet legjobb módon gyönyörködtetni akarod, főként oly vigasságokat, melyekkel a természet magátul kínálkozik, válassz magadnak. Tudniillik kertekben sétálni mehetsz, vagy magad művelhetsz kertet, csergedező patakokat szemlélhetsz, kies helyeket nézhetsz, éneklő madaraknak hallgatója lehetsz. Amiben már azért is telhet kedved bizonyára, mivel semmi károd, semmi bánatod, semmi alkalmatlanságod nem következik belőle.” Ezzel az idillel szemben állnak a következő regulákban megfogalmazott „mesterséges örömek” bírálatai. „A táncz is, ha mértéktelen, az egésségnek, és ha dísztelen, az erkölcsösségnek felette ártalmas.” Ráadásul tekintélyes férfiúnak nem is illik vendégségben „ugrándozni”. Veszedelmes a „csintalan kacagás”, a játék és a pazarlás szintén, amelyeknek örvényéből igen nehéz szabadulni. De a rendszabások kitérnek az udvariassági és általános viselkedésbeli kérdésekre is, a szociális méltányosságra, segítőkészségre, barátságra, haragra, ellenségeskedésre, szorgalomra, kitartásra, mértékletességre, óvatosságra, vendégszeretetre és ki tudja, még hány olyan kérdésre, amely ma is aktuális volna.
A huszonegyedik század elején mégis kissé megmosolyogtató a közel kétszáz esztendős életbölcsesség-gyűjtemény. Mit kezdenének manapság a diákok azzal az osztályfőnökkel, aki kies helyek szemlélésére buzdítaná őket, vagy a szertelen ugrándozás veszélyeire hívná fel figyelmüket. Pedig biztosan vannak ilyen pedagógusok is. Csak az a kérdés, hol találunk manapság kies helyeket az iskolák közelében.