Zarándok a gleccseren

Könyvesház

Színes száriba öltözött nők állnak a parton, a folyó szürke vizét bámulják. Ott, ahol a kép készült, a Himalája és a hatalmas hindu síkság találkozásánál, Hrisikesben éppenséggel attól válik szürkévé a víz, hogy monszun idején megduzzadva fölkavarja a fenék kövei közt a homokot. Máshol, több ezer kilométer hosszan inkább attól, hogy szinte mindenütt tisztítás nélkül folyik bele a szennyvíz a városokból és a hatalmas ipartelepekről. És mégis: a száriba öltözött nők, a deréktól fölfelé meztelen férfiak olyan áhítattal merülnek meg benne, mintha élet-halál kérdése volna a rituális fürdő, amelyre minden igazi hindunak legalább egyszer sort kell kerítenie életében. És valóban élet-halál kérdése abban az értelemben is, hogy a hinduk számára a halottégető máglyák, a vízbe söpört, megszenesedett emberi maradványok éppenséggel nem csökkentik, hanem fokozzák a fürdő tisztító hatását: a megmerülő magába szívja a halottak energiáit.
Ehhez az úthoz képest semmiség mindaz, amit a zarándokoknak el kell szenvedniük sok száz kilométeres útjukon a szent városok felé, amit a szent emberek, a szádhuk kiállnak, amíg fölkapaszkodnak a Gangesz forrásához, négyezer méter magasba, a Gaumukhi fölött elterülő jégmezőig. Innen, a Gangótri-gleccsertől indulva fotózta végig a Gangesz 2700 kilométeres útját az olasz Aldo Pavan, akit a táj láthatóan éppen annyira elbűvölt, mint a folyó mellett épült városok, a forgatag, amely csak az éjszaka néhány órájára csillapodik az utcákon s a minden városban megtalálható vízparti lépcsőkön, a ghatokon.
Haridvár, Benáresz, Kalkutta szent városai a fotográfus útjának főbb állomásai, s a képek, valamint a többnyire színes felvételek közé iktatott néhány oldalas bevezetők s a képaláírások hiteles útikalauzként vezetik az album lapozgatóját nemcsak a földrajzi koordináták, hanem a hindu kultúra, vallás titokzatos világában is. Miközben bemutatják a sok ezer résztvevőt vonzó ünnepségeket, hangsúlyozzák a hindu építészetnek – a mozlimok által az elmúlt évszázadokban sajnos igencsak megtizedelt – remekeit, felvillantják a paraszti élet mindennapjait is. A fotós tudja, hogy a szent folyónál még szentebb folyó is van Indiában, nevezetesen a Dzsamuna, amelynek partján a legnépszerűbb hindu istenség, Krisna a gyermekkorát töltötte. Így Pavan alkalmat talál arra is, hogy a hindu mellett az indiai muzulmán kultúra egyik legfényesebb emlékművét, a szépségesen szép agrai Tádzs Mahalt is bemutassa, no meg magát a Dzsamuna folyót, amelynek vízszintje akkor csökkent drámaian, amikor följebb, Delhi környékén megépítették a környék öntözését biztosító gátakat. Kár, hogy Agra és Krisna szülővárosa, Mathura között nem töltött több időt a fotográfus, akkor még a „legszentebb” hindu várost is megtalálhatta volna. Nevezetesen Vindravant, az ötezer templom városát, amely azoknak a szent ligeteknek a helyén épült föl a XVI–XVII. században, amelyekben ötezer évvel ezelőtt Krisna, Visnu isten nyolcadik megtestesülése tehénlegeltetéssel, furulyázással és a szép lányok utáni leskelődéssel töltötte el ifjúságát, mielőtt komoly, isteni természetű tetteibe belefogott volna.
(Aldo Pavan: Gangesz. A szent folyó mentén. Geographia Kiadó, Budapest, 2005. Ára: 8950 forint)