Magyar Nemzet: Noha másfél évtized eltelt a rendszerváltás óta, furcsa módon még mindig igen sovány Erdély második világháborús hadtörténetének szakirodalma. Három fiatal hadtörténész elhatározása kellett ahhoz, hogy megszülessen az első monografikus igényű összefoglalás, az Erdély a hadak útján, 1940–1944 című kötet. Mi az oka a témát övező óvatos csöndnek?
Szabó Péter: A második világháborús magyar hadtörténeti szakirodalomban nagy aránytalanságok vannak: míg a Don-kanyarban történt eseményekről rengeteg feldolgozás, memoár jelent meg, addig az 1941-es, illetve az 1944–45-ös magyar vonatkozású hadműveletekről alig, még visszaemlékezések sem igen.
Illésfalvi Péter: A kulcskérdés a terület, amelyet a trianoni békediktátum során Romániának juttattak, illetve amelynek egy részét 1940-ben a második bécsi döntéssel visszaadták Magyarországnak. Évtizedeken át problematikussá tette e kérdés elemzését mindaz, ami 1940 és ’44 között Észak-Erdélyben történt a magyar fennhatóság alatt: hogy a visszacsatolást mennyire várta a magyar közvélemény; hogy mi történt a bevonulás során, és hogy miképpen integrálták e régiót az akkori Magyarországba. Valóban szűkös a szakirodalom. Ha felütünk ma használatos könyveket, kevés adatot találunk a témáról; például egy középiskolai történelmi atlasz esetében, amely egyébként színvonalasnak mondható, azt tapasztaljuk, hogy a második világháborús Magyarországot ábrázoló térképről hiányzik az ország délkeleti csücske, azaz a Székelyföld. Ez sokat elárul arról, milyen álláspontok uralkodtak nálunk hosszú ideig.
Szabó Péter: A tudományos feldolgozást az is hátráltatta, hogy míg az 1942–43-as eseményekről megvannak a korabeli hadi okmányok, a későbbi magyar vonatkozású hadműveletekről alig maradt csapatanyag, harctéri napló. Így ez utóbbi időszak kutatásakor leginkább az oral history, azaz a szóbeli elbeszélések műfajába tartozó forrásokra támaszkodhattunk. Talán csak az egyes honvédalakulatok név szerinti veszteségjelentései, illetve a katonai vasúti szállítás anyagai maradtak fenn hiánytalanul.
Számvéber Norbert: A Magyar Királyi Honvédség csapatainál lévő dokumentumokat ekkor már nem adták le a hadilevéltárba, azok a csapatokkal együtt mozogtak. A harci tevékenységek is károsították az iratanyagot, s a visszavonuláskor ezek központi parancsra vagy a háború sodrásában megsemmisültek. A doni harcokban részt vevő 2. honvéd hadsereg eredeti iratanyaga szintén nagyon töredékes volt, de mivel az országba visszatérő csapatok csaknem minden jelentősebb beosztásban lévő tisztjével leíratták a harcjelentését, ezért ott van egy váz, amelybe kapaszkodni lehet a kutatáskor. Ám kifürkészhetetlen, hogy az elmúlt tizenöt évben miért nem nyúlt hozzá a szakma az erdélyi hadműveletek meglévő szűkös dokumentációjához.
Magyar Nemzet: Generációs kötöttségek…?
Számvéber Norbert: Úgy vélem, ideológiai ok nem játszhatott közre, ez módszertani probléma. Ma inkább más témakörök népszerűbbek: ilyen például a magyar honvédek által, illetve a magyar lakosság terhére elkövetett atrocitások kérdése. Eddig senkinek nem volt célkitűzése, hogy az egész időszakot átfogja. De az elmúlt tizenöt évben sem politika- vagy gazdaságtörténeti összefoglalás, sem társadalompolitikai, sem szociológiai elemzés nem született Erdély kapcsán, úgyhogy kéretik a hadtörténészek mellett más tudományterületek képviselőit is felelősségre vonni.
Magyar Nemzet: Könyvük számos olyan kérdést is feszeget, amely eddig téves – és kényes – közhelyként élt a magyar köztudatban. Ilyenek rögtön az erdélyi bevonulás körülményei: a második bécsi döntést megelőzően feszültség alakult ki a magyar politikai és katonai vezetés között, hogy milyen módon történjék meg az elcsatolt területek visszahódítása. Eközben a propaganda azt sugallta, hogy a magyar katonaság elégséges ahhoz, hogy a gyönge harcértékű románokat elsöpörje. Eme tévesen felmért erőviszonyok emléke mintha a mai közgondolkodásban is tovább kísértene.
Szabó Péter: Az erőviszonyokat jellemzi, hogy miközben 1940 júliusára az egész magyar honvédség – mintegy 550 ezer fő s a teljes haditechnika – a keleti határok mögött tartózkodott, addig a román hadsereg valamivel kisebb létszámban, de technikailag jobb állapotban vonult föl vele szemben. További román seregtestek állomásoztak azonban a bolgár és a szovjet határok mögött is, s ezeket némi időn belül átcsoportosíthatták volna a magyar arcvonalra. A saját támadó hadműveletek sikerét itthon is kétségesnek tartották: azt elképzelhetőnek tartották, hogy a románok erődrendszerét, a Károly-vonalat képesek leszünk áttörni vagy megkerülni, ám ezzel egy időben számoltak egy ellentámadással is, amely a Maros völgyéből megindulva, a Duna–Tisza közén túl, akár a főváros közelébe is eljuthat. Hadműveleti modellezéssel, úgynevezett hadijátékkal a magyar támadás megfeneklését, a románok létszámbeli és technikai fölényének érvényesülését és elhúzódó állóháborút feltételeztek az Erdélyi-medencében. A Károly-vonal áttöréséhez masszív légierőre és nehéztüzérségre lett volna szükség, amellyel a magyar honvédség nem rendelkezett. Ám a román technikai túlerő viszonylagos, mert e sokféle fegyverzet és felszerelés javarészt importból származott, s tartalék alkatrészekkel való ellátása az angol–francia források bedugulása és a román hadiipar fejletlensége miatt 1940 elejére szinte lehetetlenné vált.
Magyar Nemzet: Hatványozva a történelmietlen „ha”-kat: ha nincs második bécsi döntés, és ha megindul ez a hadművelet, ezek szerint az ugrás lett volna a sötétbe? Előfordulhatott volna az is, hogy a magyar hadsereg belecsöppen olyan vállalkozásba, amely már 1940 végére fölmorzsolja a teljes erejét és tartalékait?
Szabó Péter: A Románia elleni hadműveletet – kockázatossága ellenére – az eredménytelenül zárult magyar–román tárgyalások után nemigen lehetett volna elkerülni. A felfokozott hangulatú és kevéssé informált hazai közvélemény nyomásának engedni kellett, a politikai és a katonai vezetés kényszerhelyzet előtt állt.
Magyar Nemzet: Valódi akadályt jelentett volna a románok Károly-vonala magyar támadás esetén?
Szabó Péter: Magyarország határainak közelében ez volt az egyetlen erődrendszer, mivel a határ menti cseh és a jugoszláv védelmi vonalat beton kiserődök alkották. A francia szakemberek által tervezett s angol anyagi támogatással 1937-től épített Károly-vonal 1940-re 320 erődből állt. 1938 őszéig támadó jellegűnek épült: a Szamos és a Maros völgyében felvonuló román hadsereget oltalmazta volna. 300 kilométer hosszan csak részben készült el, a Nagyvárad, Oláhapáti és Ottomány közötti szakaszon és a Szamos szinérváraljai völgyszorosánál. A magyar hadvezetés elképzelése az volt, hogy a Károly-vonal áttörésére a főerőt veti be, a balszárny feladata a Dés, Beszterce irányú támadás, a jobbszárnyé pedig az ellenséges betörésekkel szembeni határvédelem lett volna.
Illésfalvi Péter: A Magyar Királyi Honvédség készült erre, jelentős rohamkiképzés és műszaki erődharcra való felkészítés folyt: a nehéztüzérségünkben és a légierőnkben adódó hiányosságokat ezzel igyekeztek egyensúlyozni, de a mindenképpen támadás hatalmas véráldozatokkal járt volna.
Magyar Nemzet: A másik hazai közhely a román katona harci moráljára vonatkozik: e kép szerint gyáva, alattomos és állhatatlan, ellentétben az évszázadok óta hadakozó székely és magyar katonával.
Illésfalvi Péter: Az 1940-es magyar katonai hírszerzői jelentésekből kiderül, hogy hullámzott a román oldalon is a helyzet megítélése. 1940. június végén óriási elkeseredés uralkodott Romániában, amikor a szovjet haderő megszállta a besszarábiai területeket. Ám a napisajtó, a propaganda egyre gyakrabban hangoztatta, hogy Dobrudzsát még csak-csak oda lehet adni a bolgároknak, de Erdélyből egy barázdát sem. Nehéz felmérni ezért, még mindig a „ha”-knál maradva, hogyan viselkedett volna a román katona 1940-ben, ha háborúra kerül sor a szemben álló felek között.
Magyar Nemzet: Kinek az érdekeit szolgálta elsősorban a második bécsi döntés?
Szabó Péter: A német döntőbíráskodás lényege az volt, hogy egyik félnek se tetsszen a megoldás, vitás területi kérdésekben ígérgetésekkel s fenyegetésekkel a két országot egymás ellen ki lehessen játszani, hogy mindkettő feltétlen szövetségét, ezáltal nyersanyagforrásait Németország számára biztosítani lehessen. A németek mellett inkább Romániának kedvezett a döntés. Jóllehet Bukarestben jóval kisebb területvesztést és főleg lakosságcserét reméltek, a Magyarországhoz visszakerült 43 ezer négyzetkilométer akkoriban Erdély mondhatni „szebbik, de sokkal szegényebbik” része volt. Az iparban és nyersanyagforrásokban jóval gazdagabb Dél-Erdély odaát maradt. Az új határvonalat Magyarország számára igen szerencsétlenül húzták meg, mert városok ipari körzetét vágták le ezzel, s közutakat és vasútvonalakat szeltek ketté. Katonai szempontból pedig problematikussá tette Erdély védelmét, hogy az új demarkációs vonal teljes mértékben nem a védelmezhetőbb Maros partvidékén húzódott.
Illésfalvi Péter: Pozitívuma a döntésnek, hogy Magyarország legalább a Keleti-Kárpátok gerincénél ismét elérte a régi ezeréves határvonalat, és ott a terepviszonyok is alkalmasak voltak a védelmi harc megvívására. Ugyanakkor képződött egy erdélyi román–magyar belhatár, amely sokkal kevésbé volt védhető: Románia mint egy nagy összecsukódó száj fogta körül ezt a zsákszerűen délkeletre benyúló magyar országrészt. A visszakerült területeknek volt olyan szakaszuk, amelyen száz kilométer alá esett az új és az ezeréves határvonal közötti távolság. S az ellenséges erők könnyedén levághatták volna a Székelyföldet is. 1941–42-ben még elsősorban egy Romániával szembeni konfliktussal számolt a magyar katonai vezetés, csak ’43 második felétől jelent meg az „R”, a románok mellett az „O”, vagyis az oroszok elleni határvédelmi terv is. De pusztán a románok ellen is kevés esélyünk lett volna.
Magyar Nemzet: Megkezdődött a berendezkedés, a „kicsi magyar világ” szűk négy esztendeje. Könyvükben azt írják, a magyar katonai közigazgatás jóval sikeresebb volt, mint az azt követő polgári. Persze a honvédségben sem volt mindig rózsás az Erdélyből verbuvált újoncok helyzete: amint rámutatnak, akkoriban sem állt távol számos anyaországi tiszttől az „oláhozás”.
Illésfalvi Péter: Az Erdélybe bevonuló vagy az ott felálló csapatok vezetésében nem volt ritka az erdélyi, székelyföldi származású tiszt sem. Ez örömteli tény volt az odavalósi újoncok szempontjából. Ugyanakkor megjelent az a probléma, hogy ezen alakulatok parancsnoki keretét, hivatásos állományát mégis főként az anyaországból töltötték fel, s ezt másként nem is lehetett volna megoldani. Közöttük és az „őshonos” erdélyi bakák között gyakran volt súrlódás, ám ez mégsem volt olyan mértékű, mint a polgári közigazgatásban, amelyben tömegével alkalmaztak az erdélyi viszonyokat nem ismerő tisztviselőket, postásokat, vasutasokat, városházi, erdőigazgatási hivatalnokokat.
Számvéber Norbert: Tegyük hozzá, hogy a helyi potenciális hivatalnokréteg kárára nevezték ki az anyaországiakat. Részben megbízhatatlannak nyilvánították az erdélyieket, részben meg nem nevezett magasabb cél megvalósítására alkalmatlannak. A honi hivatalnokréteg lenézte a helybéli polgárságot, egyszersmind atyáskodni kívánt fölötte.
Illésfalvi Péter: Az volt a közfelfogás, hogy a 22 év román uralom alatt úgymond elkanászodott, mentalitásában balkanizálódott az erdélyi magyarság. Amíg a polgári közigazgatásban nem törekedtek arra, hogy ez a helyzet megváltozzon, addig a hadsereg igyekezett az erdélyi utánpótlást megszervezni, olyan katonai vezetői réteget – az idő rövidsége miatt természetesen csupán alparancsnoki állományra gondolhatunk –, amely helybéliekből verbuválódott. 1940 decemberében kezdtek bevonulni az erdélyi fiatalok az ottani csapattestekhez, aki érettségi vizsgával rendelkezett, azt tartalékos tiszti továbbképzésre küldték. 1943-ban pedig már a honvédség hivatásos tisztképző intézménye, a Ludovika is kibocsátotta az első erdélyi hadnagyokat.
Szabó Péter: Az erdélyi származású tisztek zöme az Észak-Erdélyben és a Székelyföldön fölállított alakulatokhoz került, amelyek javarészt a székely határvédelmi erők parancsnokságához tartoztak. A határok őrzésének a Székelyföldön évszázados hagyománya volt, amelyet a kilencszáznegyvenes években ismét felelevenítettek. Hogy ez a rendszer igazolta-e a hozzá fűzött reményeket, vagy sem, az már más kérdés…
Illésfalvi Péter: A rossz emlékű Mária Terézia korabeli határvédelem mintájára – persze immár kizárólag magyar érdekeket szolgálva – létrehozták a székely határőrséget. Ezt az elképzelést Csík vármegye képviselője, dr. Pál Gábor terjesztette az Országgyűlés elé, amelyet kiváltképp támogatott a honvédtisztek székelyföldi származású csoportja. Ezt azért hangsúlyozom, mert többször elhangzott az a vád, hogy a magyarországiak találták ki a szerencsétlen erdélyiek számára a határvédelemnek ezt a formáját, adtak mellé egy ócska flintát meg egy hevederszíjat, így küldték ki őket a szovjet húsdarálóba. A székely határőrség úgynevezett milic rendszerű alakulat volt: békeidőben egy székely határőrzászlóalj állandó kerete mindössze kilenc főből állt, mozgósítás esetén a hadi létszámot ezer főre töltötték fel. A teljes székely határőrség húsz zászlóaljból, azaz húszezer katonából állt. Az volt az alapelgondolás, hogy apa és fia, nagyapa és unoka egy csapattestben szolgáljon. Nos, ezt nem igazolta a gyakorlat: az 1944-es határvédelmi harcok során – és ebben nyilván szerepe volt a valóban gyenge felszereltségnek – nem működtek jól ezek az alakulatok. Többnyire az történt, hogy amikor támadtak a szovjet csapatok, általában jelentős létszám- és fegyverzetbeli túlerővel, akkor az öreg székely a fia vállára csapott: no, gyerünk haza, kilőttük a kilenc lőszerünket, amelyet kaptunk, most már úgysem tehetünk semmit, inkább otthon a portát, az asszonyokat, a tehénkét védjük meg. Eldobták a fegyvert és tömegével hagyták ott a harcmezőt a székely katonák. Persze voltak kivételek szép számmal, derekasan küzdő alosztályok, amelyeknek tagjai csak 1945 májusában tették le a fegyvert. A székely határvédelemhez tartoztak nem milic rendszerű honvédegységek is, mint a székely határvadász-zászlóaljak, amelyek kiválóan megállták a helyüket. A védelem statikus elemét alkotta az Árpád-vonal, mely a tervek szerint a kárpátaljai Uzsoktól egészen az Ojtozi-szorosig a Kárpátok természetes átjáróit védte volna. Az alapprobléma itt is az, hogy nem akadt elegendő erő, mely a Kárpátok vonulatait megszállva sikeresen tarthatta volna föl a nagy túlerővel támadó szovjet hadsereget.
Magyar Nemzet: Magyarország ezek szerint erején felüli feladatot vállalt Észak-Erdély és a Székelyföld határainak katonai védelmével?
Számvéber Norbert: Nem vállalt erején felüli feladatot. Sem a katonai, sem a politikai vezetés nem utasíthatta el a területi revízió igényét. Amikor pedig a sokak által kevesellt észak-erdélyi részek visszatértek, azokat katonailag is be kellett rendezni. Az ország forrásai nem voltak bőségesek, de hasonló helyzetben lévő államok sem cselekedtek másképpen. Példa erre Finnország – amely ekkoriban katonai súlyát tekintve Magyarországgal egy kategóriába sorolható –: egy pillanatig nem gondolkodott azon 1941-ben, hogy az 1939–40-es téli háborúban igazságtalanul és nagyhatalmi eszközökkel elfoglalt területeit visszafoglalja. Nem mérlegelték azt, hogy ez a finn hadseregnek sok-e vagy kevés, egyszerűen a politikai vezetés nem tehette meg azt, hogy nem tesz lépést az ügy érdekében. Sok évtizeddel az események után könnyű ítéletet mondani a döntésekről, de az irányvonal véleményem szerint indokolt volt. Amin vitatkozni lehet, az a megvalósítás. Tegyük hozzá, a magyar katonai vezetés egy négyzetkilométerrel sem akart több területet visszafoglalni, mint amennyit a trianoni diktátum során elvettek Magyarországtól. A németek 1940 végétől egyre több erőt követeltek hazánktól, ahogy az egész tengelyhatalmi szövetségtől is; de olyan, a magyar érdekszférától és történelmi vonatkozásoktól igen távol eső vidékeken, mint amilyen a Balkán, német követelésre sem vállaltunk szerepet. A magyar politikai és katonai vezetés egyetlen kitűzött célja a trianoni döntés káros következményeinek felszámolása volt. Más kérdés, hogy a román–magyar szembenállás miatt licitkényszerbe kerültünk 1941-ben, ezt mutatta szerepvállalásunk a szovjetek elleni német hadműveletekben. Nem maradhattunk le a románok által felajánlott katonai kontingens mögött: sajnos akkor ez volt a katonapolitikai realitás. Abban az időben még mindenki úgy számított, hogy a Német Birodalom hadereje ugyanúgy lesöpri a szovjeteket néhány hét alatt, ahogy korábban egész Nyugat-Európát. Mindenki az ő kegyüket kereste, egyesek tartózkodóbban, mint Finnország, mások kevésbé, mint Románia.
Magyar Nemzet: Észak-Erdély visszacsatolása nem, katonai védelmének kiépítése vitatható önök szerint. Hogyan lett volna hatékonyabb ez a védelmi rendszer?
Számvéber Norbert: A trianoni békediktátum miatt nagyon sok évfolyam kimaradt a katonai képzésből. 1937-től hatalmas lemaradást kellett pótolni, nem csupán hadiipari szinten, de a „fejekben” is: az új évfolyamoknak el kellett sajátítaniuk a katonai viselkedést és morált. Ez 1944-ig sokaknak nem sikerült; s amikor a Magyar Királyi Honvédségben a tábori pótalakulatokat mozgósították, zömében olyan emberekkel töltötték föl ezeket a csapatokat, akiket sebtében képeztek ki: a legtöbb magyar tartalékos és póttartalékos a honvédelmi gondolkodásban nem kapta meg az alapozást. Ahogy a székely határőr erőteljes és jó értelemben vett provincializmustól hajtva fogta magát és hazament a harctérről, úgy az anyaországi katonák többsége is így gondolkodott. Míg a szovjet propaganda elfogadtatta a vöröskatonákkal, hogy ők a Szovjetunióért harcolnak és azon belül a kicsi falucskájukért, s a német katonát meg lehetett győzni arról, hogy utolsó csepp véréig védje Budapestet, mert ezzel Karlsruhét vagy Berlint védi, addig a magyar katonának ezt nem lehetett elmagyarázni. Ő sokkal egyszerűbben gondolkodott: már a doni áttörés után sem értette, miért kell neki a visszavonuló németek hátát fedeznie, mivel nem volt kontextusba helyezve számára az egész háború vélt igaza. A magyar politikai akarat és a katonai elképzelés a háború alatt nem volt szinkronban egymással, és ez megérződött a teljes magyar haderőn: a sok belső feszültség, a klikkesedés, a visszavonuló német–magyar csapatok viszonya mind ezt mutatta.
Illésfalvi Péter: Ez sokkal problematikusabb a székely határőrök esetében, akiknek a hátuk mögött ötven kilométerre fekvő szülőfalujukat kellett volna oroszlánként védeni, mégis tömegesen dezertáltak.
Magyar Nemzet: Milyen mértékben épült ki a magyar védelmi rendszer, többek között az Árpád-vonal arra az időszakra, amikor megkezdődött a szovjet és a román invázió?
Illésfalvi Péter: Többnyire elkészültek 1944 őszére ezek a kárpátokbeli völgyzárak, azonban nem egy közülük mindössze két-három csatanapra való lőszer-javadalmazással volt ellátva. Emellett az utánpótlás akadozott, ami csaknem lehetetlenné tette, hogy ott sikeres védelmi harcokat vívjanak a magyar csapatok. A völgyzárak közötti, de ki nem épített, kellő létszámban meg nem szállt védőállások is nehezítették a helyzetet – gyakorlatilag az Árpád-vonal egyes erődjei megkerülhetők voltak, mint ahogy meg is kerülték őket…
Számvéber Norbert: Sőt arcból is áttörték némelyiket. Ragadjuk meg az alkalmat a legenda megcáfolására, hogy az Árpád-vonalat sehol nem törték át, csak megkerülték. Ennek oka magyar oldalról, hogy nem volt elegendő korszerű páncéltörő fegyverzet, ezért a szovjetek – bár rendkívül nagy véráldozattal – harckocsik bevetésével valóban áttörték a vonalat.
Illésfalvi Péter: A völgyzáraknál lefolyt harcokról igen keveset tudunk. Ahol biztosan áttörték az állásokat: az Úz völgyében és nagy valószínűséggel a Gyimesi-szorosnál, illetve a Tatros völgyében kiépített vonalnál, ugyanakkor nem törték át például az Ojtozi-szorosban, valamint Kászonújfalunál vagy Ratosnyánál és a Borsai-hágón – utóbbi helyeken csak parancsra vonultak vissza a magyar csapatok.
Számvéber Norbert: A szovjet csapatok mozgása ’44 augusztusában–szeptemberében nem az egész Kárpátokat érintette, hanem csak a hegyvonulat délkeleti csücskét. Akkor még nem helyeztek akkora hangsúlyt arra, hogy benyomuljanak a székelyföldi területekre. Viszonylag kis erőkkel támadták az Árpád-vonalat; ám ahol a szovjet erőösszevonás megtörtént, azaz délkeleten, ott áttörték az erődrendszert.
Szabó Péter: A helyi legendákban számtalanszor fordul elő, hogy a szovjet csapatok árulással jutottak a védők hátába: egy román pásztor vagy egy magyar kommunista vezette át őket a magyar vonalak mögé. Ezek olyan történetek, amelyek hitelességét egy hadtörténész képtelen ellenőrizni és igazolni. E motívum megtalálható az 1848–49-es szabadságharc idején is.
Számvéber Norbert: A magyar honvédség határvadász-alakulatainak, illetve a székely határőrség megfelelő tisztjeinek tudása kiterjedt arra, hogy az alapvető kémelhárítási folyamatokat véghezvigyék. Az efféle „árulásokkal” mindig az a gond, hogy nem tudják konkrétan megnevezni, X. Y. volt az, aki átvezette a támadó csapatokat, vagy nem tudják meghatározni, hogy ezen a napon, ebben az időben történt az esemény, hanem többnyire a visszavonulás utólagos igazolásának tűnnek ezek a szájhagyomány útján terjedő legendák. Tény, hogy a szovjet csapatok alkalmaztak az ellenség egyenruhájában tevékenykedő mélységi felderítőket és diverzáns alakulatokat; az is igaz, hogy a helyi lakosság érzelmére alapozva volt román ellenállás a Partiumban, Észak-Erdélyben és a Keleti-Kárpátokban is. Ám nem tudom elfogadni, hogy rendre árulásra hivatkozva vonulnak vissza a magyar csapatok.
Magyar Nemzet: A honi és az erdélyi emlékezet teljes joggal hősies küzdelemként tartja számon az Árpád-vonal erdélyi völgyzárainak védelmét, a szemtanúk szovjet hullahegyekről, gyalogsági ásóval mindhalálig küzdő katonákról beszélnek. Ugyanakkor a kép árnyékos oldalához tartozik a magyar erők már említett nagyfokú önkényes távozása.
Illésfalvi Péter: 1944. augusztus 26–27-én, amikor elérték az ellenséges csapatok Magyarország akkori határait, sokkszerű ütés érte azon a tájékon az országot. Az első néhány napban nagy vérveszteség kíséretében komoly területi veszteségek is értek bennünket éppen a történelmi határvidék körzetében, ami azt jelenti, hogy a csapatok visszavonultak. Ám néhány nap múlva stabilizálódott a helyzet, és ezek a csapatok szeptember elejére lefékezték, közepére pedig megállították a szovjet előretörést. Ez – ismerve az erőviszonyokat – mindenképpen heroikus teljesítmény, nem vitatható. Természetesen ebben segítségükre jöttek az alacsony létszámú, de jól gépesített és igen nagy tűzerővel rendelkező német harccsoportok is.
Magyar Nemzet: Írják könyvükben: a magyar katonai vezetés nem számított jelentős támadásra a Kárpátok vonalán, azt jól védhető terepszakasznak tartotta.
Szabó Péter: A magyar vezérkari mérlegelések már 1943 végétől számoltak a román kiugrás lehetőségével. A szovjet támadó hadműveleteket illetően pedig még 1944 elején is azt remélték, hogy ezek elkerülik majd a Kárpát-medencét, és elsősorban lengyel és német területek felé folytatódnak.
Magyar Nemzet: A németek számára milyen stratégiai jelentősége volt Erdély védelmének?
Számvéber Norbert: A németek számára a katasztrófa elkerülése már hatalmas eredménynek számított volna, mivel őket talán még a magyaroknál is jobban meglepte a román kiugrás. Mindehhez az is hozzátartozott, hogy az 1944. augusztus 20-án meginduló 2. és 3. Ukrán Front cafatokra tépte a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoportot, amely szétvert csapattöredékekkel kóválygott vissza a magyar határ felé, és csak egyhetes kóma után tért magához Erdély védelmében. Ez a németek számára kényszerhadművelet volt, innen-onnan összeszedett riadózászlóaljak, feltöltés alatt álló csonka alakulatok bevetésével igyekeztek lezárni a magyar csapatokkal a Déli- és a Keleti-Kárpátok átjáróit. Amikor ez nem sikerült, a Székelyföldön, illetve az észak-erdélyi terepszakaszokon törekedtek megkapaszkodni. Ez viszont már sikeres volt.
Magyar Nemzet: Megkezdődött tehát a magyar és a német csapatok halogató visszavonulása a „visszamagyarosított” területekről. Veszteségeink ellenére támadás indult a Dél-Erdélyben román kézen maradt területek ellen, ahol ismét fellobogózott városok várták a magyar katonákat. Mi volt ennek az offenzívának a célja?
Számvéber Norbert: Kérdés, mennyire fellobogózva és mennyire várták ezek a városok a magyar katonákat, akik az 1940-es eseményekkel ellentétben nem bevonultak, hanem harccselekmények során jutottak be ezekbe a városokba. Aradot például, a legendával megint csak ellentétben, a románok meglehetősen keményen védték. Az erdélyi hadműveletek első fontosabb szakasza, amely szeptember 5-ig tartott a román átállástól: ekkor magyar kísérlet történt arra, hogy a védelem lehetőségeit egy déli irányú támadással megjavítsák. Ez csak részben sikerült, mert addigra a szovjetek súlypontot váltottak, erőik zömét a déli átjárókon keresztül északra csoportosították: ez torkollott a tordai csatába, az egyik legeredményesebb magyar védelmi hadműveletbe. Ezzel párhuzamosan folyt a Székelyföld kiürítése katonai kényszerűségből. Hangsúlyoznunk kell, hogy az október 8-án elrendelt magyar visszavonulás az anyaország felé – többek között Tordáról is, amelyet jó egy hónapig tartottak a védők – területileg egészen másutt eldőlt hadműveletnek volt a következménye. Ugyanis az Alföldre kiért szovjet csapatok Debrecen felé indítottak páncélostámadást, amelyet sem a német, sem a magyar csapatok nem tudtak megakasztani. Az ott elkövetett német vezetési hibák, illetve a szovjet erőfölény vezetett oda, hogy a Nagyvárad felé kanyarodó szovjet csapatok már az Erdélyben harcoló magyar alakulatok bekerítésével fenyegettek. Nem volt más lehetőség, csak a visszavonulás. Ám az erdélyi támadó hadművelet nem volt sikertörténet szovjet szempontból, hanem kudarc kudarc hátán, a háború utáni hadtörténeti feldolgozásaik ezért olyan hézagosak Erdély kapcsán. Többhetes csúszásokkal érték el a kitűzött vonalakat, és akkor is úgy, hogy az alföldi helyzet miatt a magyar és német csapatok által már kiürített területeket foglalták el.
Szabó Péter: Dél-Erdély magyar társadalma számára a második bécsi döntés súlyos csapást jelentett, mert e területen tovább folytatódhattak a román atrocitások. Nem véletlen, hogy 1944-ig kétszázezren – az ottani magyar ajkú lakosság fele – menekültek át a határon, aminek máig ható következményei vannak. Temesváron, Aradon, Petrozsényban többek között ezért élnek ma már csak elenyésző számban magyarok.
Magyar Nemzet: Mi történt azokon az erdélyi területeken, ahonnan visszavonultak a magyar csapatok?
Illésfalvi Péter: Szomorú időszak következett be: román retorziók érték az ott élő magyarságot. Az alapvető román álláspont az volt – annak ellenére, hogy aláírták a második bécsi döntést, sőt ők kezdeményezték –, hogy mindvégig elutasították e döntés létjogosultságát, és a román történeti munkákban a mai napig mint „bécsi diktátum” szerepel. Ennek következményeként az Észak-Erdély visszacsatolásával hazánkhoz került magyar nemzetiségű lakosság 1940 és ’44 közötti magyar állampolgárságát egy pillanatig sem ismerték el. Őket mindenféle szempontból árulónak tekintették, a katonákat, csendőröket, rendőröket különösen. A román sajtóban pedig sorra jelentek meg a toborzó felhívások Erdély „felszabadítására”, ami valójában afféle partizánháborúra való buzdítás volt. Ezeknek a garázdálkodó irreguláris csapatoknak estek áldozatul a magyarok többek között Szárazajtán és Csíkszentdomokoson. A hazaszivárgó székely határőröket pedig, akik otthagyták a havasokban a puskájukat, egy 1944. októberi rendelkezés értelmében a román közigazgatás mint hadifoglyokat kezelte, összegyűjtötték s ezerszámra viték őket az internálótáborokba, amelyek közül számos valójában haláltábor volt. De mindennél beszédesebb, hogy 1944. november elején a szovjetek megtiltották a visszatérő román közigazgatási szerveknek a munkát, és ’45 tavaszáig szovjet katonai közigazgatást vezettek be az észak-erdélyi volt magyar területeken.
Magyar Nemzet: Hogyan vonható meg a mérlege ennek a négyéves „kis magyar világnak”?
Illésfalvi Péter: Néhány évvel ezelőtt egy operatőrrel Erdélyben olyan helyeket kerestünk föl, ahol első és második világháborús jelentősebb csataterek vagy katonatemetők voltak. Egy idős bácsival, az azóta megboldogult Pilinszky Andrással elmentünk Világos mellé, Gyorok községbe, az öregurat egy elgazosodott magyar honvédtemető közepén interjúvoltuk meg. Emlékszem a szavaira, de nem is igen tudta folytatni a beszélgetést, mert elcsuklott a hangja: „Gyorokon öt napig voltak bent a magyarok, én akkor tizenhét éves voltam, feküdtem az út árkában, s néha kidugtam a fejemet, hogy lássam, ahogy egy magyar nehéz páncéltörő ágyú aprítja a támadó szovjet gyalogságot. Ez az öt nap már megérte, hogy éltem ezen a világon.” Szívbe markoló volt ezt hallani. Pedig ez a hadművelet már nem olyan volt, mint az erdélyi bevonulás, nem stabilitás követte, hanem ropogtak a fegyverek, az összeomlás elkerülhetetlen volt – és mégis.
Szabó Péter: Beszédes lehet az is, hogy milyen fejfákat lehetett, lehet látni még most is Erdélyben. Több sírkövön olvasható az idős ember születési és halálozási éve alatt: „Élt négy évet.” Az erdélyiek így élték meg ezt a rövid időszakot, ha ez nincs, Kolozsváron, Bánffyhunyadon ma nem hallani magyar szót, s az itteni értékes magyar kultúra, a hagyományok nem éltek volna tovább. Ez a négy év szükséges volt az erdélyi magyarság megmaradásához.
Illésfalvi Péter muzeológus 1970-ben született Budapesten. 1998-tól a Hadtörténeti Múzeum munkatársa, jelenleg főmuzeológusi beosztásban a fotóarchívum vezetője. Kutatási területe a Magyar Királyi Honvédség szervezete, részvétele a második világháborúban.
Számvéber Norbert levéltáros, hadtörténész 1975-ben született Budapesten. 2005-től a Hadtörténeti Intézet és Múzeum levéltárának vezetője. Kutatási területe a második világháború páncélos-hadviselése, a német szárazföldi haderő és a Waffen-SS története, különös tekintettel az 1944–45. évi magyarországi harcok eseményeire. 2004: Perjés Géza-díj.
Szabó Péter hadtörténész 1959-ben született Sárbogárdon. 1984-től a Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos főmunkatársa. Tudományos fokozata: az MTA doktora (2004). Díjak: az Év Ifjú Hadtörténésze (1996), Bezerédj-díj (2001). Kutatási területe: a Magyar Királyi Honvédség a második világháborúban.
